Megfagyott

Az óra elromlott, de a lány nem vette észre. Az ablak előtt ült, előtte egy bögre zöld tea gőzölgött. Odakint azok a különös felhők borították az eget, amik havat hoznak. Világító, vibráló, tiszta szürkék. Hidegek és kemények, nem mélabús, lágy eső fellegek, sem haragos, örvénylő viharfelhők. Míg kint ragyogó világosság, bent sötétség töltötte be a teret. A másik ablak redőnye lehúzva, a villany lekapcsolva, mintha megállt volna az idő.

A konyhában rozoga toronyra halmozva álltak a mosatlan edények a mosdókagylóban, üres zacskók, kávés dobozok a pulton. Szétszórt ruhák a nappaliban. Könyvek szerte-szét a hálószoba szőnyegén. Vizsgaidőszak. Tegnap megvolt az utolsó vizsga is, szabadnak kellene éreznie magát, a hedonizmus útjára lépni, elengedni a gondolatot, könnyű léptekkel szállni, egyre csak szállni. De nem oldotta fel az  időcsapdát az utolsó vizsga se. Valami még hiányzott.

Meg se kellett szólalnia, hogy tudja Ő jött meg. Csak az ajtó csikordult és megindultak a jól ismert puha, de határozott léptek, amik itt-ott elméláztak. Most leteszi a táskáját a nappaliban, benéz a konyhába, hogy ott van-e. Csóválja a fejét az edények láttán, megjelenik az a fanyar mosoly az arcán, amiben egyszerre jelenik meg a bosszúság, ugyanakkor a tudat, hogy ő is elmoshatta volna. Kávét főz, hallani a kotyogását. A lány maga elé képzelte, ahogy ott áll zokniba, ujjai még merevek a kinti hidegtől, arcából lassan kifut a pír, és apránként felolvad a kávé gőzétől. Mire kinyitotta szemét már ott ült mellette. Némasága feszültséget sugárzott. Megszokta, hogy nem beszél sokat, de ez más csend volt. Gát, ami az esős évszak idején egyre nehezebben tartja vissza a duzzadó vizet.

- Gyönyörű, nem? - oldotta fel végül.

- Persze, innen bentről - csattant máris fel a kedves hang szokatlan éllel - a 47-es negyed órát késett, ráadásul az ügyfelem el se jött, aki miatt ma külön korábban mentem. A főnöknek persze ez részletkérdés, velem üvöltözött.

Csend lett ismét. Az éles hang elhallgatott. Egy darabig csak nézték a hóesést, és a forró italaikat szürcsölgették. A város, mely reggel még oly sürgő volt, most bénaságra kárhoztatott. Eltűntek a szaladgáló emberek, a dudáló, araszoló autók és száguldó motorosok.  Most szinte néma volt, mozdulatlan, csak a 47-es járt, késve, de biztosan.
A fiú nem várt választ a lánytól. Fölösleges is lett volna, hiszen üres szavai nem hoztak volna megnyugvást. A hallgatása oldozta fel, abban talált megértést.

- De hülye is vagyok! Jól ment? - ezúttal teljesen másként csengtek a szavak. Olyan kedvesség színezte a szavakat, amik csak egy szerelmes embertől származhatnak.

- Igen, jó tételt húztam. - most először nézett rá hosszú napok óta. Az arca fáradtnak tűnt, de a szemében ragyogott az a boldogság, ami a lány szemében is. Olyan jól ismerte ezeket a vonásokat, arca markáns éleit, egyenes orrát, magas homlokát, amibe belelógtak rakoncátlan tincsei.

- Hiányoztál! - mondták egyszerre. Elmosolyodtak. Egyetlen perc alatt feloldották a hetet, ami falként állt közéjük.

Sokáig nem mozdultak, csak ott ültek az ablakban. A hó lassan bevonta a várost, csendben hullottak a pelyhek, csak a 47-es járt rendületlenül. Egymáshoz simultak, miközben a kávé és a tea üres bögréje szomorúan tátongott. Lélegzetük összefonódott. Most a lány nem bánta, hogy megállt az idő. Biztonságban volt Vele, mert ő megértette. Csendje fülre talált, mélázó érintése csodálatos kincsre. Kimerülten hajtotta fejét a fiú vállára. Ő homlokon csókolta, hallgatta egyenletes szuszogását, de nem mozdult. Szeretett szikla lenni. Talaj ennek a cseppnyi, játékos felhőfoszlánynak. Az óra nagyot kongott a csendben. A kismutató elindult.

Mit hozott a Jézuska?

Igazán szerencsésnek mondhatom magam, teljesen elkényeztetett a Jézuska idén. Három dolog volt a listámon, abból kettő a fa alatt várt, a harmadikban pedig még reménykedem, hogy megkaparinthatom. Persze nem áll szándékomban felsorolni, mert egyrészt tűnhet dicsekvésnek, másrészt nem hiszem, hogy itt bárkit is érdekel, de meg akartam osztani egy-két irodalmi apróságot veletek.

Az öcsém minden évben stabilan naptárat ajándékoz nekem. Ennek tudja, hogy örülök, és neki is nagy könnyebbség, hogy nem kell ezen törnie a fejét. Én azért igyekszem kreatívan ajándékozni, idén (is, mint tavaly) saját készítésű apróságokkal leptem meg mindenkit. Ő egy kézi festésű bögrét kapott, amin hatalmas 42 virít (Galaxis útikalauz stopposoknak rajongók, kezeket föl!). Már be is jegyeztem néhány programot az évre, és majd szorgosan írom, mikor kell blogposztot hoznom, ugyanis van egy kis fogadalmam (bum! mégis megfogadtam valamit) és abban a reményben, hogy kivételesen megtartom, úgy döntöttem felteszem az internetre, hogy mindenki láthassa, és így nagyobb bűntudatot érezzek, amikor megszegem megszegném. Tehát, szeretnék havonta legalább kettő bejegyzéssel jelentkezni.

A Doctor Who könyv nagy meglepetés volt. Hosszú ideje érett bennem az elhatározás, hogy megnézem a kultikus sorozatot, ami novemberben ünnepelte 50. (!!!) születésnapját, és tavasszal sikeresen belefogtam. Azóta óriási rajongója lettem, amit nem győzök lépten-nyomon az ismerőseim tudtára adni. Az elveszett Douglas Adams (Galaxis útikalauz stopposoknak, és bár másodjára említem a bejegyzésben, nem, nem szeretem, öcsém a rajongó) által írt epizódok alapján írta Gareth Roberts, forgatókönyvíró.

A másik könyv nem annyira ajándék, de mindenképpen örülök, hogy elolvashattam. Markus Zusak díjnyertes bestsellerje, a Könyvtolvaj bejárta a világot, és magyarra is lefordították. November közepén láttam meg a belőle készült film előzetesét, és azonnal megfogott a történet. Bár értesüléseim szerint csak január végére van kitűzve a magyarországi premier. 

Már mindkét könyvet elolvastam, és hamarosan bemutatom nektek is egy kis kritika/ajánló keretében. Ti milyen könyvet kaptatok karácsonyra? (Kezdek belejönni ebbe a blogolásba, talán.)

Kétezer tizenhárom

Tudom, tudjuk, mennyi babona köthető a tizenháromhoz. Rossz ómen, ha péntekre esik katasztrófa sorozatot indíthat. Hallottam egy olyan pletykát is, hogy az angolok egyenesen odáig mennek, hogy vannak olyan utcák, ahol egyszerűen nincs tizenhármas számú ház. Nem, nem azért mert rövidebb az utca, egyszerűen kihagyják. Hogy miért kezdtem ebbe bele? Csak azt akartam mondani, hogy számomra milyen különlegesen jó volt ez a tizenhárom. Kétezer tizenhárom. December 28-án reggel azon gondolkoztam mennyi minden változott ezalatt az egy év alatt. Megint a versikémet írtam a táncos karácsonyi bulira, de hirtelen belém hasított, hogy nem csak a helyszín lesz más: a társaság is. Akikkel tavaly együtt baktattunk a sötétben a 06:24-es távolsági buszra egy hosszú átbulizott éjszaka után, már más utakon járnak.

Magamban csak így neveztem, kétezer tizenhárom, a kockázatvállalás éve. Szerettem volna kilépni a komfort zónámból és emlékezetes dolgokat cselekedni. Ha maradéktalanul nem is sikerült beváltani ezt a fogadalmat, határozottan állíthatom, hogy elindultam a helyes úton, és ez a legfontosabb.

Nehéz egyértelmű győztest választanom az év eseményei közül. Hiszen voltam Amerikában, letettem a Cambridge felső fokú nyelvvizsgáját, egy Trónok harca rajongóhoz méltó nyaraláson voltam a tengerparton, a néptánc táborok leg-jét, Kalotaszentkirályt is megjártam, és beléptem az utolsó középiskolás évembe, és észbe se kaptam és megvolt a szalagavatóm is. 

Amikor arra gondolok, hogy február 14-ig le kell adnom a jelentkezésemet a felsőoktatás portáján, mindig az jut eszembe, hogy én csak utazgatni szeretnék. Megismerni kultúrákat, embereket, világokat. Aki tudja, hol képzik az efféle világcsavargókat: ne hezitáljon, szóljon! Ezért is érzem különösen szerencsésnek az évet, utazgattam - nem is akárhova - ami a kedvenc időtöltésem. Amerika, az álmok földje, New York, a világ egyik legmenőbb városa. Nem tudok elég hálás lenni, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Az utazások sorát Dubrovnikban folytattam, ahova olyan felkészülten érkeztem, mint egy idegenvezető. Itt forgattak, itt állt Sansa, pontosan így, és Joffrey ekkor mondta azt, hogy... Már régóta vágytam vissza a varázslatosan mediterrán horvát tengerpartra, és nem csalódtam most sem. Legalább ennyire vonzott a tánc tábor is, hiszen a két évvel ezelőtti jobbágytelki kiruccanásról is hasonlóan gyönyörű emlékeim vannak. Kalotaszentkirály a magyar népművészeti Paradicsom, mint egy divatbolondnak a milánói Gucci. De erről már mind írtam.

A nyelvvizsga komoly elhatározás volt, de megérte, még akkor is, ha utána majdnem három hónapba került, hogy megszerezzem a papírt a sikeres vizsgáról, és ha egyetlen egy százalékon múlt, hogy C2-es szintet kapjak. Elvileg. Szinte már nosztalgikusan hiányoznak az angol órák, a szombat délutáni nyelvvizsga feladatlap kitöltések, fogalmazás írások. ¿Hablas español?-ra cseréltem a Do you speak English?-t.

Idén táncoltam, mindig csak táncoltam, bevallom, hiányozni fog. Három és fél hónapja készültünk a nagy napra, és olyan gyorsan elillant. Egy villanás, még csak három napig sem tartó csoda.  Ráadásul, csak hogy nyelvemet nyújtsam a világra, közhírré teszem: a szalagavatóm december 13-án, pénteken volt, és tökéletes volt!

Persze az olvasást se hanyagoltam, befejeztem a Tűz és Jég Dala olvasását, kezembe vettem számos klasszikust (például az Üvöltő szeleket, csak hogy egyet említsek) és eközben rákaptam a sorozatokra. Nem is tudom, hogy a kosztümös drámákat vagy a sci-fiket szeretem jobban. Loki, Legolas és Lizzy (Elizabeth) Bennet egyformán a kedvenceim. Hát még a Doktor! Pár a végeláthatatlan listámból a kétezer tizenhármas évből: Trónok harca, Ki vagy Doki?/Doctor Who, White Queen, Death Comes to Pemberley, Szex és New York, Carrie naplója, Egyszer volt, hol nem volt/Once Upon a Time, Odaát/Supernatural... Közben kitört rajtam a Nyomorultak láz és a musical mánia ami rózsaszín felhőbe burkolta a Broadway Theatre Districtjét. 

A zenei kiművelésem új szintre lépett, olyan együttesek dalait hallgatom, akikről valószínűleg soha sem hallottál, és a nevük megjegyezhetetlen. Az indie műfaj, igen. Szóval ezeket jegyezd meg: Bastille, Mumford and Sons, Vampire Weekend, Arctic Monkeys, Lorde... 

Ez a kis keresztmetszet is mutatja mennyire mozgalmas év volt kétezer tizenhárom. Persze a blogolásban továbbra se járok az élen, de nem merek fogadkozni. Inkább arra kérlek tartsatok ki mellettem. Ha jól sejtem, kétezer tizennégy rettenetesen mozgalmas év lesz!

Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok minden kedves olvasónak!

Anne Frank naplója - a kritika

Kedvelem a naplóregényeket. Mondhatni a műfaj rajongója vagyok, az utóbbi időben pedig azt vettem észre magamon, hogy különösen érdekelnek a provokáló témák. Bármi, amiről lehet vitatkozni érdekes, de az egyik legkényesebb téma a harmadik birodalom és vezérük által elkövetett genocídium (ami nem is a legnagyobb emberirtás a történelemben). A híres neves naplóban egy zsidó bujkáló kislány mindennapja enged betekintést, hogy közelebb hozza a történelmünk egyik legmeghatározóbb mozdulatát az olvasóhoz.

Nem is megfelelő kifejezés a naplóregény erre az írásra, hiszen a klasszikus regény egyetlen vonását sem hordja magán. Nem történik előre haladás a cselekményben, nem lesz megoldás a végén, ami megbocsátható lenne, ha tudhatnánk, hogy vár ránk egy folytatás, de mivel a történet elméletileg valós, ilyesmi nem fordulhat elő. Egyszerűen csak egy kislány feljegyzései, aki megpróbál hű képet festeni koráról és helyzetéről az utókor számára.

A naplóregények sajátossága, hogy a naplóíró szemszögéből nézünk a világra, belelátunk a fejébe, olvashatjuk érzéseit, gondolatait, kommentárjait a történésekre, embertársaira. Ez is az oka, hogy teljesen más, mint „fajtársai”, mert az egyes szám első személy olyan szabadságot ad az írónak, ami más regényben kivitelezhetetlen. Könnyebben azonosulunk a főszereplővel, naplóíróval, tudomásunkra tud hozni az elbeszélő kulcsfontosságú információkat a cselekmény szempontjából. Ugyanakkor befolyásolhat a nézőpont, pontosan azért, amiért jó: egy torzító szemüvegen keresztül nézzük a világot. Önmagában kedvelem ezt a művezetést, hiszen a Neveletlen Hercegnő naplója sorozatot is faltam, és a most oly népszerű Éhezők Viadala trilógiában is megkedveltem a makacs Katniss-t, és hiányoltam is a mozifilmben a személyes hangot. Anne Frank azonban idegesít.

Egyszerűen ennyi a problémám a könyvvel, az író személye. Anne egy 15 éves kislány, és úgy viselkedik, ahogy az ilyen korú gyerekek többsége. Lázadó kiskamasz, természetesen neki van igaza, őt aztán nem értik meg, a szülei pedig bár nagyon kedvesek – illetve inkább édesapja – még sem jön ki velük igazán. Azonban még ezt is elnézném, mondván hogy életkori sajátosságok, ha nem társulna mellé egy magas fokú önbizalom, vagy inkább önteltség. A bejegyzések többsége a huszadik századi írók számára bizonyára igazi gyöngyszem lenne, hiszen Anne folyamatosan a meg nem érettség érzésével küszködik, és csak a szerelem körül forognak a gondolatai. Bár igazán nem is kedveli lakótársát, mégis szükséges a lelkének a legyezgetés, hogyha megerőlteti magát csak megkedveli őt a fiú. Anne-nak mindenről megvan a véleménye – csakúgy, mint nekem – és ezt rögzíti a naplójába, de felülemelkedik a többieken, és lenéző gondolatait inkább csak papíron rögzíti.

A legjobban mégis az dühít, ahogy édesanyját kezeli. Bíráló hangvételű bejegyzéseinek nagy része őt érinti, pedig alighanem egy anya az, aki mindent megtesz, hogy egy családot az ilyen ínséges időkben összetartsa. Egyszer csúnyán össze is vesznek, és ugyan csak Anne szemszögét látjuk, mégsem tudtam teljes mértékben igazat adni neki.

A regény másik felében szerencsére érdekes információkat kapunk a bujkálásról, milyen volt, amikor még nővérének, Margotnak megtiltották, hogy köhögjön éjszaka, milyen szigorú rendszert vezettek be a fürdésre és a mosdó használatára, napfényt csak a sötétített ablakon keresztül szívtak magukba, de a születésnapot még így is megünnepelték, csak amúgy „hátsó traktusosan”.

Nekem kicsit hiányzik egy befejezés is, a lefülelés pillanatáról, de az eziránti áhítozásom sem találhat táptalaja, megint csak emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem fikció. El is érkeztünk a központi problémámhoz. A fikcióhoz edződött olvasóként nehezményeztem a cselekmény hiányát, a váratlan fordulatokat. Mégis, valamiért megkedveltem, hiszem napok alatt elolvastam, mert ha félretesszük a lázadó 15 évest, akkor egy ambiciózus írópalántát rejt az álca, aki a lehető legpontosabb történelmi hűséggel rögzíti a Hátsó traktus életét. Néha még szórakoztató is lehet egy lázadó kislány szárnypróbálgatása. Furcsa érzés, de azt hiszem ezt már kinőttem, vagy az is lehet, hogy sose voltam eléggé lázadó, hogy megértsem Annét, mindenesetre akit nem zavar a lapokba bújt kiskirálynő személyisége, annak mindenképpen élvezetes olvasmány. 15 éveseknek egyenesen kötelező.

Pszichológia avagy óda a limonádé filmekhez

Néha szükségünk van egy kis komédiára és boldog befejezésekre. Jót tesz a lelkünknek, mint a késő őszi vagy kora tavaszi napsütés. Van benne egy olyan kellemes melegség, ami nem hasonlít sem a dermesztően tiszta téli, és a füllesztő nyári testvérére.

Nap mint nap kelünk és tesszük a dolgunk. Kihívásokkal nézünk szembe, amik bátorságot igényelnek. Meg kell tenni őket, még ha nem is könnyűek, hogy az élet menjen tovább. Nem mondhatod, hogy nem írsz meg egy dolgozatot, nem mész el egy tárgyalásra, csak mert ma nincs kedved, és mert nehéz. Eközben könnyű a felszínes kötelességek dzsungelébe merülni, hiszen amit a világnak mutatsz meghatároz. A Facebook profilod, a sminked, ruhád, munkahelyed és a teljesítményed. Egy kép a külső szemlélőnek, ami segít előrejutni, vagy éppen hátráltat. De a legfontosabb, hogy legbelül boldog légy, nem az, amit mások látnak. Klisé, tudom, de szeretem a kliséket. Nem hiába szajkózza mindenki, az igazság attól még nem lesz kevésbé valós, hogy mindenki szájából elhangzik. Ápold a lelked! Nézz meg egy limonádé filmet! A végén mindenki olyan boldog lesz, a főszereplők egymásra találtak. Mosolyt csal az arcra, megnevetett, kikapcsol. Hidd el, hogy számít! Kisimít, megnyugtat és ha másfél órába is kerül, de talán segít továbblendülni a mindennapok nehézségein. Mindenkinek megvan ez a lélekerősítő gyógyszer. Van, aki elmegy és vásárol egy új ruhát, és csak akkor, miután a pénztáros a kezébe nyomta a zacskót száll csak el a zaklatottság. Más leül és benyom egy(-két) tábla Milka csokit. Valaki meghallgatja a kedvenc albumát, miközben a kedvenc plüsstakarójába burkolózva gubbaszt. Sőt, olyan is létezik, hogy elmegy futni az illető, hogy helyre billenjen a lelki egyensúlya. Millió példa és módszer, de talán a leguniverzálisabb a limonádé film. Megmutatja, hogy lehetséges a boldog befejezés, és még ha minden katasztrofálisnak is tűnik, akkor is van kiút. Jönnek még szebb napok.

Alapvetően nem vagyok nagy rajongója a műfajnak, de időnként szükség van, amikor már minden romba dőlni látszik, és a fellegek egyre csak gyűlnek, hogy egy tál pattogatott kukorica vagy egy bögre kakaó társaságában letelepedjünk a képernyő elé és elmondjuk magunkban: ez még nem a világvége, és felszabadítsuk a felgyülemlett feszültséget. Persze ha minden ilyen egyszerű lenne, mint ezek a filmek mutatják nem lenne művészet, irodalom, zene. Ezek olyan bonyolult érzésekből születtek, amikor az embernek szüksége volt, hogy kiadja, ami nyomta belülről, kifejezésre juttassa mit lát és milyen is a valóság az ő szemszögéből. A bonyolult emberek nem azon agyalnának hogyan tudják megfogni ez a bonyodalmat, hanem egyszerűen csak sodródnának és remélnék, hogy a megfelelő ponton kötnek ki, mert a végén minden jól alakul. De semmi sem egyforma és világos, hát járatjuk a tekervényeinket. Egyszer fent, máskor lent. Nem is lehet érteni igazán, mert ami ösztönös nem mindig illik bele a társadalomnak csúfolt játékszabályba. Ezért kellenek a limonádé filmek: a játékszabályok egyszerűek, és csak győztesek vannak!

Ha semmi sem jön össze, és még ez sem segít, akkor csak kiabáljunk a világ arcába, és megkönnyebbülve menjünk tovább. Például így:

Elvágyódás

Van egy gyönyörű kifejezés az angol nyelvben: Wanderlust. A szótár definíciója pedig: erős vágyódás, hogy valahol máshol lehessünk. Fogadni mernék, hogy nem csak az írók, költők és egyéb irodalmi karakterek éreznek így. Én is állandóan ettől szenvedek. Imádok utazni, újat megismerni, újrakezdeni. Mindig valahol máshol, valami mást. Az utazás gyönyörűsége, hogy amikor már megszoknád tovább állsz. Nem töltesz el sok időt ugyanott. Nem mondja azt a pincér, hogy a szokásosat hozhatja-e. Nem válik rutinszerűvé a mindennap, sőt, ki sem alakul. Persze ez telis-tele van búcsúzással, ami nehéz. De mindig jönnek az új ismeretségek, és nincs idő megállni és a búcsúzáson bánkódni. Meg amúgy is, egy idő után könnyebb a búcsú. Ez, na ez lehet, hogy rutinná válik, bár az elválás sosem lehet az. Legalábbis szerintem.

Nem vagyok a földhöz kötve. Sodródnék, mennék, csak vinne már a szél. Messze-messze, ahol érhetnek új hatások, új találkozások, változatosság. Elvágyódom. Nem azért, mert rossz lenne itt nekem. Szeretek itt lenni, hogy ne szeretnék, hisz ez az otthonom. Kényelmes, barátságos, biztonságot adó. Csak az a baj, hogy már meguntam. Oly sok hely van, ahol nem jártam, oly sok kincs, amit fel kell fedeznem, oly sok búcsúzás és találkozás, ami nem történt még meg velem. Mindent meg szeretnék ismerni. Nem egy valamit, mélyrehatóan, hanem mindent, amennyire csak lehet. Röviden és gyorsan. Mindenről pár szót. Mondhatjátok: felszínesség, de valójában csak kíváncsiság és kielégíthetetlen tudásvágy. Szebb mindenről tudni, mert szabadságot ad. Aki sokat akar fogni, az könnyen levegőt kaparinthat meg, de megpróbálom. Át akarom látni a világot, bejárni minden szegletét, elmondani, hogy ott is megfordultam.

Közel lakok a vasúthoz. A tovasuhanó szerelvények zaja szokásos, szinte monoton háttérmorajlássá vált. Néha nézem az elsuhanó kék kocsikat, és elképzelem, hogy közelről látom őket. A fülkékben sétálok, és tudom ki merre tart. El-el, máshová, idegen földre, vagy éppen az idegen földről haza. Kényelmesen ülnek, miközben elsuhan mellettük milliónyi élet és helyszín, az idő pedig versenyt fut vele. Ők tartanak valahová, de közben oly sokat kihagynak, meg se állnak megszagolni a rózsát. 

Az utazás izgalma, hogy sose lehet tudni milyen lesz, ha megérkezel, bárhányszor jártál is ott. Más lesz az idő, mások az emberek, még a "díszletek" is változhatnak. Utazni folyamatos változás. Talán azok utaznak, akik félnek az állandóságtól. Azok, akik mindig újra vágynak, akiknek a lelkét nem egy új telefon, ruha vagy szerelmes melengeti, hanem az élmények: hogy láthatnak és megismerhetnek. Ott lenni, valóban ott állni, amit eddig csak képen láttak. Érezni, megfogni, megörökíteni. Mindig újabb és újabb helyen lenni, sehol sem megállni, mindig csak keresni.

Vajon ezek az emberek belefáradnak az utazásba? Szeretnének-e örökre haza térni, hogy családot alapíthassanak, és állandóságot? Elvész-e az újdonság varázsa? Ha majd bekövetkezik elmesélem.