Király és oroszlán

Az ágya szélén ülve a tenyerét nézi, elmerengve. A bőre megkeményedett, sőt még mindig látszanak rajta a sebek forradásai. Néha még mindig látja a hozzá tapadó vért, ahogy a sűrű, sötétvörös cseppek a padlóra hullnak róla. Régen rémülten kezdte mosni, dörzsölni, hogy eltűnjenek, ma már csak becsukja a szemét, és mire újra kinyitja minden tiszta. Az áldozatok képei sem tűntek el, még mindig felébred, verejtékben úszva rémálmából, és a sötét szobában ott állnak ők, az ágya körül, sápadt, rideg arcukkal vádlón rá meredve. Szerencsére Ő ott van, hogy megvédje. Elég egyetlen pillantás, a békésen mellette szuszogó nőre, és visszatér a nyugalma. Tudja, ő is gyakran riad fel éjszakánként, de az ő démonjai mások.

A történetük szokatlan, szinte sorsszerű. Háború, neki az első. Határvédelem, egy apró falu. Kevesen voltak, civilek, földművesek, ártatlanok. Fegyvert sose forgattak, mégis, az elsők között voltak, akik áldozatul estek. Nem küldtek sok katonát a segítségükre, és azok is újoncok voltak. A helyieket vezető férfi lánya volt, Lenora. Esetlenül festett, az apja védőszerelésében, fegyverrel a kezében. A tekintete vad volt és elszánt. Emlékszik még hogyan hangzott a neve a szájából, mikor először szólította meg. „Bellamy, segíts, kérlek!”

Furcsa, hogy a pusztulás leomló kövei között is kivirágzik a szerelem. Bellamy néha nem tudott másra gondolni, csak hogy a szükség szülte kapcsolatokat. Lenora elvesztette az apját a harcokban, és benne talált megnyugvást. Hiszen olyan erős lány volt, határozott, dacolt a félelemmel. Vállvetve akart harcolni a katonákkal, hogy megvédje, ami számára fontos. Bárki bármit is mond, az érzelmek nagyon is jó fegyvernek bizonyultak.

Ő is felébred, zihálva és Bellamyra néz. Pillantásuk összefonódik. A két sötétbarna szempárban remeg a félelem, a rossz emlékek. Mindketten az égő falut látják, egészen más nézőpontból. Lenora a tűz közepén áll, megkötözve és nézi, ahogy rémülten sikoltozó emberek menekülni próbálnak, míg nem elemésztik a lángok. Látja az apját, felé igyekszik, hogy őt mentse, de a füst a torkán akad, nem tud szólni, hogy menjen, csak magát mentse. Nincs hova futni már. Bell szemében a falu pokol, mindenhonnan ellenség, de nem csak katonák: asszonyok, gyerekek, ártatlanok. Rájuk szegezi a fegyvert és lő. Lőnie kell, és nem tudja elrántani a kezét. A fegyver égeti a tenyerét, de letenni nem képes, és minden alkalommal célba talál.

„Azt tetted, amit tenned kellett!” – suttogják egymásnak, ahogy közelebb bújnak. Forró testük a takaró alatt összekulcsolódik, a két sötétbarna szempár még mindig egymásba fonódva. „Mennyi életet mentettél meg, köztük az enyémet is. Nem kell egyedül viselned a súlyát.”

Amikor eljön a reggel, és az izzó napsugarak bevilágítanak az ablakon, a démonaik visszabújnak a sötét sarkokba, sziszegve menekülve, de biztosítják őket, még visszatérnek. Így van ez, s így is lesz még sokáig. A fájdalom enyhül, s tudják, nem kell egyedül megküzdeniük a szörnyetegekkel. Mert Ő a király, és az  oroszlánszívű felesége, akik legyőznek minden akadályt.

 Egy rövid kis írás amit a The Hundred című sorozat és az Of Monsters and Men King and Lionheart című dala inspirált.

Varációk egy témára

(ne kövezzetek meg, mostanában nagyon foglalkoztat ez a téma, még akkor is, ha ez már a harmadik ilyen bejegyzésem a blogon)

- Szóval... döntöttél már? - kérdezte némi hezitálás után. Az ősöreg diófa alatt ültek az udvaron, kezükben egy-egy pohár jeges teával teli pohár csillogott. Nyár. Szabadság. Az utolsó közös.

- Igen, elmegyek. - bólintott, majd belekortyolt a hűsítő italba. Nem nézett rá, inkább a távolba, valahova a levegőbe szegezte a tekintetét, mintha valami nagyon mély gondolatokon töpreng.

- Remélem jól fogod érezni magad ott. Végül mi segített?

- Rájöttem, hogy nincs, ami itt tartana. Csak ott ültem a banketten, és akkor ütött meg. Velem senki sem beszélgetett, a többiek igen, de ők se olyan igazán, csak csevegtek. Akkor értettem meg, hogy mi sosem voltunk egy egész igazán. Csak a közös "sors" tartott össze minket, és most, hogy a végén járunk, az erők fellazulnak. - hangja távolinak hatott, mintha kívülről szemlélné az életet.

- Semmi, semmi nincs ami visszatartana? - habozott ismét, fájdalom csengett ki a hangjából.

- Semmi. Ne érts félre, a barátaim, akár csak te, hiányozni fognak, de lássuk be, semmi sem tart örökké. - tekintetét még mindig kitartóan a távolba fúrta.

- Úgy gondolod, a barátságunk nem több, mint múló ábránd? - szinte remegett hangja, fájdalom, harag, keserűség elegye.

- Ne légy ilyen szélsőséges! - felelte higgadtan - Csak azt mondom, hogy az emberek jönnek. Egyszer el fognak válni az útjaink. Ha nem előbb, hát utóbb.

- Mi van, ha nem? Vagy ha még sok évtizedig kitartana a barátságunk? Akkor sem érné meg? Inkább üldözöd az álmaidat? Ha elesnél ki lesz ott, hogy támogasson? - nem adta fel.

- Ott is lesznek barátaim, gondolom, még ha nem is ugyanolyanok, mint ti voltatok. Engem mindig ott hagytak a múltba, továbbléptek. Most az egyszer én akarok lenni, aki előbb megy el.

- Akkor hát itt a lehetőség, menj!

- Haragszol? - végre rápillantott. Szája összeszorítva, mint mindig, amikor dühös volt, szemében könnyek csillogtak.

- Nem. - felelte, közben arcát letörölve, és biztatóan rámosolygott, még akkor is, ha ez sem fedhette el az összetört szívét - Elengedlek, hiszen tovább léptél.

- Haza látogatok majd. - ígérte,de nem azért, mert most eszmélt rá, milyen kegyetlen volt, inkább tényszerűen.

- Miattam ne fáradj, nem szükséges. - tett egy erőtlen kísérletet a visszavágásra.

- Hát mégis haragszol.

- Nem, csak nem hagyom, hogy a múltban ragadj.

Azzal felállt, letette az üres poharat és kisétált a kertkapun, vissza sem nézett. A másik még sokáig követte tekintetével.

Reflexiók

Nézem magam a tükörben. Tiszta a kép, éles, hisz a hétvégén mostam le. Látszik minden apró bőrhiba, pattanás és karcolás. Egy folt hidratáló fehérlik az orrom mellett. A szemem barnája ugyanolyan mély, mint máskor. Egy kósza hajszál keresztülmászik a homlokomon. Tüzetesen vizsgálom, elemzem. Szóval ilyen lenne a valóság?

Nem sminkelek. Csak nagyon ritkán, és akkor sem a hétköznapokban. Önbizalom? Nem kifejezetten. Állítólag a saját bőrhibáinkat sokkal kiélezettebben látjuk, mint mások. Egy apró piros folt tízszeresére nőhet a szemünkben, míg mások csak legyintenek, hogy hadd beszéljem a hülyeségeimet. Remélem hihetek ennek. Tehát meg kell, hogy kérdezzem: milyen a tükörkép? A valóság egy torz reflexiója. Legyen bármennyire is hasonló, sosem adja vissza az igazságot. Elveszik benne a tér, minden karnyújtásnyira tőled, de mégsem éred el.

Milyennek látom magam? Kreatív, tökéletlen, ellentmondásos, hangulatfüggő, lelkiismeretes. Határozott, körvonalas személyiség. De ez csak egy kép, egy festmény, de sose naturalista, hanem impresszionista, mint Monet. Attól még, hogy más nem látja ugyanolyan értékes.

Milyennek látnak mások? Okos, unalmas, mosolygós, megbízható, beszédes, csendes, ingerlékeny, stréber. Azonban ezek is csak szavakba öntött reflexiók. Igazak? Bizonyos szempontból igen, hiszen mindenki számára más embernek tűnök. Mindenkinek az a valós, amit látni akar. Skatulyáz, elemez, reflektál. Mindezek csak impressziók, benyomások. Hatással vannak egymásra, hogy ne lennének, de soha sem egyezhetnek meg. A valóság túlságosan is bonyolult, hogy értelmezni lehessen, csak így, egyszerűen, egyértelműen. Nem úgy a matematikában. Ott minden egyértelmű, vannak válaszok és kérdések. A kétszer kettő soha sem lesz öt, netalán három. Mindig, mindenkinek négy. Egyértelmű. Ezért szeretem a matekot.

A tükörképemet nézem, ezúttal a buszon. Nem olyan tiszta az ablaküvegben, mint otthon. Elvesznek a körvonalak, a határozott vonások. Néha egy-egy ház suhan át a homlokomon és összeomlik a fókusz. Magamat nézem vagy a világot? Én tükröződöm a világban, vagy a világ bennem? Reagálok a világra, válaszolok neki. Válasz az, hogy nem sminkelem magam. Nem érdekel a tökéletességről alkotott képe. Persze hazudnék ha azt mondanám nem akarok tökéletes lenni. Mindenki az akar lenni. Csak mindenki a maga módján. Válasz az, hogy a tornacipőmet foszlásig hordom, és nem magassarkút. Az is, hogy írok. Én így reflektálom a világot. Mindenre van gondolatom, válaszom, elképzelésem, amit papírra vetek. Magam alakítom a világot, a világomat. Felépül, de csak én látom, szerkezetét, logikáját. Pedig olyan egyszerű, miért nem látják mások? Mert ők máshonnan nézik.

 A szavaim tartanak tükröt a világnak, a világ pedig nekem. Mi az eredmény? Nagy bizonytalanság, ingoványos talaj, levegőben függő képek, reflexiók. De hol van az a valóság, amiről a képek vetülnek? Nem tudom, nem látom.

Az út

 Az út keskeny volt, szinte járhatatlan. Rücskös, kavicsos. Nem voltak jelző táblák, egyenes szakasz is alig-alig akadt. Ő mégis ezen az úton ment. Miért indult el, hova tartott? Már nem tudta.

Emlékezett, hogy az út elején még sokkal simább volt a talaj, szinte betonhoz hasonló. Játszi könnyedséggel vette a kanyarokat. Táblák is voltak, de nem figyelt rájuk, csak kalandozott céltalan. Valaha voltak útitársai is. Együtt jöttek hosszan, de egy kereszteződésnél szétváltak. Mindenki ment, ki-ki a maga útján. Mitől volt az az ő útja? Miért ezt választotta? Már nem tudta. Csak halványan rémlett neki, hogy volt egy érzés, ami azt súgta ez a neki való. Most is akadtak útitársak, de távolabbiak. Bár ösvényeik párhuzamosak voltak, egymás mellett kanyarogtak, mégsem értek össze.

A kövekbe minduntalan megbotlott, de nem zuhan előre, tovább lépett. Nem baj, a lábán tornacipő volt, nem magassarkú. Ha olykor-olykor kereszteződéshez érkezett, hosszan elidőzött. Ha balra, vagy jobbra megy, talán elér egy másik ösvényt, útitársat talál. Ennek ellenére nem kanyarodott el. Mindig csak egyenesen ment, pedig néha csak karnyújtásnyira volt tőle szomszédja, de karját sose nyújtotta.

Ahogy ment, egyre lassabban lépett. Nehéz volt talpalatnyi biztos helyet találni, ahova letehette a lábát. Meg-megtorpant, vissza-visszanézett. Még látta a régi kereszteződést. Visszaszaladt volna, megkérdezte volna: erre kell mennem? Mégsem merte, félt, hogy nem találna vissza, pedig olyan sokat haladt már. 

Nagy sokára újabb kereszteződést pillantott meg. Óriási volt, igazi csomópont, sokkal nagyobb, mint ahol annak idején elváltak egymástól társaival. Az utasok csak úgy nyüzsögtek benne mint a hangyák. Volt, aki tanácstalanul álldogált, más éppen csak áthaladt, és céltudatosan vetette meg lábát az új ösvényen. Néhány visszatérőt is meglátott: megtörve, elveszve. Ó nem, ő ezt nem akarta! Még egy válaszút? Megtorpant és nem lépdelt tovább. Figyelte a rengeteg zajongó, tétova embert. Másfelé nem mehet, csak visszafelé, de már azt is elveszítette. Mögötte tátongó szakadék, előtte a félelmetes végtelen.

A semmi szélén táncolt, és félő, ha egy rossz lépést tesz lezuhan a mélybe, és nincs aki megmentse. Előre hát, csak ez maradt. De nem indult el azonnal, mégse.

Napsugár

Végül is, ezek azok a pillanatok, amikért élünk - mondom magamnak, amint lejövök a színpadról. Mikor felmentünk még minden olyan csodálatos volt. Fények, ezüstös fényszórók, borvörös bársonyszőnyeg, aranyozott intarzia. A "nagyszínház", ahol a varázslat történik. Ahol semmi sem egészen az, mint aminek látszik, ahol az álarcok mind mosolyognak, és emberfeletti is lehetséges. Végül is, senkinek sem kell tudnia, hogy elvétettem a lépést. Talán fel se tűnt senkinek, csak én alakítottam elefánttá a bolhámat. Másoknak úgyis csak azt mondom: felléptem, ez pedig így elég jól hangzik.

Haza bandukolok. Kihalt a város. Hát persze, vasárnap van, méghozzá dél. Nehéz elhinni, hogy tegnap is ugyanitt jártam. Minden egészen más volt. A szökőkútban kacagó gyerekek fürdőztek - mint egész nyáron. Nem is igazán szökőkút ez, hiszen a víz a járólapokból tör fel. Játékos, hangulatos, hűsítő. Egy szóval: egy három éves számára tökéletes. Ahogy az  utcán ereszkedek lefelé, magam vagyok. A kirakatok sötéten ásítoznak, Hol lehetnek most az eladók? Talán otthon éppen a vasárnapi ebédhez ülnek le és merik a tányérjukba a gőzölgő, aranyló húslevest. Pihennek, játszanak, együtt vannak, vagy talán csak most keltek fel. Álmosan nyújtózkodik, és mosolyogva nézi a redőny apró rácsain beszűrődő napsugarakat. A hatása azonnali jó kedv. 

Itt tegnap egy vizsla ült, a kisbolt előtt. Nem volt kikötve. Az ajtó felé fordulva várta gazdáját, szinte felfelé görbült a szája. Az is olyan melegséget váltott ki a lelkemben, mint a reggeli napfény. Mire a buszmegállóba érek kissé fellendül az élet. az újságárus kedélyesen cseveg a vásárlójával, látszik hogy régről ismeri. Festett vörös haja laza copfba van kötve, frufruja a homlokába lóg. Szeme körül apró barázdák bujkálnak. Nem olyan idős, hogy ez természetes lenne. Kedélyes hanghordozásából könnyű rá jönni, azért vannak, mert sokat nevet. Szeretem az embereket figyelni. Látni a vonásaikat, a gesztusaikat, de legfőképpen: a tekintetüket. Megpróbálok ezekből a lopott pillantásokból jellemeket tenni az arcok mögé. Ártatlan kis játék ez, de foglalkoztat, szeretem. A buszon  is folytatom. A lány velem szemben telefonál. Arca szinte ragyog, mosolyog, nevetgél, fesztelenül cseveg. Úgy köszön el, hogy szeretlek. Bizonyára a barátja volt a vonal túlsó végén. Újra napsugár járja át a szívem. De jó látni, hogy van, aki ennyire boldog. Átlósan egy család ül velem szemben. Fiatalok. Az anya csinos, olyan szomszéd lány módján, az apa az aki igazán különleges. Haja a sok zselétől az égnek áll, mondhatni "antigravitációs", büszkén mutatja melyik szubkultúra képviselője. Mégis, nagyon jól kijön kislányával, kedves szavakat intéz hozzá, megígéri, hogy mindenképpen megkapja az a sellő barbie-t. Eljött az én megállóm, leszállok. Az utolsó métereken már nem találkozom senkivel. Az ebéd illata jár a fejemben.

Otthon első utam a szobámba vezet. Hanyagul ledobom a táskámat a földre, egy kupac frissen becsomagolt füzet mellé. Igen, a naptáramra siklik a tekintetem. Szeptember 1. Indulnom kell Roxfortba, nem késhetek! A 9 és háromnegyedik vágányon várnak a barátaim. Persze... Elhúzom a számat, és elmegyek ebédelni. Engem is vár a forró húsleves. A napsugár már nem melegíti a lelkem. Megjegyzem, hogy újra be kell kapcsolni a reggeli ébresztőt, majd mosolyogva belépek az ebédlőbe. Legalább a családi ebéd, az napsugár.

A lila toll esete

Végre, valahára (el se hiszem!!) megérkezett a nyár Magyarország déli csücskébe is, legalábbis ideiglenesen. Hét ágra süt a nap, kristálytiszta kék az ég, és tegnap csak egyetlen kiadós zuhé zúdult a nyakunkra. Most az egyszer örülök neki, hogy nincs semmilyen folyónk, mert a Tettye patak még a legnagyobb jóindulattal is csak csordogáló folyóvíznek mondható. Na, és ha az kiöntene, akkor már tényleg apokalipszis van. Vagy mi.

Én így élvezem a hétvégémet, és te?

Ma, ahogy a zuhany alatt álltam, és arccal a tető ablak felé fordulva mostam a hajamat a csukott szemhéjam mögül tiszta, narancssárgás napfény szűrődött be. Hát nyár van, valóban. Könnyűnek, szabadnak és nyugodtnak éreztem magam, akárcsak a nyár. Azonban ahogy a hajamat törölgetve, vízcseppeket hagyva magam mögött beléptem a szobámba rám kiáltottak a szobában szerteszét heverő angol könyvek. Meg matek. Még egy hét tanítás. Dolgozatok. Komolyan?! Dolgozatok?! A rettegett  nyelvvizsga. Csak ne használjam a would-ot az if-es tagmondatban. Ezért inkább, hogy leküzdjem a félelmeimet, az ágyamra huppantam a kedvenc új lila tollam és a görög mintás füzetem társaságában, és elkezdtem írni. 

Honnan van a lila toll? Mesi, te semmi lilát nem veszel önszántadból! Nyugi, reklámtoll. A középiskola eddigi három éve alatt számtalan külföldi csereprogrammal, ösztöndíjjal, egyetemekkel kapcsolatos előadást hallgattam meg. Nem szeretnék reklámozni, ezért egyet se említek név szerint, és különben is csak kettőt tudnék, ami azért elég siralmas, tekintve, hogy mennyin vettem részt. Ezek a beszédek általában mind nagyon jól hangzanak. Tényleg. Általában az az első önálló gondolatom az előadás alatt, hogy "Mennyire jó a srác/csaj stílusa!" Persze mindent bevetnek az ilyen szervezetek/egyetemek, hogy megszerezzék maguknak a diákokat. Remek embereket küldenek, nagy szavakat használnak, bár eddig ez utóbbi (pénteki) előadás volt az első, ahol reklámanyagot osztottak ki. Méghozzá nagyon igényes kis könyvecske formájában. Máskor csak fekete-fehér fénymásolatokat kaptunk az utcai plakátokról. Elég gazdag lehet az egyetem, elvégre azt ígérték, hogy akár ingyenesen végezhetjük a négy éves képzést, ha megkapjuk az ösztöndíjat. Hozzá tenném, azt is elmondták, csak egyetlen magyar diák kaphatja meg ezt egy évben. Bár még akkor se 100% hogy bekerülsz. Ilyenkor elgondolkodom, hol van benne a trükk. Egyikünk meg is kérdezte, reálisan mennyi az esélyünk, hogy bekerüljünk. Persze ilyenkor már semmiféle konkrét választ nem kapunk. De azért ilyenkor mindig elálmodozom mennyire jó lenne. Mindenképpen szeretnék külföldön tanulni, még ha nem ilyen csoda ösztöndíjjal is.

Havas Jon viszonya Loreen-nal és a magyar modernség íróival

Az írás mindig is a véremben volt. Kivéve, hogy nem büszkélkedhetek írókkal egyik ágon se (legalábbis legjobb tudomásom szerint, bár a dédapám írt jogi könyveket) és mindkét szülőm a természettudományoknak szentelte a tanulmányait. Én viszont két exponenciális egyenlet között írok pár sort. Csak így, egyszerűen. Valójában koordinátageometriát tanulok, csak azt sokkal kevésbé szeretem. Egy paradoxon vagyok.

Bal kezemben toll és füzet, jobbomon Mikszáth életrajza. Gyönyörűen süt a nap, csak a szél fúj. Annyi mindent lehetne csinálni, én meg itt ülök és tanulást imitálok tanulok, hozzá az eurovíziós dalválogatásomat hallgatom. Már harmadik éve követem a műsort. Jobbnak nevezhető a nevesebbnél nevesebb tehetségkutatóknál, amikkel a kereskedelmi csatornák árasztanak el minket töménytelen mennyiségben. Mindig van egy-két jó dal, persze egy-két borzasztó is (gondoljunk csak az idei dubstepes operaház fantomjára a románok jóvoltából), de ez se baj, legalább ad némi beszélgetési témát, bár nem talál nagy közönségre a műsor, viszont annál inkább keményebb és elhivatottabb a kis rajongói mag.
A Jó palócok 1882-ben jelent meg és 15 rövid történetet tartalmaz. Mikszáth sokkal jobban tetszik, mint Móricz. Hogy gyengeségre utal-e, hogy igénylem a romantika fátylát, meg nem mondhatom. Móricz viszont provokál. Megbotránkoztat, felháborít, ráborítanám az asztalt. Ennek ellenére valószínű, hogy mindent, amit most tudok róluk rövidesen elfelejtem, Szerdáig elraktározza az agyam, utána pedig az érettségi előtt veszi újra elő, vagy inkább tanulja újra meg. Bár az írókat sokkal jobban szeretem, mint a költőket. Tudva, hogy Ady a következő anyag egyre kevesebb a lelki erőm a szerdai dupla irodalmakra.
Karnyújtásnyira tőlem vaskos könyvek hívogatnak. Victor Hugo: Nyomorultak I. - írja az aranybetű a gerincen, és George R. R. Martin: Sárkányok tánca - olvasom a sokat forgatott darabon. A tetejükön szinte nevetségesen fest a mindössze 200 oldalas könyv amit angolra kell olvasni. Mark Haddontól The curious incident of the dog in the night-time címet viseli. A fejezetek prímszámokkal vannak számozva és egy autista kisfiúról szól, aki különösen ért a matematikához. Pillanatnyilag a Sárkányok tánca van a kezemben, már csak 100 oldal van vissza.
Furulya szóló szólal meg a fülemben, az ismerős dallam. Only teardrops. A dán lány, aki idén megnyerte az Eurovíziót mindig mezítláb lép fel. Kelta dallamok is megszólalnak a számában. Szimpatikus és még csak 20 éves. A tavalyi győztes, Loreen dalára vált a lejátszó. Euphoria. Hideg fut végig a falnak vetett hátamon. Érzékeim eltompulnak és olvasok tovább, ahogy a könyv beszippant. A dalnak nincs sok köze a jelenethez, mégis elrepít Westeros világába. Ne olvass tovább, ha nem olvastad még el az ötödik kötetet! Kicsit olyan, mintha nem itt, az ágyamon ülnék, hanem Havas Jonnal és Óriásvész Tormunddal állnék a Fal tövében végignézve a vadak árján, ahogy áthaladnak "délre". Szinte érzem, ahogy a jéghideg szél a csontjaimig hatol és látom magam mellett Kit Haringtont, akit Jonnal azonosítok. A fejezet végén az órára sandítok és becsukom a könyvet legyűrve a kíváncsiságomat Cersei sorsa felől. Spoiler vége!
Nagy sóhajjal felállok és az asztalomhoz sétálok ahol a nyitott irodalomfüzet vár rám. Igen, szinte fel se tűnt, hogy áttelepedtem az ágyamra. Az anekdota jelenléte Mikszáthnál...kezdeném, de a zenelejátszó a máltai versenyző dalára vált, és kimegyek az erkélyre, hogy a napfürdőt élvezve beleéljem magam a mosolydalba, hogy utána neki álljak a tanulásnak.
Irónikus, pont egy hete írtam. Ma nem sütött a nap, és a Nyomorultak 25. évfordulós musical dalait hallgattam. Móriczból írtam, pedig választhattam, mégsem Mikszáth lett. A könyvet azóta befejeztem, és nagyon felbosszantottam magam. Ezen a hétvégén az olasz és német egység szegődött társamnak.

Tizennyolc

Felnőtt.
Felelősség.

Hogy miért ezek a szavak, ezek a rémületkeltő szavak visszhangzanak a fejemben, amikor arra gondolok, hogy betöltöttem a 18-at, nem tudom. Örülnöm kéne, gondolom. De ehelyett mit teszek, a hálátlan? Csak arra tudok gondolni, ahogy Pán Péter Wendy-je azt mondja: "De anya, én nem akarok felnőni!" Ha megkérdeznéd, és persze, hogy ezek után megkérdezed, tudd meg, hogy én is így gondolom.

Azt veszem észre, hogy egyre többet bolondozok. Grimaszolok a tükörnek és jót nevetek a torzképen. Hülyeségeket mondok (és milyen sekélyes is vagyok, hogy ezt az igénytelen szót használom) és addig nevetek, amíg ki nem csordul a könnyem és a hasam görcsbe rándul a sok nevetéstől. Kimondom őket - pedig, kivételesen átgondolom - szándékosan! Tudnom KELL, tudni akarom, hogy még lehetek gyerek. Hogy ez a szám nem jelent semmit, csak az állam számára, akinek innentől fogva papíron egy csomó mindent jelentek, amit nem foghatok fel. Én mindig ugyanaz az éretlen lány vagyok, ugyanaz a lustaság, aki mindent az ágyából csinálna, ha lehetne. Nem fognak elzavarni a gyerekruha osztályról, és olvashatok gyerek meséket. Bár több, mint valószínű, hogy azt fogják megkérdőjelezni, ha valami felnőtteset akarok csinálni. A tükörképem  és a tapasztalataim is ezt suttogják, karöltve. Kicsit olyan keserű érzés, de mégis vidám, mert születésnapom van. Vagyis volt. Szerdán.

Valahogy már másodszorra ugyanaz jut eszembe. Szabó Magda Születésnap című könyve. Illés Bori azt hiszi, attól, hogy eléri az áhított kort,  lesz magassarkúja és nylon ruhája felnőtt lesz. Nagyon igaz történet, ahogy szépen lassan rájön, mindez csak "kelléke" a felnőtt-létnek. Hogy valójában mennyire mást is jelent felnőttnek lenni, azt csak magas áron tanulja meg.  De komolyan! Olvassátok el! Üzenem Borinak, hogy nekem van magassarkúm, és mégsem érzem magam felnőttnek.

A fun.-tól a Carry On szól a fülemben. Kétszer is megvan a lejátszási listámon. Egy akusztikus és egy stúdiófelvétel. Nagyon szeretem. Pedig még csak nem is ez az a szám, ami a legtöbbször megvan. Van, amiből van legalább 4. A fent említett kettő típus, és még két különböző koncertfelvétel. A fun. kivételesen ugyanis élőben is nagyon jó.

 Felnőtt?

Nem igazán!

Fagyok

A takarítók éjszakára kikapcsolták a fűtést és a terem valóságos jégveremmé vált. "Tundra éghajlat uralkodik", hogy egy osztálytársam szavait idézzem.

John Locke nekem mindig is Locke marad,  ilyen szépen, fonetikusan, nem pedig "Lák". Filozófia óra, igen, eltaláltad. A tabula rasa-s fickó.  Az ember elméje születésekor nem tartalmaz semmiféle veleszületett ideát (tudást). Minden ismeretünk a környezetünkből, nevelésből és tanulásból származik. Nyilván ez a leegyszerűsített definíció, számunkra kitalálva. Szóval írni kellett a pillanatról, hogy demonstráljuk az elméletet.

Ez az "üljünk az irodalom füzetre" egész jó kis ötlet volt. Melegebb, mint a szék. Eszembe se jut, hogy megbecsteleníteném, vagyis hát mégis, mert leírtam. Csak feláldozom az egészség oltárán. Ilyen kifejezés nincs. Vagyis, már van.
Vajon mi volt tegnap a "Tiltakozás a keretszámcsökkentés ellen" című hallgatói fórumon? Furcsa hallani, hogy lázadozik az egész ország. Bár részemről  így is sikerült  azt a kurzust kiválasztani, amire alapvetően kevés helyet hirdetnek, mert kevéssé fontos itthon. Talán, sőt biztos, én vagyok a meglehetősen romantikus lelkületű, de úgy érzem ez most tényleg valami fontos! Ahogy a diákok jelszavakat skandálnak, épületeket foglalnak el, és transzparensekkel vonulnak az utcára, hogy hallassák a hangjukat.
Szóval már a 7. hét tájékán meg van minden szervünk, tehát már születés előtt is tapasztalunk dolgokat. Ez felveti az abortusz jogosságával kapcsolatos kérdést. Rettentes tett megölni egy pici, ártatlan, védtelen lényt, ráadásul egy emberi életet kioltani.
- De még mindig jobb, mintha úgy szüli meg, hogy tudja, hogy nem lesz képes felnevelni...
Jó jó, de akkor is. Bár csak ne lennék ilyen szociálisan érzékeny. Néha a lelkem is lehetne fagyos, mint a hó odakint. Nem lenne szabad ilyen provokáló témákat az internetre felraknom.
Félre a filozófiát, a tüntetést, biológiát. Holnap nyelvtan dolgozat. Az írásbeli hozzászólás szabályai... Igen, nálam így néz ki egy filozófia óra.

Szeretetünnep

December van. Szikrázó, hófehér, meleg, mézeskalácsízű, fenyőillatú december. Az év utolsó, és egyben legcsodálatosabb hónapja. Ünnepek kifogyhatatlan tárháza. A megtestesült varázslat.

Ahogy hazafelé ballagok, vállamat az iskolatáska súlya húzza. Már csak három hét. Három pokolian kemény és fárasztó hét. De már "karácsony hangulatom" van, még akkor is, ha a beton csontszáraz és az égen csüngő súlyos, szürke fellegek csak esőt ígérnek. Előttem egy nagymama vezeti két-három éves unokáját. A pici, rózsaszín, bolyhos mellénye láttán mosolyra fakadok. Engem bezzeg milyen hangos, pukkadozó röhögés fogadna, ha ilyenbe jelennék meg. Bár sose vágytam ilyenre, nem is tudom miért jutott ez az eszembe. Ellenben van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan lelkesedne a jelenségért. Egy autó áll be a parkolóba, és egy fiatal, enyhén borostás férfi száll ki belőle. Kedves, mosolygó kék szeme van. Hóna alatt megragadja az ott várakozó kislányt és a magasba emeli. Apa és lánya ragyogó tekintetei még közelebb hozzák a karácsonyt. A belőlük sugárzó boldogság és szeretet átmelengeti a szívemet. Most belegondolva rettentő közhelyesen hangzik, de tényleg megtörtént velem. Megyek tovább a panelek között, a családi, idilli jelenetet magam mögött hagyva. Egyszer csak fülsiketítő hangok találják el a dobhártyámat. Az egyik lakásból szűrődik ki a  nő hangja, ahogy veszekedik valakivel. Pontos szavakat nem tudok kivenni, csak hogy a hangja éles, tőrként hasít a lelkembe. "Hogy te mekkora barom vagy!" Értek meg egy részletet a szitkok záporából. Fájdalmasan elszomorító, hogy a karácsony ilyen közelségében sem tudnak szeretettel gondolni egymásra az emberek.

Én szeretem őket. Szeretek sodródni köztük és figyelni őket. Annyian vagyunk, olyan különbözőek és olyan rémes tetteket hajtottunk már végre. De mindeközben - én azt hiszem - mindannyian csak szeretetre vágyunk.

Temporary

A buddhisták szerint semmi sem állandó. Minden változik. Ezért választottam ezt a címet. Temporary annyit tesz angolul, hogy átmeneti, pillanatnyi. De temporary-nek hívjuk a kortárs művészeket, sőt még a tejfogakat is. Temporary egy vándor kiállítás is, amit csak pár hónapig nézhetsz meg, mielőtt tovább vinnék. Sose lehet tudni, hogy ami most létezik (temporary) lesz-e holnap, a jövő héten, vagy akár a következő percben.

Szeretem ezt a szót. Ez (is) a szép az angol nyelvben. Egyetlen szó képes rá, hogy kifejezze azt az árnyaltságot, amit tucatnyi magyar szinonima képez.

Times Square, NY

Ahogy vízcseppek végigfolytak a bőrömön jóleső melegség járt át. A hajam nedvesen tapadt a hátamhoz. Még utoljára a zuhanyrózsa felé fordítottam az arcomat és hagytam hogy a cseppek szédítő sebességgel csapódjanak a bőrömhöz mielőtt elzártam a csapot. Ahogy kiléptem a zuhanyból hideg levegő és gomolygó vízpára kettőse fogadott. Bebugyoláltam magamat törölközőbe és kinyitottam az ablakot, hogy elszálljon a pára. Nem szeretem a párás tükröt. Az a torz, homályos arc, aki visszanéz rám a tükörből megrémít. De a hideg levegő segítségével folyamatos változáson megy keresztül, végül eltűnik és éles vonások tűnnek fel helyette - a valós arcom, legalábbis ezt hiszem. Hogy valóban én vagyok-e, vagy egy más világban élő reflexióm, nem tudom. Néha eltöprengek ezen, de nem hiszem, hogy jót tesz nekem.

Belebújok a pizsamámba. Kockás flanel nadrág és egy hatalmas póló. A  válla valahol a könyököm és a vállam között félúton található, az ujja a könyököm alá ér. Amikor a tükörképemet vizsgálom elgondolkozom azokon a dalszövegeken, amikor a fiúk azt mondják még így is gyönyörűek a lányok [bizonyíték]. Vajon egyszer tényleg hallhatok ilyen egy "igazi" fiú szájából?

Leülök a számítógép elé és céltalanul "lődörgök" a világhálón, néha néha megállva, hogy névtelen üzenetekkel mosolyt csaljak egy-egy ember arcára, főleg egy bizonyos barátnak a messzi Kanadában. Szokásos tempóval görgetek le a tumblr blogom friss bejegyzései között, amikor egy ismerős képen akad meg a tekintetem. London látképét a lemenő nap fénye festi vörösre. Egyenes az út a saját "Angliai út 2010" mappámhoz. A képeket nézegetve - az út után, illetve előtte is - mindig ugyanaz az érzés. Hihetetlen, valótlan hogy ott jártam, láttam, a saját bőrömön tapasztalhattam  meg az angol időjárást, a tömeget Párizsban, és fényképeztem le a Pisilő kisfiút Brüsszelben. Olyan képek ezek, amit csak képeslapokon lát az ember. Mégis, én ott jártam, hiszem emlékszem. A képeslapokat én magam vettem az albumba. De ez mit sem változtat azon a varázslaton, ami azt az álomszerű utat övezi. Ugyanez a  helyzet is New Yorkkal. Még fel sem fogtam, hogy utazom. Pedig szemtől szembe mondták. Mindenki gratulált. Töri órán megnéztük a térképen. Olyan messze van, az óceánon túl. De eljön az a nap,  ha minden jól megy, amikor a saját szememmel láthatom a várost, ami sosem alszik, de az az idő is, amikor mindez már csak emlék lesz. És akkor a pillanatnyi (temprorary) élményből  örök (contemporary) emlék lesz.

Közeleg

Az erkélyen ültem, füzettel a kezemben és írtam. A toll az ölembe hullott, ahogy elkalandoztam, és az járt az eszemben mennyire szeretem a kora őszi időjárást. Csak nem annyira, mint a tavaszit. Kellemes az idő, csak most míg tavasszal a friss virágillat lengi be a kertet, most az édeskés, barnuló levelek illata veszi át a helyét. Néztem, ahogy a gyengéd szellő lebegteti a leveleket és az aranyló napsugarak játszanak a leveleken, közben arra gondoltam, amire szoktam az ilyen nyugodt percekben: ez tökéletes. A fényképezőgépem, mint mindig, ott hevert mellettem. Tudtam, hogy meg kell örökítenem ezt a pillanatot. Nyakamba akasztottam hát a pántot és a korláthoz léptem. Mezítlábas lépteket hallottam közeledni.

- Szia. Elmész? - mosolyogtam a tengerzöld szempárra.

-El.- a szeme nem mosolygott.

- Visszajössz? 

- Vissza. - mondta, de még mindig nem mosolygott.

- Várni foglak. - felelték a barna szemeim mosolyogva, és követték az aranyló napfényben távolodó sziluettjét.

A fénykép azóta elkészült, a lapok megteltek, az ősz télbe fordult. Az aranybarna és rozsdavörös levelek helyét a szürke latyak és a piszkos fehér váltotta fel. Én pedig csak várok, de nem jött még vissza.

Egy füzet margójára

Hát ma dupla irodalom óra volt. Amúgy se a kedvenc tantárgyam és sose volt, bár talán ez egy író-palántától furcsán hangzik. Vagy a tanár tehet róla, vagy az a szimpla tény, hogy engem mindig is jobban vonzottak a természettudományok, de ez családon belül maradt. Beültem az órára, füzet elő, szokásos csoportmunka, mindent feldolgozunk. A mai téma: a felvilágosodás, Rousseau. Eleinte még csak figyelgettem, szorgosan jegyzeteltem, lélekben ott voltam, magamban ugyan néha vitatkoztam az elmélettel, de egész érdemesnek találtam a témát arra, hogy 100%-ban ott legyek. Csak aztán elkövettem a végzetes hibát: kinéztem az ablakon. Mindig is érdekesebbnek találtam a körülöttem levő világot holmi tananyagnál (kivéve a föciél), szóval másodperceken belül a tanár magyarázata monoton háttérzajjá szelídült, a mellettem beszélgetők már nem zavartak, és amikor hozzám szólt a padtársam, mintha meg se hallottam volna. Furcsa volt az ég. Reggel még havazott is, de ennek már nyoma se volt a fakó szürke földön,  de az egekben még ott kavargott a nyoma. Szürke ködfelhőbe vonta a város fölé tornyosuló Mecseket,  a jól megszokott TV torony látványát is csak halvány sziluettje váltotta fel. Sejtelmes volt és egy csöppet félelmetes. Azt az érzést keltette bennem, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy hurrikán, vagy hatalmas vihar keletezhet: Talán váratlanul hadihajók serege repül ki a menedéket nyújtó fellegek közül. De benne volt a remény is az egyre felerősödő széllel. Képzeletemben már ott ugrándozott a világ megváltására készülő egyszerű fiúcska. Hosszú, barna haja a szemébe hullott, fekete, kapucnis pulcsi és farmer volt rajta. Versenyzett a széllel, a hátra ült, meglovagolta, segítségül is hívta. Sárkánnyá változott alatta a jeges fuvallat. De ez a sárkány nem tüzet okádott, levegőt fújt ki hatalmas szájából, azzal kényszerítette meghátrálásra mérges-szürke ellenfelét. Együtt küzdöttek a vihar ellen: a fiú és a sárkány.

Az ablak mellett hatalmas fa terpeszkedett. Kopasz ágai fenyegetően az egekbe nyúltak, míg vékony gallyaik az ablakon próbáltak benyúlni. A gonosz erők küldötte volt, törzsét átjárta az ördög ereje...

- Vitassátok meg Rousseau elméletét!

Ez az utasítás visszaránt a valóságba. Erőtlen próbálkozás, percek csak a siker aranycseppjei. Mire visszanézek elült a vihar, csak a horizonton kerget még pár ádáz harcost a szél. Még látom a fiú távolodó alakját, de már minden újra békés. Szomorkodom, hogy lemaradtam a döntő csatáról, de legközelebb mindenképpen megnézem! Most már boldogan gyönyörködöm a vidámságát visszanyert kék égben. Gondtalanul lustálkodnak rajta a bárányfelhők, színt visz a napsugár a természetbe, elzúg egy busz a főúton. Hát ismét itt vagyok, a zord valóságban. Lehet, hogy holnap már megint az álmaimmal táncolok majd, de ezt könnyen elfelejthetem. Vagy mégsem? - kérdezem magamtól, miközben mosolyogva a margómra rajzolt fiúcskára pillantok. Megüli a szelet, a felhők elé megy, és győz!

Vihar előtti csend

A fülledt májusi levegő fojtogató lepedőként telepszik rá a városra, szürkés felhők borítják az eget, a Nap csak helyenként pislog ki köztük. Feszültek az emberek, a madarak sem csicseregnek, még a virágok is összehúzzák szirmaikat, jön a vihar.

Az erkélyről nézek végig a városon. Mintha még a tornyok is összehúzták volna magukat, félnek a közelgő zuhétól. Virágok édesen súlyos illatát hordja elém a feltámadó szél, egy kis fecske erőtlenül küzd röptében, egymagában a város felett. A hajamat is figyelmeztetően cibálja a vihar előjeleként a szél, de nem hátrálok meg. A fenyegető felhők egyre csak sokasodnak, hébe-hóba dörög egyet az ég, néha villám cikázik át rajta. Mentőautó szirénája harsan  fel és távolodik el tőle. Ijedten hátrálok az erkélyajtó felé, fejemben szörnyűséges rémképek villannak fel. Na nem, ez nevetséges! Holmi kis villám nem félemlíthet meg ennyire!

A forróság után jól esik a hűvös szél, ahogy játszadozva körülölel, mintha azt mondaná, nyugodjak meg, nincs mitől félnem. A távolban felcsendül a tejeskocsi gyermeki dallama. Elmosolyodok. Furcsán beleillik ebbe a groteszk képbe, pedig máskor az idegeimen táncol minden egyes hangja.

Ismét villámlik, és a dörgés is egyre esősödik. Újból felsikít a sziréna, de ezúttal méginkább beleremegek az égzengésbe. A szél feltámad, egy hatalmasat nyög az erkély mellett álló cseresznyefa, elhalóban még hallatszik a tejeskocsi zenéje. A felerősödő világvége hangulatnak azonban az első esőcseppek vetnek véget. Felszáll a fülledt levegő, és a bőrömet érinti az immár csendesen hulló, jótékony eső.

Gondolatok óceánja

Megborzongok, amint kilépek a kapun. Miért most kell nekem hazamenni? 

Sötét van, s én egyedül koptatom az utcát. Ilyenkor szokásosan különböző gondolatok árasztanak el. Tél van, hullik a hó. Kavargó apró kristályokként köröznek, már a látványukba is beleszédülök. Egy pillanatra meg kell állnom. Behunyom a szemem, majd pár másodperc múlva kinyitom. Így már sokkal jobb. A lépteim konganak a síri csöndben, ahogy haza igyekszem. Egy lámpa alá érek, és a tompa, sárgás fényben úszó világ körülölel. Most még jobban kirajzolódik a kavargó hóförgeteg. Ismét émelygés fog el, de az előzőnél sokkal erősebb. Megismétlem a korábbi mozdulatsort, de most majdnem egy percig tart, mire újra stabilan állok. Szöget üt a fejemben, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt az érzést. Ahogy így gyalogolok, olyan, mintha egy óceánban úsznék, árral szemben. Ahogy a hópihék megérintik az arcomat és elolvadnak, mint az emlékek. Amint hozzámérnek felvillannak, majd el is merül, amint elolvad.

Úszom, bolyongok a Gondolatok óceánjában, és félő, nem találom meg a kiutat, a célt.

Csak mi ketten

Sötét csend honol a hatalmas báltermen. Most magányos, pedig tegnap még százak nyüzsögtek benne. Belépek, s amint a lábam a padlót érinti érzem, hogy vonz magához a csendes, magányos sötétség. Ahogy lépdelek: kip-kop - kopognak ezüst topánkám sarkai, és suhog a hosszú, türkiz báli ruhám tökéletes reneszánsz pompájában. Az arcomra helyezem a maszkom és lebegek tovább némán.

Hirtelen felvillannak a reflektorok! Az erős fénytől hunyorítva látom meg, hogy a hercegem ott áll a terme közepén. Vajon ki az? Most halk, lágy zene szólal meg, s a fiú táncba hív. Lágyan suhanunk a teremben, közben van időm alaposan megnézni. Arcán ezüst maszk, finom, szabású, mélykék öltönyt visel. Pontosan olyan, mintha az én ruhám párja volna. Sötét, barna szemeiben szinte elveszek, csak a megcsillanó fény vezet. Pont olyan, mint az enyém.

A zene tökéletes. Harmonikus, mintha valami természeti jelenség volna. Táncolunk, olyan könnyedén, mintha a vérünkben volna.

A zene elhallgat és mi egy picit megpihenünk. Elfáradtunk! Leemelem a maszkját. Hihetetlen, ez Ő!

Csodaország romjai

Minden reggel elmegyek a régi játszótér mellett. Vetek egy pillantást a porosodó-korosodó mászókákra, hintákra és tovább állok. Mindig ilyen, mit nézzek rajta? De ma, ahogy a felkelő nap narancsos fényében feltűnt a játszótér ködös sziluettje és megcsapott az az édeskés, langyos, barnuló leveleket idéző őszillat minden más volt.

Mint egy kihűlő csata helyén, úgy állt ott a magányos vasparipa és szemlélte az elesetteket bús, rozsdás tekintetével. Mellette a csodálatos héttornyú kastély, legfelső ablakából pedig a hercegnő integet, túltekintve a vizes árkon. Arrébb a magaslesek tetejében őrszemek kuksolnak, nézik a távolodó ellenséget, csak a jó öreg hinta áll eredeti pompájában, és nevetve lengedeznek rajta a gyerekek, innen nézik végig mesebirodalmukat. De egy hirtelen jött jeges fuvallat visszaváltoztat mindent. Már csak egy kékre festett rugó lovacska dülöngél, ringatva még utolsó lovasának emlékét. A vár, az ócska fa építmény deszkái a földön hevernek a dicső múlt romjaiként, a vizes árok immár homokozó, amibe egy girhes kóbormacska piszkít. A játszótér széli padon a jóízűen beszélgető anyukák helyett komor tinédzser gubbaszt, kezében hanyagul lóg a cigaretta, ő pedig lomhán kifújja a füstöt. Táskája csapzottan ül mellette, nem siet az iskolába. A jó öreg hintát csak a szél himbálja nyikorogva, közben lassan pattog le róla a piros festék, helyét rozsdavörös veszi át.

Hol vannak a mai gyerekek? Hova lett gyerekkorom Camelotja? S nincs válasz, csak hallgat a tér, a hinta csendben nyöszörög. Amikor elhalad mellettem két kis elsős az okostelefonjukat, iPodjukat szorongatva a legújabb internetes játékról beszélnek furcsán rám néznek, miközben az arcomon egy könnycsepp gördül le és virágként ér földet a varázslatos játszótér nyirkos sírján.