A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyv. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. július 31., péntek

Charlotte Brontë - Jane Eyre


Még csak 20-30 oldalnál járok, amikor rájövök, hogy ez jobb lesz. Nem tudom miért, de ez egy megérzés. Pedig hamar feldühít, kiabálnék, hitetlenkedve kapkodom a levegőt: Mrs. Reed, hogy lehet ilyen? De aztán, az első szenvedély lanyhultjával ötlik eszembe, hogy ez azért van, mert az író ezt a hatást szerette volna elérni, és mivel Jane szemszögéből szemléljük a történetet, soha sem tudhatjuk meg a független igazságot. Az ő érzései is benne lesznek a mondatokban.


Bevallom, kissé bizonytalanul, sőt, némi negatív előítélettel vettem kezembe a legidősebb Bronte nővér, és a brit irodalom klasszikusát. Néhány éve nyáron Emily Üvöltő szelek regényét csak nehezen tudtam elolvasni. Egyáltalán nem tetszett. Túl sok volt a bolondság, őrültség, szenvedélys benne számomra. Heathcliff és Catherine szerelme túlzó, veszélyes és marcangoló. Jane és Mr. Rochester kapcsolata sem mentes a heves érzelmektől, bánattól és keserűségtől, de sokkal inkább szebb, tisztább érzelem az övék.
Imádom a korszak könyveit, íróit: ahogy a szavak gyönyörű képekké alakulnak, igazi szóvirágok nyílnak a tinta nyomán. Gondosan megválogatott szavakkal, remekül szerkesztett, kígyózó mondatok. A varázslatos természetleírások, a pontos jellemrajzok, mind fontos részei annak, hogy annyira megkedveltem a viktoriánus Angliát. Jane nagyon szerethető karakter, annak ellenére hogy – legalábbis egy 21. századi lány szemével nézve – furcsa dolgokat művel. Talán ez az, amiért annyira kedvelem ezeket a műveket: elszakadhatok a valóságból. Csodálatos elképzelni a 19. századi társadalmat, ahol még létezett lovagiasság, nagy szerelmek, és igazi, tiszteletreméltó úriemberek, ugyanakkor szenvedéllyel, ármánykodással és balítélettel keveredve a könyvek lapjain. Imádom a báli ruhás hölgyeket és urakat, a vidéki kúriákat és kastélyokat, és elképzelem, hogy beszélnek egymáshoz, ami igen szórakoztatónak hat modern fejjel, és persze szeretek eljátszani a gondolattal, hogy ilyen események megtörténhettek a valóságban is.
Austen regényekből „tanulva”, igen furcsának találtam, hogy mintegy „fél távon” már úgy tűnik, minden rendben van.  Mr. Rochester szerelmet vall, és Jane boldogan fogadja házassági ajánlatát. Már az oltárnál állnak, amikor minden elromlik. Jane karaktere igazán paradox, és ez leginkább itt tűnik ki, amikor olyan helyzetben találja magát, hogy választania kell a becsülete és boldogsága között. Amikor először megismerjük, egy kissé szeleburdi kislány, aki minden áron a boldogságáért küzd.  Nem hagyja magát a porba taszítani szívtelen gyámja, Mrs. Reed által, és harcol féltestvéreivel, amikor igazságtalanul bántják. A lowood-i iskola és különös barátnője, Emily Burns hatására változik meg, ott tanulja meg emelt fővel viselni sorsát. Itt derül ki róla, hogy igazán nem rossz lány, egyszerűen csak nem viseli jól az igazságtalanságot, bár az intézetben eltöltött évek alatt rengeteg higgadtságot tanul. Később, mikor nevelőnői állásába kerül, már egy egészen más fiatal hölgyet látunk, aki nyugodtan néz szembe a jövővel. Amikor végre, végre Mr. Rochester iránti érzelmei viszonzásra találnak, akkor viszont egészen bosszantóvá válik. Szinte hidegen viselkednek egymással, Jane távolságtartó, de Mr. Rochester „kis boszorka” becéző szavai sem tűnnek olyan szeretetteljesnek papíron. Végül nem tudok napi rendre térni a fölött, hogy az a kislány, aki nem vágyott másra, csak szeretetre hogy képes otthagyni azt, aki számára legkedvesebb, mert a társadalom megbélyegezné. A helyzet kétségbeejtő!

Az utolsó oldalakat vadul lapozva olvastam, egyre sürgetve magamat, és érzelmeim megjárták a poklot és mennyet! Az éjszaka közepén, a takarómba csavarodva, vadul verdeső szívvel fejeztem be. Szóval, imádtam!

2015. július 21., kedd

Félúton

Talán sokaknak ismerősen cseng a Goodreads oldal neve. Olyasmi, mint a Moly, a különbség csak annyi, hogy nemzetközi, de szép számmal megtalálhatók magyar irodalmi művek is az archívumában. Különösen tetszik az oldalban, hogy ha elegendő könyvet értékelünk (1-5-ig terjedő mércén osztályozzuk) akkor ajánlásokat is találhatunk az ízlésünknek megfelelően. Az oldal segít minden könyvmolynak számon tartani mit olvasott, mikor, sőt, barátokat is összeköt, ha a facebookhoz van csatlakoztatva. Januárban pedig azt "kérdezte" szeretnék-e újévi fogadalmat, kihívást beállítani, hogy mennyi könyvet olvasok el 2015-ben. Igyekeztem megvalósíthatóban gondolkozni, mégis, kihívást jelentőben, így 20 könyvet jelöltem meg magamnak. Most járok féltávon, így gondoltam megmutatom, mit olvastam idén. Persze már jócskán a 15-ön is túl járnék, ha az összes tankönyvemet is felvettem volna a listára. Röviden értékeltem mindegyiket, rögvest az elolvasásuk után. Az eredeti, angol nyelvű verzióimat megtaláljátok a Goodreads profilomon, de a blog kedvéért magyarul teszem itt közzé őket.
A legtöbb írásomat csak akkor érdemes elolvasni, ha már te is olvastad a könyvet!
Lentről felfelé, balról jobbra van időrendben.
Christopher Paolini: Elsőszülött (Örökség sorozat #2.)
Egész jó könyv, határozottan vannak rendkívül izgalmas mozzanatok, mégis, hiányzott az a folyamatos sodrás, amit úgy szeretek. Az Elsőszülött Eragon edzéséről szólt, hiszen nem akármilyen Lovassá kell válnia, hogy úgy állhasson Galbatorix elé, hogy ne kelljen attól félnie, azonnal megsemmisítő vereség jut osztályrészéül.
Értem én a fontosságát ennek a folyamatnak, azonban úgy vélem, egy teljes könyvet ennek szentelni - és nem is rövidet! - túlzás. A fejlődése pedig nem olyan, mint amire számítana az ember, Eragon még mindig ugyanaz a forró fejű fiatal, mint aki volt. Valóban, az erejét már némileg jobban kezeli, a teste pedig átesett egy "frissítésen", de nagyobb változást vártam, tekintve a hosszát. Ami az Arya iránt kifejezett érzelmeit illeti, bájos, hogy ilyen kitartó, de tanulhatna a hibáiból. 
Ugyan Eragon történetével nem voltam teljesen megelégedve, annál inkább örömömet leltem féltestvére, Roran sztorijában. Szimpatikus számora a karaktere, nehéz döntéseket kell hoznia, mégis megértem miért teszi azt, amit; sokkal felnőttebb, a szeleburdi Eragonhoz képest. 
Nasuada, illetve semelyik uralkodó sem győz meg igazán. Karaktereik nagyon vázlatosak, döntéseik megkérdőjelezhetőek. Nem azok a tiszteletparancsoló személyek, mint amiket várna az olvasó.
Ami a végét illeti, te jó ég, az utolsó ötven oldal fantasztikus! Magával ragadó, izgalmas! A jó öreg Csillagok háborújára hajazó húzás:"a jófiú apja a főellenség" nagyon tetszett, úgyhogy alig várom, hogy belekezdhessek a Brisingr-be!

Rainbow Rowell: Fangirl
Imádnivaló, aranyos, földhöz ragadt, de csak a legjobb értelemben. Általában nem kedvelem a szerelmes történeteket, mert a) csak arról szólnak, hogy talál egymásra a pár (ami számomra nem elég, kivéve, ha Jane Austenről van szó) és b) mert nagyon ritkán érzem azt, hogy olyasmit látok, ami a valóságban is megtörténhet. Mégis megvettem a Fangirlt, abban a reményben, hogy mégis csak egy hozzám hasonló rajongónak való, és nem kellett csalódnom. A karakterek annyira valóságosak, könnyen kötődünk hozzájuk, főleg részemről Cath-hez, hiszen annak ellenére, hogy nincs ikertestvérem, mintha valamennyire magamat láttam volna. Imádtam Levit, soha semmit nem erőltetett, mégis, mindig ott volt, amikor Cath-nek szüksége volt rá. Mondjuk kicsit nehezen képzelem el, hogy tényleg léteznek ilyen emberek. Egész haza úton ( a vonaton olvastam) vigyorogtam, halkan nevettem, az ajkamat harapdáltam, nehogy hangosan felkacagjak. Nem tudtam letenni. Az egyetlen bajom vele, hogy annyira kiszámítható a történet. Nagyon tetszik az írónő stílusa, és adott valami eredetit, és szeretnivalót ehhez az elcsépelt sztorihoz ( a stréber lány, szemüvegét levéve gyönyörű lesz, és összejön a menő sráccal).

George R.R. Martin: A hét királyság lovagja
Hosszú várakozásunkatomat az újabb Tűz és Jég Dala sorozat kötetéhez ezzel a novelláskötettel enyhítettem, boldogan kalandozva Westeros világában, egy másik korban. Három különálló, ugyanakkor összefüggő történetet olvashatunk abból a korból, amikor még a Targaryenek uralkodtak a Hét királyságban. Egg, avagy Aegon Targaryen álruhában fegyverhordozónak szegődik Ser Dunkhoz, a frissen lovaggá avanzsálódott lovaghoz.
A könyv Martinhoz méltóan izgalmas, összetett világba kalauzolja el az olvasót, és persze nem hiányozhatnak a véres harcok, és az íróra úgy jellemző brutális halála egy-egy kedves szereplőnek. Csodálom ezt az univerzumot, ahol minden karakter önállóan is izgalmas, hús-vér, három dimenziós emberként elevenedik meg.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad
Ez volt az első Grecsótól. Nem mondom, hogy az utolsó, de szokatlan volt, nem annyira tetszett, de hát látszik, nem vagyok otthon a kortárs magyar irodalomban. Néha igazán magával ragadó, különleges hangulatú. Azt hiszem, ez a kulcsszó: hangulat. Az egész mű, a kronológiája, számomra kusza, érthetetlen, zavaró. Nem lineáris. Érzéseket ad át, hangulatokat, színeket, szagokat, mozdulatokat, emlékfoszlányokat. S nekem, aki a mecsek lankáin nőtt fel, talán nem is olyan izgalmas, hiszen nem tudom, nem sejthetem milyen falun felnőni a Viharsarokban, nem tudom milyen a kanyargó Körös, a Tisza, csak sejteni tudom. 
Daru nem én vagyok, ő egészen más, és nehéz azonosulni. S úgy éreztem, a lányok csak jönnek-mennek, ott hagynak egy darabot Daruban, és cserébe elvesznek tőle valamit, de a karaktere megmaradt annak akinek megismertük.

Kass Morgan: A 100
Sci-fi vagy fantasy? Jó kérdés. Eleinte sci-finek indul, azonban a körülmények megváltoznak. Az emberiség egy űrállomáson tengeti mindennapjait egy posztapokaliptikus világban. A körülmények azonban romlanak, egy végzetes hiba a rendszerben az oxigénkészletek vészes fogyásához vezet. Így, hogy időt nyerjenek maguknak (vagyis hogy kevesebb "szomjas" tüdő legyen a fedélzeten) 100 kiskorú rabot küldenek a Földre, hogy felderítsék élhető-e. Azonban mikor megérkeznek a gyerekek, rá kell jönniük: nincsenek egyedül.
Előbb láttam a sorozatot, és ugyan nagyjából  mivel egy időben jelent meg a kettő, teljesen eltérő irányt vett. A tévé verziót imádtam, fülig beleestem, szóval sokat vártam a könyvtől. Az nem mondhatom, hogy nem tetszett, de az igazság az, hogy annyira  különbözött a sorozattól, hogy nem tudtam ugyanannyira szeretni. A tévé verzió egy állandó adrenalin löket, izgalmas és fordulatos, alig bírok megülni a helyemben, amikor nézem. A könyv ennek ellenére, aranyos, de hiányzik Raven, Jasper vagy Monty, azok a karakterek, akiket úgy megszerettem, akik élettel és némi humorral töltik meg a műsort. Sőt, sokkal lassabb folyású, nagyjából az első epizód alatt befejezzük az első könyvet. Az egész Glass vonal, ami még fent, az Arkon játszódik, kicsit távol áll tőlem, és idegenkedem a gondolattól, hogy Clarke és Wells valaha egy párt alkottak, hiába a sorozatban Wells változatlan érzelme. Csak Bellamy az, akit mindenhogyan imádok, könyves vagy tévés verziót egyaránt.

Ken Follett: Katedrális
Ez a könyv fantasztikus volt, mégha nem is tökéletes. 2010-ben láttam a mini sorozatot, amit itt, Magyarországon vettek fel, olyan színészekkel, mint az oszkár-díjas Eddie Redmayne, aki Jankót játszotta. Emlékszem, hogy tetszett, ezen kívül azonban nem sokra, szóval mondhatni új könyv élmény volt számomra. A történet kellően pörgős, ami meglepett, hiszen a történelmi regényekkel általában ez a problémám, és nagyon tetszett a sztori íve is, a keretbe foglalás, ahogy Fülöp számára a történet megismétli önmagát. Imádom, ha a könyv írója tud zsonglőrködni a szereplőkkel, nézőpontokat váltogatni, és higgyetek nekem, Ken Follett tud! Fülöp szinte mindig szem előtt van, de tetszik, hogy még sincs olyan egyértelmű főszereplő, sokkal inkább 4-5 nagyon fontos karakter, akinek a történetét végig követhetjük, és akiknek sorsa összekapcsolódik. Ami annyira nem tetszett, az azonban a karakterek viselkedése néha. Túl gyors Tamás és Ilona szerelembe esése, néha egyáltalán nem hozzájuk illő dolgokat mondanak, és sokszor nagyon fekete-fehér mindenki. Az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy Fülöp a jó fiú, és Waleran a rossz. Jankó és családja némileg érdekesebb, néha mégis túl nyersnek vélem a karktereket. Az építészeti leírások viszont gyönyörűek, és mivel nagy kedvelője vagyok az építészetnek, megragadtak egyes bekezdések. 
Összességében úgy vélem kitűnő, drámai történet, imádom az angol címét (Pillars of the Earth ~ a Föld tartóoszlopai), az embereken azonban még van mit javítani Follettnek.

James Dashner: Útvesztő
Az a helyzet, hogy imádom a Young Adult/Fiatal felnőttek számára készült "meséket", fantasy könyveket, és az Útvesztő tökéletesen beillik ebbe a kategóriába. Nagyon tetszett az ötlet, hogy híres tudósok után nevezzék el a szereplőket, remélem nem csak a hatáskeltés a célja ennek, hanem a további könyvekben más is ki fog derülni. Az a helyzet, hogy számomra egyik karakter sem kedvelhető, szegény Chuckon kívül, még a főszereplő, Thomas is idegesít néha. Néha lelassít a történet, azonban amikor végre jó tempót vesz fel, akkor könnyen azon kapod magad, hogy egész nap mást sem csináltál, csak faltad a betűket, és persze már alig várod, hogy megtudd, mi lesz, amikor kikerülnek az útvesztőből, és egyáltalán, sikerül-e kijutniuk. A szleng amit a srácok egymás között használnak nehezen érthető, eleinte alig fogtam fel valamit a párbeszédekből. Idővel aztán javul a helyzet, a szavak vagy elkopnak, vagy magyarázatot kapnak, persze lehet, hogy mindez azért volt ilyen gond, mert eredetiben, angolul olvastam.
Imádom az ötletet, ugyan kicsit hasonló más YA könyvekhez, amiket olvastam, de újdonságot tud nyújtani, ami arra ösztönöz, hogy tovább olvassam a sorozatot.

Philippa Gregory: A fehér királyné
Egy újabb könyv, amit egy sorozat hatására olvastam. 2013-ban, sajnálatos módon csak egy évadot élt meg a BBC gondozásában. Gyönyörű akcentusok, Max Irons (és a másik két York fivér, és Anthony). Szóval, mivel rajongok mindenért, amit a britek tesznek, a történelmük e kis, talán kevésbé ismert szeletének megismerése jó ötletnek tűnt. Sok helyen olvastam, hogy a könyvnek vajmi kevés köze van a valósághoz, hogy ez sokkal inkább fikció, a történet ennek ellenére magával ragadott. Olyan ritkán látunk nőket valami fontosat véghez vinni,  cselekedni, és a maguk kezébe venni a sorsukat, főleg a múltban.
Általában szeretem az E/1-ben írt könyveket. Van valami jó abban, hogy a főszereplő szempontjából, mégha kicsit elfogultan is, ismerjük meg az eseményeket, most azonban nem tetszett. Volt, hogy oldalakon keresztül olyanról olvastam, aminél nem is volt jelen Elizabeth, így ott a narráció szokatlanul idegennek tűnt. Továbbá számomra úgy tűnt, így kevésbé lehet megragadni egy középkori királynő személyiségét, sokkal inkább lettt szimpatikus, 21. századi időutazó.

Charlotte Bronte: Jane Eyre
Ez a könyv annyira megragadta a fantáziámat, hogy egy egész bejegyést szánok neki, hamarosan érkezik. Addig is, álljon itt a fülszöveg:
Az árván maradt Jane Eyre-t szívtelen nagynénje neveli, ám egyre súlyosabb ellentéteik miatt a néni végül árvaházba adja a kislányt. Jane-ből művelt, kedves modorú kisasszony lesz, és ennek köszönhetően sikerül tanítónőként elhelyezkednie egy jómódú különc kastélyában, Thornfield Hall-ban.

Miközben az úr, Mr. Rochester szeleburdi gyámleányát pallérozza, tiszta szerelem ébred benne gazdája iránt, és legnagyobb örömére érzelmei nem maradnak viszonzatlanok. Ám a kastély és a férfi sötét titka váratlan akadályt állít boldogságuk elé. Mind Jane-nek, mind Rochesternek súlyos megpróbáltatásokon kell átesnie, míg kiderül, vajon lehet-e reményük a megalkuvás nélküli beteljesedésre.

Charlotte Bronte legkiérleltebb regénye máig érvényes példát mutat méltóságból, hűségből és a magára eszmélt női lélek erejébe vetett hitből

Jane Austen - Julia Barrett: Charlotte
Még egy remek mű Jane Austentől, és egy igazán illő, precíz befejezés Julia Barrettől, Austen unokahugától. Az összes regény elolvasása után, merem állítani, Jane Austen rajongó vagyok. Imádom, ahogy a szavak képekké alakulnak, elegáns mondatok virágoznak a tolla nyomán. Nem mehetek el szó nélkül a visszafogott, csendes iróniája mellett, ahogy a felső osztályt, és kora tipikus figuráit gúnyolja, ami mindig ámulatba ejt és rendkívül szórakoztat. Az egyik kedvencem vitathatatlanul a Büszkeség és balítélet Mr. Collins-a. 
A történet kellemes, megfelelő tempóban íródott, mégis, hiányoznak belőle azok az igazi, austen-i fordulatok, így a befejezés kissé laposra sikeredik. A kellő humor azonban itt is feltétlenül megtalálható.

2015. február 6., péntek

Muti mit olvasol?

A vizsgaidőszak végeztével szórakoztató irodalomra cseréltem a szigorú tankönyveket és szakmai bibliákat és hirtelenjében sokkal több kedvem lett olvasni. A Goodreads-en is beállítottam magamnak egy kihívást még januárban, egyelőre még csak bátortalanul: 20 könyvet 2015-re, ami a mostani léptékekkel talán alulbecsült, de van egy érzésem, hogy nem sokáig élvezhetem a gondtalanságot, hiszen ezen a héten nekem is elkezdődött az iskola.
Rainbow Rowell Fangirl-jével már végeztem, és George R.R. Martin A hét királyság lovagja című kitérőjéből se tart sokáig elérni az utolsó oldalakat. James Dashner Útvesztője egyelőre várólistás, a filmet már láttam, a másodikként említett könyv befejezése után biztosan őt veszem a kezembe. Ken Follett A katedrálisa is várólistás, a tévé sorozatot igen érdekesnek találtam annak idején. Az Örökség trilógia (Eragon és társai) szintén befejezésre várnak, csak be kell szereznem az utolsó két könyvet.  Úgy érzem újra tele vagyok életenergiával.
És Te, mit olvasol mostanában?

2015. január 28., szerda

Emlékfoszlányok


A történelem a tanítómesterünk, nagyszerű történetek és szörnyű küzdelmek őrzője, a múltunk. Tőle függ a jelenünk, a jövőnk, és mindig itt kell lennie arra, hogy emlékeztessen minket elkövetett hibáinkra, helyes döntéseinkre, egyéni és közös sorsokra, amelyek megváltoztatták az emberiséget. Ma, 2015. január 27-én ünnepeljük a holokauszt nemzetközi emléknapját, a történelem egyik legemlékezetesebb fordulópontját.
Népirtás. Idegen szóval genocídium. Bizonyos bűncselekményeknek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával történő elkövetését jelenti. A holokauszt nem volt az első, és sajnos nem is az utolsó népirtás az emberiség történelmében, mégis, különös jelentőséggel bír a világ szemében, s a sajátomban is. Miért? Miért nem arról beszélünk, hogy irtották majdnem ki az amerikai őslakosokat, az indiánokat. Vagy hogy már az ókori Rómában is keresztényüldözések voltak? Talán az örmény népirtás kisebb jelentőségű lenne? Ez mindössze néhány kiragadott példa. Talán azért a holokauszt, mert oly sok nemzetet érintett, és a technika oly korában történt, hogy az információ már gyorsa(bba)n terjedt. Talán azért, mert nyomai még most is eltörölhetetlenül állnak látogatók milliói előtt, vagy eddigre érett meg az emberiség annyira, hogy belássa saját tetteinek szörnyűségét.
A holokauszt valahogy helyet talált az érdeklődési körömben, pedig kifejezetten félek a horror történetektől, az orvosi létesítményekben pedig a rosszullét kerülget. Élesen emlékszem a napra, amikor megpillantottam az Auschwitz-Birkenau-i tábor helyén létre hozott látogatóközpont bejáratát. Pontosabban Auschwitz I. bejáratát, azzal a bizonyos felirattal. Nem volt tiltva a fényképezés, de összesen egyetlen fotó készítésére voltam képes. A többi beleégett az emlékezetembe. A történet nem volt ismeretlen, hiszen jártam én történelem órákon, s még általános iskolában megnéztünk egy Anna Frank kiállítást is. Mégis, idegenvezetőnk olyan borzalmas részleteket mondott el, amik még a leghidegebb szíveket is megérinthetik. Az egyik legborzalmasabb pontja a látogatásnak mindjárt az elején történt, amikor az egyik barakkban sétáltunk. A hosszúkás épületet középütt folyosó szelte ketté, jobb és bal oldalt különböző szobákkal, ahol mosdó, iroda és a foglyok számára fenntartott hálószoba volt látható, szegényes berendezéssel, katonás rendben. De nem ez volt a legrémisztőbb. A folyosó falán ugyanis megannyi áldozat fényképe nézett rémült, beesett szemekkel ránk. Eleinte ugyanis így tartották számon őket, fényképpel, a tetoválás csak később, nagyobb létszámra rúgáskor váltotta fel a módszert. Rettenetes érzés volt. Mintha a képek emberei beleláttak volna a lelkembe, szemük a reményvesztettség és kimerültség mellett vádló volt, bár ezt csak én képzelhettem bele. Ott sétáltam, és bűnösnek éreztem magam, amiért itt vagyok, amiért élek, amiért (legjobb tudomásom szerint) nem vagyok zsidó. Amiért engem nem vittek oda, hogy kiálljam szenvedéseiket, amiért nem tettem semmit, hiszen még nem is éltem. Mintha én lettem volna a bűnbak, millió véres kezű gyilkos helyett én álltam ott előttük, és bennem testesült meg a megbánás. Egy másik, igen megrázó pillanat akkor ért, amikor már az Auschwitz II-ben - ahova azok a bizonyos sínek vezetnek – jártunk, és több szobán keresztül néztük az üveg vitrin mögé rejtett maradványokat. Halomban állt az emberi haj, a bőrönd, szemüveg, sok-sok pár, és páratlan cipő. Hallani a milliós számokat egy dolog, de látni a törött lencsés, drótkeretes szemüvegeket, amik mint egy óriási szemétdomb, magaslanak és töltenek be egy fél szobát, egészen más. S szégyen, vagy sem, a gázkamrák se keltettek bennem olyan rémes érzéseket, mint azok a fényképek a barakk folyosóján. Üresek voltak és ridegek, még csak szúrós szag se terjengett a levegőben (bár azt hiszem, az komoly baj lett volna). Mindez felkavaró, de az emberek nélkül sokkal kevésbé volt megrázó. Ne érts félre, nem akartam volna ott látni holttesteket, de egy ember szenvedése, mint azokon a fotókon, sokkal élesebb képet ad, mint bármely bemutató eszköz.
Az egyetlen fotóm, bár nem látszik jól a felirat
Remélem egyszer minden ember ezen a földön rájön, mekkora szörnyűséges tett, amikor ártatlanok millióit, sőt, akár csak egyetlen ártatlant is gyilkolnak, hiszen a halál még mindig itt jár, közöttünk. Eltűnt repülőgépek, iskolai lövöldözések, terrortámadások. Charlie Hebdo. 9/11.
A témában több könyvet is elolvastam, s mindegyiket, a maga nemében fantasztikusnak találtam, csak Anna Frank naplójával nem voltam igazán kibékülve, de erről már olvashattál. Ha érdemesnek találod, olvass el egy párat.
Anna Frank naplója (link abejegyzéshez)
Markus Zusak: Könyvtolvaj (link a bejegyzéshez)

Robert Merle: Mesterségem a halál
Könyv nem volt még, ami ennyire felbosszantott volna (a Trónok harcát kivéve). A francia írókönyve egy nürnbergi perbe fogott bűnös, Rudolf Höß, az auschwitzi haláltábor vezetőjének vallomásaiból készült, így a valósághoz igen közeli képet kapunk, csak nevek lettek megváltoztatva. A történet egész fiatal korától követi Rudolf történetét, aki hideg, számító, és jó katona. Az egyes szám első személyben íródott könyv különösen hidegvérű narrátora már fiatal kora óta a hazáját akarja szolgálni, és gondolkodás nélkül teljesít minden parancsot. Ha kell, megházasodik, ha kell, embert öl, százával. Hihetetlen olvasni, ahogy íróasztala felett ülve, a tudósok izgalmával és olthatatlan tudásvágyával próbálja meg kitalálni, hogyan, milyen módszerrel lehetne gyorsítani az elgázosítást. Hihetetlen olvasni, hogy mennyire nem számít neki az emberi élet, és hogyan hihet még ebben az elfajzott eszmében. Földhöz vágós, gyomorforgató, de nagyon tanulságos olvasmány.
Kertész Imre: Sorstalanság
A legutóbbi olvasmányom ebben a témában más, mint a többi. Tulajdonképpen nem volt két egyforma könyv az eddigiek között. Egy fiatal fiú, Köves Gyuri életét követhetjük nyomon, ahogy megjárja az auschwitzi, majd a buchenwaldi koncentrációs táborokat. A tizenöt éves fiú először fel se fogja, mi történik vele, s jóhiszeműsége már-már határtalan, katonák ide vagy oda, haláltábor ide vagy oda. Ő azt hallotta a németek nagyon precíz, becsületes emberek. A munkára képes fiút hamar egy kisebb munkatáborba szállítják, ahol lassan feldereng előtte a valóság, és már a túlélés a cél. Amikor megbetegedik, szinte veszni látszik minden, de szerencsére időben érkezik a felszabadítás.
Eleinte igen zavarónak éreztem a gyermeki kíváncsiságot, naivitást, csak később ébredtem rá, hogy nagyon is valóságos képet fest vele az író. Én már azért tudok róla, mert a történelemkönyv oldalain olvastam, de főszereplőnk megélte. Megélte, hogy sarkaiból fordul ki a világ, és minden, amiben eddig hinni lehetett, megélte, hogy közönséges bűnözőként bánnak velük, sőt, még rosszabban, állatokként. Megélte, hogy titkolják előle a valóságot, s ő hinni akart nekik. Amikor kórházba kerül sérüléseivel, talán csak akkor kezelik emberként, s valamilyen csoda folytán túlélhet. Szörnyű megtörve haza térni „látni”, csak azért, hogy szembesüljön vele, mindent elvesztett. Hihetetlen erejű mű, s legyen büszkeségünk, hiszen irodalmi Nobel-díj járt érte.

2014. december 29., hétfő

Christopher Paolini: Eragon




Nagyon jól emlékszem a címre: Eragon. Csodálatos hangzású, vérbeli fantasy regénycím. Bár először nem regényként, hanem mint film ismertem meg. S egészen biztosan moziban láttam, de a jelentősége mégis abban leledzett, hogy Avril Lavigne Keep Holding On című száma betétdalként szerepelt benne. Mára már semmire se emlékszem belőle, az előbb említett számon, és a fiú és sárkánya főszereplő kombináción kívül.
A fantasy iránti rajongásom nem titok, az Eragont pedig már hosszú ideje tervezgettem, de csak novemberben sikerült a kezem közé kaparintanom. A rengeteg beadott esszé után élvezet volt valami mást olvasni, nem csak szakirodalmat.
A történet roppant egyszerű, a 15 éves árva, vidéki fiú egy furcsa követ talál a Gerinc nevű hegységben vadászat közben, ami mintha csak ott termett volna. Az olvasó ezzel párhuzamosan bepillantást nyer a kulisszák mögé, s előbb tudja, mint Eragon, hogy valójában sárkánytojás, amit talált, és nem csak egyszerű kő. A sárkány pedig igazi ritkaságként megy Alagäeisában, a valaha a Lovasok otthonának számító országban.  A kikelt sárkányfióka a fiút választja Lovasává, és ezzel hatalmas veszélybe sodorja a közeli falu, Carvahall lakóit, és Eragon „családját”, az őt nevelő Garrowt és Ronant, a fiát. A fiú nem maradhat ott, mikor rá vadásznak, így megkezdi kalandos utazását a birodalmon át Brommal, a falu mesemondójával, aki sokkal több annál, mint aminek látszik.
Paolini összetett világot tár elénk, amiről rengeteg új információt tudunk meg, de szerencsére az egyszeri ránk zúdítás helyett folyamatosan, lassan adagolva tudunk meg egyre többet és többet a valaha a Lovasok által felügyelt és irányított Alagäeisáról, többi lakosáról, a tündékről, törpökről és vardenekről. A birodalom ma azonban sötét árnyéka régi önmagának, és bukását éppen a Lovasok megszelídíthetetlen, mindenki felett álló hatalma okozta. A király, Galbatorix valaha dicső Lovas volt, ám elvesztette sárkányát, és ezzel együtt az őrület szakadékába táncolt. Egymás ellen uszította társait, így történetünk kezdetekor már egyetlen élő Lovas sem maradt. Éppen ezért fontos Eragon feltűnése, és sárkányáé, Saphiráé, hiszen hatalmukkal senki sem érhet fel, ezért fontos, kinek az oldalán áll. S hogyan képes dönteni egy alig felnőtt fiú, akit ide-oda tépnek a hatalomvágyó népek?
A történet ötletes, bár nem nélkülöz a műfajra jellemző kliséket, de még emellett is elgondolkodtató és szórakoztató. Az írásmódja azonban néha bánt, és nem tudom, hogy ez a fordítás bűne-e. Egyes jelenetek részletessége szembetűnően különbözik más, roppant röviden leírt eseményektől. Ilyenkor mindig az első könyves író mentség jut az eszembe, még akkor is, ha ez nem igazán meggyőző. Többet szeretnék olvasni Eragon belső vívódásairól, érzelmeiről, még akkor is, ha ez a pörgős kalandok sorából kilógna.
A karakterek igazán szerethetők, a főszereplők pedig szerencsére nem egysíkúak, hanem izgalmas titkok rejlenek személyiségük mögött magyarázatként, legyen szó akár Aryáról, a tündéről, Bromról, de még Saphiráról is. A sárkány és Lovasa gondolati úton való kommunikációja bensőséges viszonyt tükröz, azonban félelemre adhat okot, hogy az elmékbe más is be tud törni, így „találkozik”először Aryával Eragon, ugyanakkor így idézheti meg őt Galbatorix is. A könyv világa hemzseg a varázslattól, amit egy kitalált ősnyelv hív életre, amin a szavaknak ereje van, és amin nem lehet hazudni.
A kötet végén szinte le is lehetne zárni, talán ezért is készült egyetlen film belőle, ennek ellenére rengeteg nyitott kérdés marad megválaszolatlan, amelyre remélhetőleg a következő kötetekben kielégítő válaszokat kapunk.
Az Eragon szórakozásnak jó, fantasy rajongók számára értékelhető, mégis inkább fiatalabb közönséget céloz. Én már a másodikba is belekezdtem, és bármit is mondjanak, mindet végig olvasom. A tervem legalábbis ez.

2014. október 23., csütörtök

Shannon Hale: Austenland - Vakáció Mr Darcy-val


„Szingli vagyok, mert az összes valamire való férfi csak a könyvekben szerepel!”
(szabadfordítás)
Bevallom, az Austenland egy olyan limonádé, amibe teljesen, őszintén, széles mosollyal az arcomon – azaz menthetetlenül beleszerettem. Austen rajongóként rengeteg öniróniával tudtam olvasni, és nem egyszer húzódott mosolyra a szám. A vonaton. Hazafelé. A négyes ülésen.
A harminchárom éves, amerikai Jane Hayes majdnem mindennel büszkélkedhet, amire csak szüksége lehet az életben. Van munkája, ráadásul diploma után a szakmájában helyezkedett el, lakása Manhattan-ben… csak egy valami hiányzik, a férfi az oldaláról, a saját, külön bejáratú Mr. Darcy-ja.  Erről pedig a 16 éves kora óta Austen világán szocializálódott lány Büszkeség és balítélet iránti rajongása tehet. A DVD az 1995-ös BBC-s verzióról (igen, a Colin Firth-ösről) pedig mint árulkodó bűnjel, van elrejtve a szobanövény mögött. Mikor nénikéje, Carolyn meghal egy három hetes angliai nyaralást hagy Jane-re egy bizonyos Pembrook Park nevű helyen, ahol a látogató Austen világába csöppenve bálokon vehet részt, úrhölgyhöz méltó szórakozásban lehet része, sőt, még a szerelem is rátalálhat, a kastély színész-Mr Darcy-jai között.
Jane ugyan eleinte szkeptikusan áll a dologhoz, de némi hezitálás után belevág a kalandba, hogy ezzel az élménnyel együtt végre megszabadulhasson a lánykora óta kísérő bolondságától. Persze ahogy ez lenni szokott, a főhősnőre rátalál az igazi szerelem, és boldogan élnek, míg meg nem halnak párjával.
A történet nagyszerűsége nem csak az igazi Austen-rajongó számára értékelhető (bár kétségtelen, hogy Hale célközönségét elsősorban ők, mi tesszük ki) hanem minden lány talál benne valamit, amin igazán nevetni tud. Legyen az Jane tragikus szerelmi élete (korábbi „pasijainak” sorát minden fejezet előtt, részletekben olvashatjuk), a birtok másik vendégének, Miss Elizabeth Charmingnak már-már vulgárisan nevetséges karaktere, vagy Theodore/Martin, a kertész mókás epizódjeleneteinek egyike. Huszonegyedik századi nőként nagyon is egyet tudunk érteni a ruházkodással kapcsolatos, apró megjegyzésekkel és Jane mobiltelefonhoz való ragaszkodásával.
A szereplők kellően bájosak és helyenként egészen austeniek, ahogy Jane kommentárjai is felhívják rá az olvasó figyelmét. A rezidens Mr Darcy kellőképp búskomor, karót nyelt, és még táncolni sem szeret, sőt, megvan a bohókás, érzelmes Lydia Bennet vagy éppen Marianne Dashwood párja. Hogyan is feledkezhetnénk meg a klasszikus, sose higgy a látszatnak, nem ő az igazi motívumról.
A könyv erőssége kétségtelenül az enyhén élcelődő, rendkívül finom irónia, ami az Austen-rajongó Janet és az austeni ideált támadja.
Forgattak belőle filmet is, ami ugyan több ponton eltér elődjétől, de legalább olyan szórakoztató, ami a remek színészgárdának és a fantasztikus látványvilágnak egyaránt köszönhető.
Könnyed, szórakoztató műről van szó, ami feldobhatja a borús őszi napjainkat, de aki mélyen szántó, gondolatébresztő műre vár, ne az Austenland-et nyissa ki. Mindenképpen ajánlom Austen-rajongóknak, bolondságra, kikapcsolódásra vágyó lányoknak. Lehet, hogy még nem talált rád a szerelem, de a könyv elolvasása után talán feltámad benned a remény.