Szépségkultusz

„Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik. Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmester-kislánynak születik?
De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el se tudta képzelni.”

Örkény István – Gondolatok a pincében – részlet

A kötelező olvasmányok és az irodalom órai tananyag végeláthatatlan és viharos tengeréből az egyik legkedvesebb találkozásom Örkény Istvánnal volt. Csodáltam, hogy hányattatott sorsa ellenére képes volt humorral látni a világot, még ha gondolatai gyakran keserűséggel is voltak fűszerezve. Én ugyanis imádom az iróniát, a szarkazmust és a savanykás, gúnyos humor minden válfaját. A Gondolatok a pincében egyike legjobb műveinek, már a groteszk jegyében született. A nevettetés mellett valódi célja az elgondolkodtatás, változtatásra sarkal. Olyan nyersen tárta elém a valóságot, hogy hirtelenjében meg sem ismertem.

Valamilyen furcsa okból azonban a szépség ötlött először az eszembe, pedig egy patkány (és egy falábú kislány) a főszereplő. Egy patkány, aki annak a falábú házmesterkislánynak az életét is szépnek és vágyálomra érdemesnek látja, akit az egészséges ember alighanem megvet, majdnem annyira, mint a patkányt. Ugyan már, ki akarna falábú lenni? Nos, a szóban forgó patkány, aki számára az emberi létforma isteni magasságokba emelt fogalom, hiszen hozzá képest igen hatalmasak, és még ellenségeiből (még a vérmes macskából) is képesek rettegést kiváltani. Falábú házmesterkislánynak lenni olyan szép lehet. A kislány pedig titokban, amikor a szoba sarkaiban rettegés és félelmek bújnak meg szembe néz önmagával és leereszti az álarcát: felszínre tör az egész nap alatt felgyülemlett fájdalom, hogy de szeretne egészséges lenni, futkosni, és nem szánalmat, hanem intéseket és őszinte szeretetet kapni útravalónak. Minden csak nézőpont kérdése, az ember vágylény (mondaná Madách), mindig többet, jobbat akar. Erre a jelenségre épül a szépségipar.

A nők hosszabb hajat, dúsabb szempillákat, keskenyebb derekat szeretnének. Létezik egy ideál, ami elérhetetlen, mégis mindenki arra szeretne hasonlítani. Miért? Mert ezt üzeni rejtve minden: a televízió, az internetes hirdetések, a reklámplakátok. A tökéletes külsővel rendelkező ember sikeres karrierjében és családi életében egyaránt, boldog, gazdag, népszerű… Talán azért van ennek létjogosultsága, mert szeretjük a szépet, igényünk van rá, és persze egyfajta célként is lebeghet a szemünk előtt, motivációként. Erről a témáról talán már mindent elmondtak, bennem mégis maradt egy kérdés: mi a szép, a szépség?

Valahol azt olvastam, minél szimmetrikusabb valami, annál kellemesebb a látványa, tehát mondhatnánk: az szép, ami szimmetrikus. Nem tudom igaz-e, de a hellenisztikus kultúrában vannak rá bizonyítékok. Számos szobruk ábrázol ideális emberi alakba bújtatott istenségeket. Arányos testalkatuk, göndör hajuk és egyenes orruk van a márványból faragott testű embereknek, ezzel testesítve meg a korszak ideálját. Karcsú alakjuk ellenére férfiaik mégis izmosak, nőik pedig formásak. Ezzel szemben pár évszázaddal (talán évezreddel) korábban dúskeblű, hatalmas zsírpárnájú Vénusz anyaszobrok kerültek elő. Mona Lisának még szemöldöke is hiányzik (bár egyesek szerint ez csak lekopott az elmúlt 500 év során) – de a reneszánsz őt is szépnek tartotta, most pedig a 21. század elején Cara Delevigne dús szemöldökéért rajong a (divat)világ. A szépség valójában mindenhol, minden időben, mindenki számára más.

Babits Mihály is esztétizált, főleg pályája kezdetén, ahogy első kötetéből, a Levelek Iris koszorújából címűből is megtudhatjuk. Gondolatait hosszú, egymásba fonódó képek és gondolatokként kacskaringóznak a sorok között, a tökéletesség – Írisz – felé nyújtózkodva. De Babits azt is megfogalmazza, ez elérhetetlen cél, az ember gyarló, soha nem érheti el a teljességet. Szép lehet azonban az is, ami nem tökéletes. Az avantgarde ez ellen munkálkodott, nem akart szépet, erőset, nagyratörőt, hatásosat és földrengetőt szeretett volna teremteni, ami megváltoztatja a világot és kifordítja mind a négy sarkából. Én azt hiszem, mégis teremtettek szépet. Szép az, ami kedves, amit szívesen nézünk, hallgatunk, ami közel áll hozzánk, lenyűgöz és elvarázsol. Az avantgarde tehát csak az eddigi szépségkultusznak fordított hátat: felrúgta a szabályokat és újakat teremett.

Pontosan nem tudom kihez köthető, de biztosan tudom, nem egy fotós mozgalom alakult ki, aminek célja az volt, hogy a csúnyát szépnek tűntesse fel. Kereste a rútban a megcsillanó varázslatot, ami megfogja az embert, megmutatni, hogy nem csak az lehet szép, ami általánosan elfogadott, akár az avantgarde a maga idejében. Számos kitűnő fénykép készült rozsdás hidakról, autóroncsokról, elhagyatott épületekről, akár tűzvészről. Mindenben van szépség, csak látni kell. Hősies cselekedet, egyéni elgondolás, szívből jövő lázadás vagy egyszerű hatásvadászat? Hány képet lát az ember egy bimbózó rózsáról, és hányat egy útszéli, rozsdás tűzcsapról?

A szépség egy olyan fogalom, ami átszövi a mindennapokat, megfoghatatlan, de mégis mindenki sejti, hogy mit rejtenek a betűk. Számomra szép az is, ami másnak, talán azért, mert ezt sulykolta belém a társadalom, talán mert őszintén, én találtam annak, ahogy a bizsergető, kellemes érzés átjárja a lelkemet – szeretem a hullámzó tengert, a ködbe burkolózó hegyeket, az augusztusi naplementéket, a virágokat, Palvin Barbarát is gyönyörűnek látom. De nem kedvelem Cara Delevigne szemöldökét, viszont gyönyörűnek találom a magyar néptáncot, a kalotaszegi viseletet és az esőt. Nem értem, az emberek miért rajonganak az autókért, de fél karomat adnám egy hatvnas évekbeli piros, olaszos Vespa robogóért. Nincs szépség, csak szépségkultusz. Keressük a fogalmat, a sablont, amely ráhúzható mindenre, de nem találjuk.

Végül fogadjuk meg Radnóti és Örkény életigenlését, akik bár különböző módokon, de a kilátástalanság még gödrében sem felejtettek el szépet látni.

Ajánló a nyárra II. - Sorozatok

Nincs is jobb, mint a nap végén leülni és megnézni egy epizódot a kedvenc tévés sorozatunkból. Illetve mégis, mégpedig az, hogy nyáron akár egész napos maratonokat is tarthatunk belőlük a legjobb barátokkal és pizzával felvértezve. Egy kis ízelítő abból, amit én tervezek erre a nyárra.

Könnyed:

Egyszer volt, hol nem volt… (Once Upon a Time) – ABC

Van egy jó és egy (vélhetően) rossz hírem a Disney mesék rajongóinak számára. Van egy sorozat, amiben az összes kedvenc mesehősöd szerepel, de szokatlan, új köntösbe bújtatva.  Az eredetileg Grimm mesék újragondolásával indult sorozat, az Egyszer volt, hol nem volt egyszerre két világba kalauzol el minket: az elvarázsolt rengetegbe (Enchanted forest), ahol Hófehérke és a Herceg békében virágzó birodalmát a Gonosz királynő veszélyezteti, illetve a Maine állambeli Storybrook városkájába, ahol a polgármester, Regina nevelt fia, Henry hozza „haza” vér szerinti anyját, Emma Swant. A városon valójában átok ül, amit Regina, a Gonosz királynő bocsátott rájuk, hogy szenvedést okozzon Hófehérkének. A lakók új személyiséget kaptak, és nem is emlékeznek, hogy valaha mások lettek volna. Ebben a valóságban a Herceg David Nolan, aki kómában fekszik és felesége Kathryn, Hófehérke pedig egy egyedülálló tanítónő, aki Mary Margaret névre hallgat. Az átkot csak Emma, Hófehérke és a Herceg gyermeke képes megtörni, de előbb hinnie kell a történetben.

A meglehetősen butácskán hangzó sorozat eleinte tényleg az, és a meserészek inkább nevetséges hatást érnek el, de lassacskán egészen összetett hatalmi játszma rajzolódik ki, Rupelstilskin és a Gonoszkirálynő között, kapcsolatok bogozódnak össze, és már nem is tudjuk, ki áll az angyalok oldalán. Akár vége is lehetne itt, az első évad végén a történetnek az átok megtörtével, hőseink azonban mégsem kerülnek haza, mert a szabályokat továbbra is Regina írja. Újabb ellenségek tűnnek fel, akik eddig ellenségek voltak össze kénytelenek fogni, és vállvetve felvenni a harcot, hogy megmentsék, ami mindnyájuk számára fontos. A sorozat elrugaszkodik a Disney mesék világától, nincsenek fekete-fehér hősök, és gyakran az eredeti verziókat veszi alapul, amik nem gyermekeknek szóló cukormázas történetek.

Bár még csak májusban fejeződött be a harmadik évad sugárzása, de 22 részes évadokkal és 40 perces részekkel nem maradunk néznivaló nélkül jó darabig.

Történelmi:

Tudorok (The Tudors)

A kanadai-ír produkció nagy népszerűségnek örvendett sugárzása idején, még akkor is, ha a kritikusok lépten-nyomon kemény szavakkal illették, hiszen nézők millióit vonzotta a képernyők elé. A 2007 és 2010 között futó, 38 epizódot számláló sorozat VIII. Henrik uralkodásának történetét meséli el, aki hírnevét hat feleségének köszönheti. A kosztümös drámák a gyengéim és már az első évad után elmondhatom, hogy ez a Tudorokra is igaz. A történelem ugyan néha igencsak sántít, de ez is csak a show javára dönti a mérleget a száraz történelmi dokumentumfilmmel szemben. A főszerepet Jonathan Rhys-Meyers alakítja, első szeretőjét, második feleségét, a lefejezett Anne Boleynt pedig a Trónok harca Margery Tyrell-je, Natalie Dormer viszi vászonra, ezzel igazi repülőrajtot adva a színésznő karrierjének. Szórakoztató és hiteles keresztmetszetet mutat a középkori (Európáról és) Angliáról, központba állítja a kezdetben meglehetősen gyermeteg és manipulálható királyt, rafinált tanácsadóit, akik valójában irányítják az országot, míg őfelsége paprikavörösen üvölti, hogy „Én vagyok Anglia királya!” remélve, hogy ezzel szófogadásra bírhat bárkit. Nos, ahogy Tywin Lannister mondta, akinek azt kell mondogatnia, hogy ő a király, valójában nem az. Az intrikákkal és vallási kérdésekkel túlfűtött hangulat állandó a királyi palotában, és a játszmákat itt már nem szórakozásként, élet-halál kérdésként játsszák. Amikor pedig kitör egy pestisjárvány, a lakosság remegő térdekkel a templomba menekül, hogy bűnbocsánatért könyörögjön, és Henrik és elgondolkozik, hogy miféle bűnöket követhetett el, de ez sem tántorítja el a pápával folytatott személyes „hadjáratában” Anglia királya válást akar, és meg is kapja. A sorozat végig követi, hogyan válik a hisztérikus suhancból egyházalapító, és Anglia erőskezű királya. Bár mindössze 4 évadot élt meg a sorozat, közel egy órás részeivel jó időre elfoglaltságot biztosít.

Sci-fi:

Csillagkapu CSK-1

Nincsen nyár végtelen hosszú sorozat nélkül, idén nekem a Csillagkapu tölti be a Ki vagy, Doki? utáni űrt. Volt néhány homályos emlékem gyermekkoromból, amikor édesapám mellől néztem, ahogy a kis csapat átlép a csillagkapun és megkezdi barangolását a világegyetemben. Mai napig éltek bennem a szavak, bár különösebb jelentés nélkül: Goa’uld, Teal’c, O’Neill. Újra felidézve szinte nosztalgiával kapcsolódom be sorozat sodrásába.

A sorozat előzménye a Csillagkapu című film, amiben a furcsa szerkezetet egy egyiptomi ásatáson találják meg, és csak nagy sokára sikerül megfejtenie a furcsa feliratokat Daniel Jackson fiatal archeológusnak. Innen tudják meg, hogy csillagkapunak hívják a „műszert” és több száz létezik belőle szerte a galaxisokban. Ezek segítségével villámgyorsan lehet utazni bolygók között, kommunikálni más bolygók népével, új fajokat megismerni. Főhőseink a Földről egy amerikai titkos projekt keretében kapják a feladatot, hogy feltérképezzék a világegyetemet, megvédjék a kék bolygót az esetleges veszélytől. Intergalaktikus utazásaik során pedig számos ellenségre tesznek szert, de találnak barátokra is Jackson és csapata. A sorozat készítői igencsak kitettek magukért, ugyanis olyan világot teremtettek meg a Csillagkapuval, amiben nehéz buktatót találni. Vannak itt felsőbbrendű lények, a Goa’uldok, akik valójában apró férgek, amik átveszik az ember felett az irányítást, Jaffák, akik testében nevelkednek a fiatal Goa’uldok, és Replikátorok is, akik már oly tökéletesre fejleszették tudományukat, hogy robot testük akár tökéletesen emberinek is tűnhet.

A sorozat 10 évadot számlál, ami igen hosszú időre ellát néznivalóval, de ha bárki befejezte volna, ott van még a spin-off Csillagkapu: Atlantisz, Stargate Universe amik a sorozat varázslatos univerzumának más szögletébe kalauzolnak el minket.

Awkward.

Ámulok és bámulok, a televíziózás és a saját mélypontomat elérve (na jó, azért mégsem latin-amerikai szappanoperáról van szó) egy MTV sorozatba vágtam a fejszém. Nem Magyar Televízió, Music Televsion. A cím fogott meg, pedig már megszokhattam volna, hogy a "béna csaj" klisére épülő sorozatok sosem adják vissza a valóságot (bár lássuk be, nem lenne túl izgalmas pszichodráma). Aztán jött az Awkward. és elhitette velem, hogy lehet másként.

Az első évad lebilincselő, és tartogat valami újat a műfajban kiművelt néző számára is. Jenna Hamilton egy szempillantás alatt behódol a szemnek és a hormonoknak: Matty McKibben a legjobb pasi és őt akarja. Igen ám, de csak piszkos kis titokként, akivel csak a szertárban megbújva lehet együtt, és nyilvánosan csak futó pillantást vethet rá. Jennában persze él a remény, hogy a focicsapat sztárja mégis csak felvállalná kapcsolatukat. Addig is számolja a lopott pillantásokat.

Egy szerencsétlen baleset azonban elegendő ahhoz, hogy megpecsételje főhősünk sorsát, főleg ha egy olyan pletykákra kiéhezett hiénákkal teli vesztőhelyen jár az ember, mint a Palos High gimnáziumban. Ő lesz a lány, aki megpróbálta öngyilkos lenni, és a begipszelt nyak és kéz egyáltalán nem segít a helyzetén. Tetejébe kap egy névtelen levelet is, amiben az író kegyetlenül tárja fel Jenna jellemének hibáit.Minden adott tehát, hogy meginduljanak szörnyű kalandozásai a középiskola viharos tengerén.

Természetesen meg vannak a gimis kasztrendszer megfelelő szintjeibe  illő főszereplők is, így az idegesítően hiperaktív Tamara, és a lehet-hogy-nem-is-kínai-mert-nem-is-olyan-okos Ming, Jenna barátnői az népszerűtlenek táborát gyarapítják. A gonosz kiskirálynő, Sadie és agyatlan követője Lissa, valamint Matty és legjobb barátja, Jake a lehető legtávolabbi kaszt, a menők tagjai. Egy kis csavarral megspékelve azonban már nem is tűnik olyan sorozatgyártású tömegfogyasztási cikknek az Awkward. Sadie testes lány, és szomorú háttértörténetet rejt, az ázsiaiak maffiát üzemeltetnek, Jenna pedig egy jó szándékú, ám annál inkább életképtelen mentor, Val mellé kerül, hogy soha többé ne forduljon elő szomorú "baleset".

Ahogy halad előre a cselekmény egyre inkább kibontakozik előttünk a klasszikus "a fiú végül már nem fél önmaga lenni és együtt mennek a szalagavatóra azzal a lánnyal", majd a harmadik évadra előkerül a szintén a műfaj sajátjának mondható "good girl gone bad" esete. Mégis, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy miben különbözik az Awkward. millió társától, miért szórakoztató mégis az érettségire készülős, végtelennek tűnő napok utáni estéken, amik éjszakába nyúló sorozatnézésbe fordulnak. A válasz azt hiszem azokban a  kis mellékzöngékben rejlik, amik nem megszokottak az efféle televíziós alkotásoknál. Mint Jenna keresztanyja, Ally kicsapongó élete, házassága és "szülősége". Vagy Sadie személyisége, Lissa vakbuzgó kereszténysége, az ázsiai maffia arany mobilja, ami mindent elintéz egy SMS alatt, Mr. Hart, a szívtelen irodalom tanár és könyvíró fejezete, és nem utolsó sorban Val kirugásának története.

Annak ellenére tehát, hogy kiszámítható, helyenként már-már unalmassá nyúzott közhelyeket használó sorozatról van szó, mégis van létjogosultsága, hiszen élvezetes egy fárasztó nap után, és egy-két jó balhé is feldobja a hangulatot. A stílus pedig annyira laza és közvetlen, hogy tényleg elhisszük, hogy középiskolások mindennapjait láthatjuk.

(Ne haragudjatok, hogy csak ennyire futotta, de ma volt a ballagásom, és az április az érettségire való készülés jegyében telt. Ezt már a vadiúj laptopomról gépelem, ami iszonyú boldoggá tesz, kérlek addig is nézzétek el nekem, míg májusban nem írok valami értelmesebbet.)