Csak akkor fogtam fel igazán, amikor ott álltam a Flatiron Building
előtt egy apró járdaszigeten. Körülöttem az Ötödik sugárúton gigantikus autók
suhantak el, amikhez foghatót még nem láttam. Emberek siettek el igazi Louis
Vuitton táskát hordva, tizenöt perc késéssel Starbucks-sal a kezükben. A boltok
sorra: Victoria’s Secret, American Apparel, Urban Outfitters. Szinte izomláz lett
a nyakamban, amíg felnéztem a felhőkarcolók hatvanadik emeletére is. Aprónak
éreztem magam, nem nagyobbnak, mint egy hangya. New Yorkban vagyok.
Nem győzöm elégszer elmondani milyen eszméletlenül szerencsésnek
mondhatom magam. Álmodozni még csak mertem, hogy egyszer megvetem a lábam az Új
kontinensen, de azt, hogy még 18 éves korom előtt eljutok a világ egyik leglenyűgözőbb
városába meg sem fordult a fejemben. Szürreálisnak tűnt az egész. Csak
nézegettem a térképet és azt tudtam mondani: „Ez még így kicsiben is legalább
10 centi! Az ott az óceánon túl van, én pedig itt!” – mutogattam a pontokat. Teljességgel
elképzelhetetlen volt. Aztán csak eljött a nagy nap, és megkísérelt
eltántorítani a sors.
 |
| Felhők fölött három méterrel |
Bevallottan féltem a repüléstől, ezért az indulás előtti két hétben a
„nyugi, még senki sem maradt fönt” típusú viccek teljes skáláját borította rám
a környezetem. No sebaj, millióan túl élték, csak sikerülni fog nekem is –
mormoltam válaszként magamban. Már Budapesten jött a fekete leves. Visszaküldtek a becsekkolástól, hogy keressek
műanyag zacskót, mert nem fogom tudni felvinni a kontaktlencse folyadékomat.
Hajnali négy volt, az utasok álmosan pislogtak és az üzletek zárva,
tulajdonosaik még otthon aludták az igazak álmát. Nehezen kezelem a
stresszhelyzetet. Idegesen rohantam át a másik terminálba, hogy hátha ott
szerencsével járok. Végül hosszas kérdezősködés után sikerült beszereznem a
megfelelő darabot száz forintért és rohantam vissza. A filás sporttáska csak
úgy lobogott mögöttem, a kísérőtanárom pedig küszködve botladozott utánam. Már
majdhogynem megnyugodtam és a szívverésem is helyre állt. „Ezután már minden
rendben lesz!” – győzködtem magam. Mekkora tévedés! A folyadékra fognám, de
valójában gőzöm sincs miért gondolták úgy a biztonságiak, hogy annyira gyanús
vagyok, hogy át kelljen vizsgálni a kézi poggyászomat. Természetesen első
repülősként fogalmam sem volt, hogy kell csinálni hát elkezdtem kipakolni, mire
a biztonságis erőteljesen leteremtett, hogy hagyjam, hadd csinálja. Nos,
innentől szerencsére már simábban mentek a dolgok, bár az amszterdami
várakozási időnk alatt elvesztettük egymást, de mindannyian időben felszálltunk
a Nagy Almába induló járatra. Nem szeretném a teljes cikket az oda út
viszontagságaival betölteni, szóval legyen annyi elég, hogy másfél óra taxizás
után jutottunk be a Grand Central állomásra, majd újabb egy órát vett igénybe,
hogy a bankkártyáról le lehessen venni pénzt a vonatjegyekre. Mennyire nehéz is
kis európai turistaként a nagyvilágban!
 |
| Yale egyetem, New Haven, CT |
Első pár napunkat a Yale otthonában, New Havenben töltöttük, ahol
találkoztunk egy rég nem látott ismerőssel, és betekinthettünk az amerikai
középiskolások mindennapjaiba. A rendszer egészen meglepett, bármennyit is
hallottam róla, hiszen amikor a padtársam kisétált az óra közepén, hogy most
megy ceruzát hegyezni, vagy mosdóba, hát arra nem lehet felkészülni. Érdekes
volt egy szinte családias emelt matek órán részt venni, és kémia dolgozatot
írni. Bár ez volt az amerikai kisváros, már ennek is lenyűgözött hatalmas
mérete, és hollywoodi filmeket idéző utcá(cská)i. Leginkább azonban az emberek
hökkentettek meg. Mindenféle elképzelés és várakozás nélkül tekintettem az
amerikaiakkal való találkozás elébe, és kellemesebb meglepetés nem is érhetett
volna. Az eladó kedvesen beszélgetésbe elegyedett velem, érdeklődött a
hogylétem felől, és a házigazdáink mindent megtettek, hogy a lehető legjobban
érezzük magunkat. Amerikai palacsintát sütöttek reggelire, elvittek minket
bevásárolni, ha kedvünk tartotta volna akár még a város másik végében levő
„jobb” cipőboltig is elfurikáztak volna!
Miután búcsút intettünk a peronon második családunknak előttünk egy
újabb hosszadalmas utazás és a világváros sejlett. New York lélegzetelállító.
Bevallom inkább a klasszikus, történelmi belvárosok rajongója vagyok, de ez az
elképesztő modernség is majdnem annyira tetszett, mintha csak a prágai
óvárosban sétálgattam volna. Csak itt minden nyüzsgött, multikulturális volt és
ikonikus. Mintha lebegnék, úgy éreztem magam. Ott voltam a világ egyik
legmenőbb városában, a távolban a Chrysler Building tört az égbe, new yorkiak
rohantak mellettem mit sem törődve a bámészkodókkal és a város csodálatos
atmoszférájával. Nekik ez természetes volt. A technika és a modernség szinte
ott pulzált a levegőben, már látni véltem az internetet.
 |
| New York látképe, szemben az Empire State Building |
Annyi különleges személyiségbe
ütköztünk a metrón, a boltban, a múzeumban. Furcsán néztünk a gigantikus arany
műszempillákkal és extra rövid mini ruhában flangáló hölgyre, akin még csak
harisnya sem volt a 7-8°C ellenére. Az utasok pedig ránk néztek furcsán. „Mit
bámultok? Ez mindennapos!” – mondta a szemük. Hát, nekünk nem! Annyi élménnyel
gazdagodtunk, még akkor is amikor éppen nem egy kimondott turista látványosság
bűvöletében nézelődtünk. Átszaladni egy úton, nem a zebrán szinte halál közeli
élmény volt. „Benéztem” az utcába és a fények és a végtelenben kígyózó
autósorok vettek körül. Odajött egy, az Empire State Buildinget népszerűsítő
néger fickó, pacsira emelte a tenyerét és így szólt: „Chill out, you’re in
NYC!” (Lazíts, New Yorkban vagy!) Nem is tudja talán, mennyire megmelengette a
szívemet. Hát ilyenek az amerikaiak, a lehető legjobbat próbálják kihozni az emberi
kapcsolatokból. Végigrohantam 10 utcát, hogy odaérjek a MoMÁba (Modern
Művészetek Múzeuma), és meglepve tapasztaltam, hogy míg én megállok, a pirosnál
a rendőr lelkesen integet, hogy menjek már át. Felmásztam a lépcsőkre a Times
Square-en, és végignéztem a nyüzsgő városon. A sárga taxik, városnéző buszok és
a hömpölygő tömeg egységes masszaként töltötte be Amerika „olvasztótégelyét”.
Ezek azok a pillanatok, amikor igazán azt éreztem, hogy a nagy lehetőségek és
az amerikai álom városában vagyok.
Színház rajongó vagyok. Imádom a musical-eket (legalább annyira, mint
a sálakat, körömlakkokat, táskákat és jó könyveket). A Broadway Theatre
District-je MUST volt a látnivalók listáján. Hosszas keresgélés után az esti
fényekben úszó „művészet palotákat” leírhatatlan öröm volt látni. Az óriási
Wicked, Oroszlánkirály és Mamma Mia! poszterek árnyékában én voltam a világ
legboldogabb lánya. Egyszerűen mindenem megvolt, amire csak vágyhattam volna. Megfogadtam,
hogy egyszer visszatérek, hogy megnézhessem a Nyomorultakat a Minskoff-ban.
Vagy bármint Aaron Tveittel, de a Tony gálára is befizetnék.
 |
| Szürkület és eső a Times Square lépcsőin |
Ettem hot dogot a Central Parkban, ami egy teljesen átlagos, sőt
inkább méretben alul marad más vetélytársaival szemben. Vásároltam a Century
21-ban, bár nem sikerült összefutnom se Carrie Bradshaw-val, sem más
hírességgel. Jártam a Central Park sarkán levő Apple Store-ban, bár csúfos
kudarcot vallottam. iOS 1-0 Mesi. Szemtanúja lehettem egy lánykérésnek a John
Lennon emlékműnél a Central Parkban. Kínai is ettem Chinatownban, ahol ázsiai
barátainkon hívül a hamis Gucci, Prada és Ray Ban portékák voltak kiöntve a
kevésbé tehetős emberek számára. Jártam az elegáns SoHoban, és utcai kis
vintage kirakodókat is láttam. Bekéredzkedtem pisilni egy take-out étterem
személyzeti mosdójába. A fiúk igazán életmentőek voltak!
Csak két dolog van, amit sajnálok. A Szabadság szobor, sőt a teljes
sziget le volt zárva határozatlan időre, valószínűleg még a Sandy hurrikán
következményeként, így csak a Brooklyn hídról csodálhattuk meg a háttal álló, a
nézőpontunkból 10 centisnek ható műalkotást. A másik a Trónok harca kiállítás.
Ingyenes volt, és csak pár napig látható. Fotózkodni lehetett a Vastrónuson.
Eszméletlen, nem? Legalábbis egy rajongónak. Hát nem is tudom min lepődtem meg,
hogy a sor a 42. utca 60-as házszámától tartott a 4-ig. Egy kedves dolgozó
közölte is, hogy jelenlegi állás szerint 4 óra múlva kerülünk csak a kapukig.
Mit volt mit tenni, elkeseredve távoztam közel egy órányi idővesztegetés után.
Azért voltak kitartóbbak is. Az előttem álló hogy Michiganből érkezett, és
otthon hagyta pár hónapos kisbabáját csak, hogy láthassa a kiállítást. Ezt
nevezem én elhivatottságnak!
Az utazás minden egyes pillanatát élveztem, még az apró
kellemetlenségek sem tántorítottak el, hiszen ott voltam a világ
legcsodálatosabb városában, a lehető legjobb helyen minden szempontból és
szabad kezet kaptam. Lehetetlen leírni, milyen különleges látni, amit eddig
csak fényképeken láttál, és ha reggel hétkor haza telefonálsz, azt tapasztald,
hogy otthon délután két óra van.
Nem kísérlek meg hivatalos leírást adni mindenről, a látnivalók minden
könyvben benne vannak, talán majd egy másik alkalommal ilyesmire is sort
kerítek. Most csak azt akartam megmutatni, milyen az érzés, ha az ember New
Yorkban van.
