Tavaszi ár

Amikor végre megérkezett a tavasz, a legszebb arcát mutatta. Nyoma sem volt a hónapokig tartó fagynak, sem a kíméletlen havazásnak. A  népek levették a kabátjaikat, elővették a lenge ruhákat a szekrények mélyéből és csupasz lábszáraikat süttették a napon.

Emma is lerakta a könyveit egy kis időre, hogy kiszabadulhasson a négy fal közül, és egy kicsit elfelejtse az egyre közeledő vizsgáit, és sétára indult a parkban. Immár ötödik éve, hogy a város ezen kis szeglete jelentette számára az otthont, illetve az emlékét gyermekkora falujának. Néha vágyott haza, de már hozzászokott, biztos volt benne, hogy ez a megfelelő hely számára, már nem tudna visszaszokni, mégis jó volt időnként visszalátogatni. A kisfiúk és kislányok itt is olyan lelkesedéssel szaladgáltak a kutyát sétáltató, elmélyedve sakkozó, felhőtlenül piknikező emberek között, amint ők annak idején felfedező útra indultak a folyón túlra a falu határában. Elsétált a faházikó, a munkás emberek által épített és mérnökök által megtervezett szabvány "erőd" mellett, és eszébe jutott gyermekkora hadi bázisa, az elhagyatott vízimalom a település szélén, ahol a többiekkel bújócskáztak, és amikor rettegve lopakodtak végig a szobákon, hogy aztán egy ronda, nagy patkánnyal farkasszemet nézve felnevessenek megkönnyebbülésükben, hogy nincsenek is kísértetek. Emlékezett a késő, nyári alkonyokra, amikor kiszaladtak a többi gyerekkel a határba, ahol haza várták édesapjukat, aki fáradtan, de mosolyát sosem vesztve jött haza a munkából, vállára vetett kaszával. Vasárnap szépen felöltöztek a templomba, ahol mindig olyan izgága volt, nehezére esett a csönd és untatta a pap beszéde is. Alig várta a délutánt, hogy lemenjenek a folyóhoz fürdeni.

Leült egy padra és figyelte a természetet. A fák ledobták virágaikat, és lassan zöldbe borultak. A szökőkutak is működtek már, vizet köpve az ég felé vékony sugarakban. A városnak is megvoltak a maga csodái. Egy csapat kisfiú szaladt el előtte, versenyezve, kiáltozva. Az élen levő szőke fiú már markában érezte győzelmet, majd egy testhosszal vezetett. Emma elmosolyodott a látványra. Maga is jó futó volt, régen maga mögé utasította a falu összes fiúját, akik ezért eleinte kiközösítették, haragudtak rá, de végül heves udvarlásba csapott át érzelmük, amikor kicsit nagyobbak lettek. A szőke fiú "egyeduralma" megdőlni látszott, egy nyurga, hosszú lábú barna hajú legényke érte utol. Fogait összeszorítva küzdött, haját az arcába csapkodta a menetszél. Ekkor történt meg a baj. A nagy erőlködésben egyetlen karmozdulattal a földre taszította a szalmahajú fiút, aki egy sáros tócsában kötött ki. A fiúk mind megálltak, a barna kisfiú arcára pedig rémület ült ki, mikor a vetélytárs hangos sírásban tört ki. Egy anyuka sietett oda, hasonló színű hajkoronával, makulátlan ruhában. Kiemelte fiát a sárból, amitől összemaszatolódott a ruhája. Leguggolt elé, letörölgette a felhorzsolt térdet nedves törlőkendővel, amit a táskájából varázsolt elő. A többi fiú még mindig megszeppenten nézte a jelenetet, amikor is - mire a szőke fiú abbahagyta a sírást, és csak egyenletesen hüppögött - a"bűnös" vette a bátorságát, hogy odasomfordáljon lesütött szemmel és bocsánatkérésre nyújtsa kezét. Pár perc múltán már csak a fiú sáros nadrágja árulkodott a balesetről, a csapat gyerek úgy játszott tovább, mintha mi sem történt volna.

- Elnézést kisasszony, leülhetek? - zavarta meg egy udvarias férfihang a lányt.

- Persze. - felelte és felpillantott a hang gazdájára. Öltönyös fiatalember, aktatáskával és az aznapi újsággal a kezében. Arcvonásai valahonnan ismerősnek tűntek Emmának, de nem szólt semmit. A férfi leült, és csendben lapozgatni, olvasni kezdte az újságot. Kisvártatva felhorkantott, mintegy megbotránkozva. A lány odasandított, hogy meglássa, mi az oka.

- Te jó ég, a falum! - kiáltotta önkéntelenül. Nyomban meg is bánta, de nem tehetett ellene. AZ újságban óriási fényképen egy elöntött völgyben csak a templomtorony magasodott ki a vízből, és a cikk címe is hirdette: ez bizony a lány faluja volt. A férfi ránézett:

- Emma, te vagy az? - kérdezte bizonytalanul.

Azok az átható zöld szemek. Csak most nem sáros, szakadt kisfiú arcáról, akivel a malomba menekült az eső elől, hanem egy érett, felnőtt férfiről néztek rá.

- Hunor? - habozott - Te lennél? - de ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos "ezer éve nem láttalak"-kal folytatta volna azt nyögte - A falu...

Azonnal vonatra szálltak, de az úton egy szót sem bírtak szólni, a sokk olyan mély  nyomot hagyott. Nem most volt az órája, hogy az elmúlt 10 évet átbeszéljék, sem hogy a gyermekkori szerelmet felidézzék.

A dombon állva, földbe gyökerezett lábakkal nézték, amint a fénykép valósággá válik a szemük előtt. A  mérgesen kavargó, barna vízből csak a háztetők lógtak ki, és a templom tornya kiáltott sirámokat a magas égbe. Senki sem menekült meg. Az ár éjjel érkezett, amikor mindenki az igazak álmát aludta, békésen távoztak a világról.

Ahogy ott állt Emma egyre csak arra tudott gondolni, amikor zsenge tizenévesként átkozta a helyet, ahol fogolyként volt elzárva a külvilágtól, unalomtól való halálra ítélve. Most is fogolynak érezte magát, a  nagyvilág rabjának, Otthona eltűnt a föld színéről, már nincs hova visszatérnie. Anya és apa, az öccsei, a szomszédok, még az a buta macska is, mind hiányozni fognak. Az egyetlen "túlélő" ott állt mellette, akinek szorosan a kezébe kapaszkodott, hogy el ne vessze.

Az Erdélyi Bözödújfalu emlékére.

Douglas Adams - Gareth Robets: Shada

"Ötéves korában Skagra eldöntötte, hogy Isten nem létezik. Erre a felfedezésre a legtöbb ember, aki csak létezik a világegyetembe, kétféleképpen szokott reagálni - megkönnyebbüléssel vagy kétségbeeséssel. Skagra volt az egyetlen, aki gondolkodóba esett. Várjunk csak, akkor van itt egy betöltetlen állás."

A Shada elénk varázsolja azt a össze nem keverhető, kissé bolondos, tudományos-fantasztikus, gyermekien ártatlan, szerethető, mulatságos ám mégis komoly morális kérdéseket feszegető aurát, ami tévé nézők milliói kedveltek meg az elmúlt fél évszázad során szerte a világon. A Shada ugyanis nem más, mint egy újabb kaland az elveszett Ki vagy, Doki? (Doctor Who) epizódok mellé.

Douglas Adams neve ismerősen csenghet, és nem csak a sci-fi műfajában jártas földi halandóknak, hiszen a Galaxis Útikalauz Stopposoknak ötrészes "trilógia" írója igen nagy népszerűségre tett szert a Föld számos országában különleges (és meglehetősen brit) humorával. A Shadával azonban egy másik oldaláról mutatkozik be. Azon kívül, hogy érezni a keze nyomát az egyes, kissé bolondos karaktereken, mint Chronotis professzor vagy  a Hajó, mégis egy klasszikus, a helyét a Ki vagy, Doki? világában megálló epizód bontakozik ki a könyv oldalain. Gareth Roberts pedig, aki helyrepofozta, és kiegészítette a történetet a sorozat újraélesztésekor is dolgozott, kiválóan oldotta meg az Adams által publikilására nem szánt történetet, ami eredetileg a Negyedik Doktor utolsó évada lett volna.

Az első oldalak olvasásakor még nem is sejti az olvasó, hogy milyen varázslatos történet készül elé tárulni, hiszen Cambridge városában mintha megállt volna az idő, egy szórakozott, idős professzor, egy zseni, de szociális érzékkel annál kevésbé rendelkező fiú és egy furcsa idegen kalandjának tűnik egy eleinte jelentéktelennek tűnő, mégis különlegesnek (sőt veszélyesnek) bizonyuló könyv körül. Igen ám, de amikor felszáll a köd és már tisztá(bba)n látunk, a professzorból egy idegen bolygóról, Gallifreyről származó lény, időlord válik, a furcsa idegen, Skagra is egy közülük, de a gonoszabb fajtából, a fiú, Chris Parsons pedig az események áldozatává válik, és kalauzunkká is ebben a bolondos, intergalaktikus kalandban. Természetesen a Doktor, elmaradhatatlan csatlósa, a robotkutya K-9, és az ifjú időlady, Romana sem maradhat ki. Na és Clare Keightley, Chris nyilvánvaló, ám mégis plátói szerelme? Eddig senki életében nem utasíthatta helyre, hát miért tenné most? A hajsza pedig kezdetét veszi galaxisokon át a TARDIS, egy időgép, és Skagra butácska, de jó szándékú Hajója segítségével, hogy visszaszerezzék az "univerzum legveszélyesebb könyvét", Gallifrey Imádásra Méltó Ősi Könyvét, amiben rejlik a Shada, az  időlordok elfelejtett börtönbolygójának kulcsa, ahol az egész világmindenség legveszélyesebb bűnözőit tartják fogva.

A történet nem sokban különbözik egy televíziós Ki vagy, Doki? epizódtól, évadtól, talán csak annyiban, hogy Adams a szokásosnál nagyobb hangsúlyt fektet az emberi világra, amit a sorozat csak a Doktor új utastársai bemutatásakor tesz. Az ellenség is különleges, nem a megszokott dalekek, cybermanek, hanem egyike a ritkán felbukkanó, rossz szándékú időlordoknak. A Shada így képernyő nélkül is elénk festi azt a hamisítatlan képet, amire csak ez a sorozat képes. Csavarja a szálakat, és még a legvégén is, amikor már azt hisszük kitaláltuk a megoldást, mégis fricskát mutat, és egy újabb fordulattal lep meg, amire még egy keményvonalas Ki vagy, Doki? rajongó sem feltétlenül számít.

Folyton azt emlegetem, rajongó, mert nem tudom más szemmel nézni: én is az vagyok. Egy olyan olvasónak, aki most ismerkedik a Ki vagy, Doki? univerzumával talán nehézkes, sőt bonyolult olvasmánynak tűnhet, de éppen ezért utaznak emberek a Doktorral, hogy feltegyék a kérdéseket, amikre nekünk nincs módunk, és helyes útra tereljék a néha egészen más erkölcsi normákkal rendelkező, több száz éves időlordot.

A történet egyébként végül a 6 részes minisorozat elkészült, és bár a Ki vagy, Doki?-t sugárzó BBC One sose adta le, más csatornák sugározták, és egy videokazettát is kiadtak.

Eszmékért meghalni

A fogoly lehetőséget kapott fürdésre, borotválkozásra a tárgyalás előtt. Még civil ruhái közül is kiválasztottak számára egyet – a szürke, halszálkás öltönyt, élére vasalt világoskék inggel. Ő nem gombolta be teljesen, így látni lehetett a forradásokat. A tükörből félelmet keltő arc bámult rá: sötét, intelligens szemei megnőttek, szinte betöltötték az arcát. Arccsontjai a szokottnál még hegyesebben álltak ki, mint borotvaéles pengék szabdalták arcát. A bőre fakó és vékony, szemei alatt sötét karikák ültek.

Amikor kilépett az utcára szédülés fogta el. Összerogyott és kísérői, a börtönőrök kapták el és ültették kocsiba. Hónapok óta nem látott napfényt, és az legyőzte. Langyos, simogató tavasz nap volt, mely oly szöges ellentétben állt a hideg, zárt, nyirkos cellával, amiben tengette az elmúlt időt. A kocsi ablakán kifelé bámészkodva próbált meg hozzászokni újból a világhoz. Villanó, rohangáló emberek, színek, képek, zajok. Csak őket nem látta sehol. Remélte, hogy eljönnek, csak hogy egy pillantást vethessen rájuk, utoljára magába szívva a képet, de szíve mélyén tudta, hogy nem jönnek majd. A városból biztosan, talán már az országból is elköltöztek. Jobb is így. Ő soha sem tartozott igazán ide, csak vergődött, mint énekesmadár a kalitkában, és fájt néznie. A fiút, őt sajnálta csak igazán. Nála jobb apát érdemelt volna.

Mire az autó megállt, már fel volt készülve az őt érő hatásokra. Kikászálódott az autóból és ingatag, mégis céltudatos léptekkel indult meg a bejárat felé. Beérve rögtön a tárgyalóterembe vezették. A  terem szinte zsúfolásig meg volt telve, hogy az asszonyok és férfiak tanúi legyenek az ítéletnek. Az arcok hangosak és élesek voltak, mégsem jelentettek semmit a fogolynak. Már csak a porondmester, a bíró hiányzott. Mikor végre megjelent a tömeg elhallgatott. A jog képviselője, egy 50 év körüli, köpcös férfi figyelemre méltó gyorsasággal esett át a protokolláris részeken, és felsorolta a vádakat. Vagyis, azt az egyet.

- Mr. Miller, Ön emberölés vádjával került a padra – hangja bezengte a termet – áldozata pedig nem más, mint a néhai kormányzó, Mr. Frank Gale. Beismeri bűnét?

- Beismerem. – mondta a fogoly tisztán érthető hangon – Ami azt illeti, ma is ugyanígy cselekednék.

A tárgyalótermen halk morajlás futott végig. Az emberek rémülten hőköltek hátra, mint amikor igazán veszedelmes fenevaddal van dolguk.

Minden rendesen, zökkenőmentesen zajlott. A vád és a beismerő vallomás megkönnyítette a dolgot. Az ítélet: golyó általi halál. A fogoly nem rémült meg, vagy esdekelt kétségbeesetten az életéért. Megnyugvással fogadta sorsát, csak egy utolsó kérése volt, hogy hadd látogassa meg szülővárosát, ahol ide s tova 10 esztendeje nem járt, és ahol szülei vannak eltemetve. A kérésnek helyet adva három nap múlva ugyanabban az öltönyben, bilincsbe verve, egy rendőr kíséretében indult haza, utolsó útjára. Az úton megpróbálta elképzelni milyen lesz, de nehezére esett, végtére is egy évtizede nem járt otthon. Szülei a háború áldozatai lettek. Néha még ma is látta, ahogy védtelenül, ebéd közben éri őket a bomba.

A külvárosi vasútállomás meglehetősen forgalmas volt. Mióta a fogoly nem járt ott számtalan üzlet nyitott, és mozgólépcső vezetett az emeletre. Csak a szemét, az volt változatlan. A szürke falakat beborította a graffiti, a földön kiköpött rágógumik feketélltek a csempén. Csavargó fiúk rohangáltak, akik majdnem fellökték, de az itt töltött évei alatt megtanult kitérni az útból. Innen gyalog mentek tovább. A szűk sikátorokon biztos léptekkel közlekedett, észre sem vette, hogy a park felé halad. Útjukat tarka, szorosan álló emeletes házak szegélyezték. A rendőr némán követte, neki csak az volt a feladata, hogy el ne szökjön.

A park egy kis szigetnyi dzsungel volt. Nem az a megművelt, virágos, mesterséges, hanem mintha meghagytak volna egy darabot a természetből, és a várost köré építették volna. A régi ösvényen ment, ami egy keskeny hídon ívelt át egy mély árok felett, aminek az alján patak csörgedezett. Itt megállt, és elnézte a távoli felhőkarcolók sziluettjét.

- Tudja, régen gyakran jöttem ide, és ábrándoztam azon, hogy milyen lett volna, ha oda születek. – bólintott a magas házak felé – Akkor talán teljesen máshogy alakul az életem. Sose szolgáltam volna a háborúba.

Elhallgatott. Maga előtt látta a lyukas cipőjű, torzonborz fiút, aki délutánonként egyből ide szaladt, amint kicsöngettek és ledobva a táskáját felmászott egy fára. Zsebében uzsonnával itt ült, volt hogy alkonyatig, és egyre csak ábrándozott. Itt lett azzá, akivé, itt találkozott legjobb barátjával, aki már az első pillanattól megértette. Hol van most már Neil?

- Na, ne nézzen már úgy, válaszolok! Nincs megtiltva, hogy beszéljen, ugye? – szólt a rendőrhöz.

- Miért? – kérdezte az habozva – Miért tette? Egyáltalán nem tűnik őrült gyilkosnak.

- Az eszméimért, barátom. – mosolyodott el, mint aki már várta – Ebben a parkban találtam a legjobb barátomra. Mindketten imádtunk álmodni, azt tervezgettük megváltoztatjuk a világot, hogy egyenlőség legyen, tudja. Hogy ne lehessen több joga az élethez annak a fiúnak, aki a felhőkarcolók közé születik, akit a szülei ki tudnak vásárolni a közkatonai szolgálat alól. Együtt kerültünk a frontra, Neil és én. Épp csak a középiskolát fejeztük be, és Neil egy olyan szép vörös lánynak udvarolt. Sophie, azt hiszem így hívták. A fronton harcoltunk, mert azt kellett, de láttuk, egy védtelen népet támadunk. Az emberek ott is olyan szegények, mint itthon a külvárosban, mert erős diktatúra uralja az országot. Azt mondta a parancsnok, azért jöttünk, hogy felszabadítsuk őket, mégis miért lőttük akkor őket százával? Csak még több szenvedést okoztunk, szorult a hurok körülöttük. Egy nap aztán megbombázták a táborunkat. Majdnem mindenki odaveszett, Neil is. Én azért menekültem meg, mert éppen a dolgomat végeztem. Ekkor rendeltek minket haza. Itthon leszereltem, és mentem volna, de kiderült, nincs hova. A háború elvitte a szüleimet. Dühös voltam, mert nem volt esélyem se, hogy megvédjem őket. Értelmetlenül ontottam a vért, közben az otthonomat tették a földdel egyenlővé. Ott álltam árván, mindenféle képzettség nélkül. Nem volt hova mennem, és munkát se nagyon tudtam találni. Amikor a kormányhoz mentem panaszommal elkergettek. – miközben beszélt, szeme úgy csillogott, mint régen - Végül betanított gyári munkás lett belőlem, de nem adtam fel a küzdelmet a barátomért és a családomért. Mikor kiderült, hogy haza se hozzák őket, és nem kapnak tisztességes temetést Frankhez fordultam. Egy iskolába jártunk, csak úgy hozta a sorsa, hogy felemelkedett. Azt gondoltam, a történetem nála talán nem süket fülekre talál. Azt mondta, vegyem tudomásul, most már nem kellek senkinek, főleg nem a lázadásommal. Ne próbáljak meg küzdeni az évszázados hagyományok ellen, ez így van jól. Az ember robotol, az ország halad előre. Amikor hazatértem csalódottan, egy levél várt tőle. Azt mondta sajnálja, de ha hajlandó vagyok elhallgatni mindazt, amit láttam és megtapasztaltam, szerez nekem egy jobb állást, ha nem kell, döntsek belátásom szerint. Én úgy döntöttem, hogy visszaadom a bánásmódot. Fegyverrel lőttek ránk, hát fegyverrel harcolok. Ez már nem az a Frank volt, akit megismertem. Az ország robotjává vált. Megváltás volt ez neki, én úgy hiszem.

 A kivégzés napján a foglyot kísérő rendőrre hárult a feladat, hogy megtegye a kötelességét. Bár ő aznap beteget jelentett, az ítélet nem maradt el. A téren hatalmas közönség gyűlt össze, hogy tanúja legyen a rendszer ellenségének kivégzésének. A rendőr is ott volt, civil ruhában, elbújva a közönség között. A fogoly utolsó pillantását rá vetette. Három lövés végzett vele. A vérfoltok ott maradtak a falon, ahogy a közönség szétszéledt.

Fogalommeghatározás: otthon

Mindenütt jó, de legjobb otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon.

Mostanában kicsit más szemmel nézem a várost. Leadtam az egyetemi jelentkezést, és elvágyom innen, messzire, kalandozni, világot látni. A végén azonban mindig jó haza térni. Itthon ismerős talaj a lábam alatt, magától visz oda az út oda, ahova akarom. Remélem azért működik a varázsige, és ha háromszor kimondom megspórolom az órákig tartó utazást. (Persze amikor eljutok ehhez a gondolathoz mindig meg kell jegyeznem, még nem vettek fel)

Ha arra lennék rendeltetve, hogy egy helyben éljem le az életem fának születtem volna. Az ő gyökereik mélyre nyúlnak a szülőföldjében, akárcsak nekem, de a fák magvait is elhordja a szél. Ahol gyökeret növesztenek az lesz az új otthonuk. Persze egy bükkfa nem él meg a sivatagban. Ebből a szempontból az ember talán alkalmazkodóbb. Mégis, az európai lelkem  is csak annyira vágyik idegen kultúrákba, hogy meglátogassa a titokzatos, mirtuszillatú Ázsiát, majd élményekkel feltöltődve térjen vissza tág hazájába a jól megszokott gesztusok, erkölcsi normák és ízek világába. Nem rasszizmus taszít a Kínába költözés gondolatától, egyszerűen csak a kontinentális éghajlatra van állítva a szervezetem, és nem monszunra.

10 vagy 10 000 kilométer, a fészket elhagyó madárkák mindig visszatalálnak. Egy láthatatlan szívfonal köti össze őket, amit csak követni kell, és haza érnek. Persze a madaraknak könnyebb, mint a fáknak. Nincsenek mozdulatlanságra kárhoztatva. Végtelenül szabadak, szabadabbak, mint bármi más, nincsenek földhöz kötve. Óceánokat szelnek át, hegyek fölött szállnak el, pusztaságok suhannak el alattuk, ahol megannyi kötött élet növeszti gyökerét a mélybe. A madár újra fészket épít, ha az előzőt a természet lerombolja, máshol keres gallyakat, ha ott több élelemre talál. Gyakran gondolkozom: ők vajon éreznek-e honvágyat, hovatartozást? Megsiratják-e párjukat, ha elhull, vagy csak keresnek valaki mást? Jelent-e számukra valamit az otthon, hiszen övék a nagyvilág? Erről nem szólnak a biológia könyvek, megkérdezni se tudjuk őket, mert a valóság nem Disney mese, mint az Oroszlánkirály.

Persze itt vagyunk mi is, emberek, önmagunkról is vajmi kevés ismerettel. Lásd, mégis csak ember és ember, mégsem vagyunk egyformák. Mi görcsösen ragaszkodunk a házunkhoz, és még egy másik városba költözés hallatán is rosszullét fog el minket. Amerikai barátainknak az sem jelent gondot, ha a keleti partól a nyugatira kell költözniük, pedig az jelentős különbség, még csak az időzóna sem egyezik. Általában csak bérlik a lakásukat, nem kötnek hozzá érzelmileg szoros köteléket. Nekünk erős birtoklási vágyunk van, és csak akkor érezzük biztonságba magunkat, ha a ház a miénk, mert így már nem vehetik el tőlünk. De nem is kell más kontinense mennünk, állítólag finnek és norvégok is nagy költözők hírében állnak. Ami mégis összeköt minket az az érzés: szeretünk haza térni. Jó lerúgni a cipőnket és belélegezni a jól ismert látványt. Ismerni minden képet a falon bútort, zugot, sarkot. Az otthon mesél. Emlékek kovácsolják össze a berendezést, emlékek bújnak a szekrényben, néznek vissza a tükörből. A te otthonod másnak csak egy ház, egy ismeretlen város, egy térképen jelölt ország. Otthon az, ahol a szeretteid várnak, ahol együtt lehettek. Az otthont nem lehet pénzben mérni, mert eszmei értéke felbecsülhetetlen. De akkor leginkább otthon az otthon, ha hosszú távollét után visszatérhetsz. Ez az, amit a fák nem éreznek. Helyhez vannak kötve, mert a szükség úgy kívánja. Csak nőnek az ég felé, nyújtóznak a magasba, mert erre ösztökéli őket néhány biológiai egyenlet. A fecske is visszaszáll a fészkére, hogy biztonságban megpihenjen, mert bele van kódolva az életösztön, hogy megmeneküljön az ellenségeitől. Lehet, hogy társához fűzi pár, emberéhez hasonlatos érzelem, de az otthon mit sem mond neki ha szállhat. S mily csodálatos, ennyiféle élőlény, egyetértésben ezen a Földön, nem akadályozva a másikat, mindenkinek mást és mást jelentve. Azt mondjuk a fa az élet szimbóluma, mégsem érez. A madár a szabadságé, mégsem tudja mi a fogság, ha az ember nem ejti el. Felsőbbrendűnek mondjuk magunkat, mert kivághatjuk egy fát, lelőhetünk egy madarat. Mi haszna? Barbárság. Mert mi értelmesek vagyunk, tudjuk mi az otthon, ők pedig nem? Az élet az ember nélkül is folytatódhat, becsüljünk hát meg, amink van. Végül is, ők is az otthonunk részét képezik. Otthonunkét, amihez úgy ragaszkodunk, és oly fontos nekünk. Ők megvannak jól otthon nélkül is. Akkor most ki is a győztes?

Töredékek

Nyomorultak musical.
Szétszórt könyvek, ruhák a szőnyegen.
Meleg, sárgás fény.

A töredékesség a művészet egyik leghatásosabb eszköze. Olyan feszültséget kelt, amire semmilyen szó, hang, ecsetvonás nem képes. Nem mondja ki, de ott van a levegőben. Bennfentesen rád kacsint, hiszen tudod! A befogadónak kell hozzátenni, így a jelentést a saját arcára formálja. Ettől lesz géniusz a vers és novella alkotója, a festmény, a zenedarab szerzője. Így tartja fenn az érdeklődést, teret ad a szellemnek kibontakozni. Majd megszilárdítja...talán. Nem biztos. Az összegabalyodott szálak nincsenek eldolgozva, szabadon lebegnek, megfoghatatlan erőt és varázst kölcsönözve a műnek.

Becsukom a szemem és élvezem a napfényt, mert így lehet a legjobban. Úgy simít végig a bőrömön, mintha nyár lenne. Nem feltétlenül a tengerparton napozós, jeges teát iszogatós, homokos partú, tiszta azúrvizű, naptej illatú. Inkább a szellős, smaragdzöld füvű, árnyékban tétlenül heverésző, határtalan szabadság. Békés és kalandos. Még akkor se zökkenek teljesen vissza, amikor kinyitom a szemem és a naptár februárt rivall rám. Még ott van az elmém hátulsó zugában a nyár íze.

Ír népzenei dallam. A smaragdzöld dombok között fúj a szél. A hangok kalandoznak, versenyt futnak, majd könnyedén elrugaszkodva a levegőbe szökkennek és táncot járnak. Körüllengenek és a történelmet festik elém. A távolban égő faluk füstje  nem zavarja a kelta harcosokat, sem a hódító angol lovagokat. Minden izmukat megfeszítve, a legnemesebb érzelemtől, a hazaszeretettől fűtve rontanak az ellenségre. A halál csak unottan, a partvonalról szemléli a vérontást, hogy annak végeztével elkezdhesse kellemetlen munkáját. Angol, kelta, egyre megy. A lándzsák hangos csattanással ütköznek össze és túlharsogja a vérengző a csatakiáltásokat a lovak ütemes dobogása.

 A feltámadó szél felkavarja a képet és a porból egy ír mulatság rajzolódik ki. A kecskelábú asztaloknál piros orcájú férfiak ülnek, nevetésüket a koccintásra csendülő söröskorsók hangja nyomja el. A zenekar fáradhatatlanul húzza, gyönyörű lányok és fiúk ropják az egyre gyorsuló tempóra, a cipők mégis pontosan koppannak, vörös fürtök és zöld szoknyák libbennek, kobold fiúk az aranyukat csörgetik hívogatóan. Fülledt nevetések.

Vive la France!  A klisés túlzások csokrából: ez a musical megváltoztatta az életem. A Red and Black százmilliomodszorra is annyira magával ragad, mint első alkalommal. Pedig még egy ideig volt a reggeli ébresztőm is, mégsem tudtam megutálni. A romantizált forradalomba csöppenek és vállvetve harcolok Enjolras-szal a szebb jövőért. Vörös és fekete. Vörös, az eszmékért hullatott számtalan vércsepp, és az ajkak, amik jelszavakat skandáltak. A francia zászló. Fekete a halál, a zsarnok, a nyomor, a reménytelenség. Puskadördülések, nem megkoreografált zenés táncjelenetek. Fejvesztett, kusza harcosok és hamuízű kiáltások: "Vigyázz, ő velünk van!" Amikor átlő a golyó a szíveden csak akkor tudatosodik, hogy vége, az ember teste meghal, és a kihűlt maradványain továbbvirágzik az eszme. Büszkén rogysz a földre, mosollyal az arcodon, még mindig rendületlen hittel a forradalom sikerében.

Egész héten néztem az olimpiát. Van valami megfoghatatlanul inspiráló benne, a sportokban és az olimpikonokban. A legszebb példái a hitnek, kitartásnak, annak, hogy minden lehetséges. Az emberi lét határait feszegetik. Ahogy kiállok a tömeg elé megpróbálok minden mozzanatot magamba szívni. Ahogy a tömeg a nevemet skandálja, ahogy a bemondó fennhangon hív, Magyarország képviseletében. Érzem a jegyet a korcsolyám alatt, az óra ketyeg, múlnak a másodpercek, már alig van időm a beállásra. Most vagy soha. Mindent feltettem egy lapra, és nem veszíteni jöttem ide. Az évek kifizetődnek. Megszólal a zene és elkezdem a koreográfiát. Természetes, mint a lélegzés. A sebesség mámorít, a közönség tűkön ül, mert a legnehezebb, a tripla axel a nyitóugrásom. A kétség csak egyetlen másodpercre fog el, de az is elég. Egy kósza "Mi van, ha nem sikerül?" villan fel az elmém hátuljában és vége. A pengém nem kapaszkodik meg a jégbe és lezuhanok. Eszembe jut mit mondott a kicsi, tornadresszes, rózsaszínkorcsolyás énem az első edzésemen: "Azért jöttem, hogy megmutassam győzni tudok." Feltápászkodok és a közönség tapssal biztat. Küzdeni vágyás tölti el a szívemet és elhatározom, hogy megcsinálom. Mintha az első esés meg sem történt volna, úgy suhanok a jégen, közben mindvégig ott ólálkodik a gondolat, hogy meg kell csinálnom, magamért és a győzelemért. Gond nélkül ugrom meg a kombinációban  a tripla axelt. A győztes abban ismerszik meg, hogy sohasem adja fel. A végén a tömeg üdvözöl és felszabadultan tudok mosolyogni. Megcsináltam, amiért idejöttem: győztem magam felett.
Már nem szól a zene, és éjfél is elmúlt. Az ágyamban ülök. A füzetet lapozgatom, ami tele van efféle töredékekkel: gondolatok és érzések tintába öntve, szavakká formálva, befejezetlenül. Az az mégsem, hiszen be vannak fejezve, csak nem teljesek. Valami ilyesmi belelátni a fejembe. Mégis van egy kapocs, ami összeilleszti ezeket a töredékeket: mindet külső benyomás inspirálta, és zenét kötök hozzá.

Itt az ideje, hogy végre valamit rendesen befejezzek.

Winter Wonderland

Bár ide s tova két hete hogy megenyhült a tél, nálunk a Dél-Dunántúlon igazi eszkimós-hógolyózós-Jégvarázsos hangulat uralkodott több, mint egy héten keresztül. Az elhagyatott vidámpark romjai pedig remek témának tűntek.

A holokausztról másképp (Markus Zusak: Könyvtolvaj)

 Gyűlöltem és szerettem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket.

Csak egy aprócska tény: ez a könyv veled fog maradni. Nem enged el, még jóval az után sem, hogy becsuktad és már csak az utolsó szavak visszhangzanak a fejedben. A Könyvtolvaj gyönyörű, akár egy festmény. A szavak a legnagyobb körültekintéssel lettek felpingálva az oldalakra, gondosan kikevert színekkel. A Könyvtolvaj megcsavarja lelkedet, a porba löki, aztán a legnagyobb kecsességgel felkarolja.

Vannak a klasszikusok, és azok, amikből lesznek a klasszikusok. Meggyőződésem, hogy ez a könyv az utóbbi kategóriába tartozik, és nem csak azért, mert egy  olyan örökzöld témát dolgoz fel, mint a második világháború és a holokauszt. Sőt, a különlegessége éppen abban rejlik, hogy nem a szokványos recept szerint lett kikeverve.

A 10 éves Liesel Meminger számára csak egyetlen dolog világos: Hitler miatt kellett elválnia az édesanyjától, és az öccse is miatta hal meg. Egyetlen homályos és értelmetlen szó: kommunista, az oka mindennek. Új nevelőanyja a tipikus „gonosz boszorkány”, nevelőapját viszont azonnal megkedveli. Hans Hubermann cinkosként kacsint rá, és munka híján a szobafestő ujjait harmonikáján pihenteti, amiből olyan dallamokat tud kicsalogatni, hogy aki hallja, rögtön megjön az életkedve. A sors nem kegyes a lánnyal, rögtön első napján az iskolában kiderül, hogy először ül a padba, és még olvasni sem tud, hát az osztálytársak gúnyos nevetése kíséretében hagyja el a tantermet. Lieselt azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja. Egy-két jól irányzott pofon és számos álmatlan éjszaka után a Könyvtolvaj győz az analfabetizmus felett. Rémálmaiból felriadva az ő új Papa-ja várja, hogy közösen vágjanak neki Liesel első lopott könyvének, a Sírásó kézikönyvének. Nem szívderítő olvasmány, de a kislány szívében különleges helyet foglal el: a kisöccse temetésekor vette el. A könyvek később is fontos szerepet töltenek be életében: kapcsolatot a múlttal, menekülést a jelenből, megmentőt a világháborúból, életre szóló barátságot egy zsidó fiúval.

A Könyvtolvaj rengeteg, csodálatos szereplőnek ad otthont. A Trónok harca Aria Starkjához, és J. K. Rowling Harry Potteréhez hasonlatos Liesel mellett ott van még a majdnem 12 éves Rudy Steiner, aki a kislány legjobb barátja és hű szövetségese, és kétségtelenül az a karakter, akiért a legtöbb könnyet hullatunk. A fiú egyszerre testesíti meg a szeleburdi kisfiút, a kiváló sportolót és a szinte költői magasságokba emelkedő hősszerelmest. Hans Hubermann, Papa, a legemberibb ember, aki mindent kockára téve bújtatja egykori bajtársa fiát, Max Vandenburgot, és lehel életet azokba, akik már feladták. Ilsa Hermann pedig, a polgármester felesége, a szoborszerű idős hölgy múltja szomorú titkokat rejt.

A Könyvtolvaj nem az a történet, amit az olvasó vár egy világháborús könyvtől. Sőt, szinte kevés benne a harc és a vérontás, a történet sokkal inkább szimbolikusan bontakozik ki.  Rudy Steiner, a „sárga hajú” német fiú példaképének Jesse Owens, amerikai futót tekinti. Olyannyira, hogy egyszer feketére pingálva futja le az olimpiai távot. A bujkáló zsidó fiú, Max Vandenburg életét Hitler Mein Kampfja menti meg, és éjszakánként a Führerrel bokszol a Hubermann család pincéjében. Sőt, mindig morgó Rosa Hubermann szíve is aranyból van a vaspáncél alatt. Ezek az apró lázadások teszik olyan különlegessé a mesét a Himmel (Mennyország) utca lakóiról. Az emberség győzedelmeskedik a Könyvtolvaj oldalain, még ha meg is van az ára.

A regény legnagyobb erőssége Markus Zusak játékos, mégis félelmetes súlyú iróniájába mellett abban rejlik, hogy lerombolja a sztereotípiákat. Hiszen a náci Németországban is éltek olyan emberek, akik nem feltétlenül érettek egyet a Führer akaratával, még a világháború alatt is nevettek és pezsgőt ittak a fülledt nyári estéken, és a legnagyobb szeretet azokba a gyerekekbe szorul, akiket a legjobban hurcol meg az élet: Egy plüssmackó a halott pilótának. Kikiáltott szavak a természetben, távol a világ figyelő szemei elől: Utálom Hitlert.

Még egy aprócska megjegyzés: a narrátor a Halál. A jó, öreg Kaszás nem hasonlít semelyik filmbeli megformálására. Sőt, kifejezetten emberi, és idegesítően sokszor "szól ki" a történetből, ahhoz pedig, hogy elnyerje az olvasók szimpátiáját gyakran panaszkodik "főnökére", aki a lehetetlent kéri. A legnagyobb bűne viszont nem ez. Legszívesebben visszaküldenénk a pokolba, amikor előre vetíti egy-egy szereplő  halálát.

Először: a színek.
Aztán: az emberek.
Általában így látom a dolgokat.
Vagy legalábbis így próbálom látni.

A Könyvtolvaj nemzetközi bestsellerként számos díj győztese, és nem véletlenül: akik nyitottak rá, olyan élményt nyújt, ami átformálja a világnézetünket és eszünkbe jut, hogy milyen élni.