Margit-sziget

Szóval, már 2 és fél hónapja élek Budapesten, és még soha sem jártam a Margit-szigeten.Ha már itt tartunk, akkor a Hősök terén sem. Az előzőt sikerült már bepótolnom csütörtök délután, amikor fényképezőgéppel a nyakamban sétálni indultam. Olyan, mintha elhagytam volna a mindig zajos Budapestet, a levelek zizegnek a talpam alatt, oldalvást meg-megcsillan a Duna szürke szalagja, a parkban békésen olvasó, sétáló, futó emberek. Fantasztikus érzés, tényleg ki lehet szakadni a főváros adta lüktető életritmusból, és az jutott eszembe tessék, itt van a mi kis országunk saját Central Parkja.

Imádom az ősz színeit, ezeket próbáltam néhány képpel megörökíteni.

<a href="http://www.bloglovin.com/blog/13302903/?claim=6afkjd4s284">Follow my blog with Bloglovin</a>

Körúti hajnal

Tóth Árpád: Körúti Hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága

Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt

Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Önkéntes magány

Az ágyában feküdt, pontosabban az ágyán, hiszen a takaró alá volt gyűrve. Meztelen vállai beleremegtek a reggeli hideg levegőbe. Arccal a falnak, háta mögül is tisztán hallotta, ahogy a hideg, simulékony esőcseppek kopognak az ablaküvegen, mintha bebocsátást kérnének. Hát igen, ők bezzeg bebocsátást kérnek – csattant fel a gondolat hevesen fejében. Egyedül volt a lakásban, szinte még érezte a léptek melegét a padlón, hallani vélte, ahogy becsukódik utána a bejárati ajtó, és hirtelen elviselhetetlen lesz a csend.

Egyedül volt, megint. Igazán megszokhatta volna, hiszen úgyis mindig mindenki ott hagyta őt. Egyetlen egyszer sikerült neki előbb elmennie életében, de csak azért, mert elköltözött otthonról. Gondolatai ilyenkor, mint a mai reggel volt, elméjének legsötétebb sarkaiból törtek elő, elhomályosítva a látását, a legváratlanabb pillanatokban újra és újra előtörve, állandóan ismétlődve, erőszakosan előtérbe tolva magukat. Hagyta, hogy erőt vegyen rajta a fájdalom. Magzatpózban feküdt, és ugyanaz a trikó volt rajta, mint előző este. Libabőrös lett, de nem mozdult meg, továbbra is a falra meredt. Szemei szárazak voltak, de biztos volt benne, ha pislogna, ha elengedné a fehér falat, ezt a biztos pontot, a gondolataiba fulladna, sírógörcsben rázkódva, elgyengülve. Kétségbeesetten pillantott a csuklójára, majd szeme kutakodva körbe pillantott. Nem volt semmilyen vágó eszköz a szobában. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A karcolások már elhomályosodtak,  de soha el nem tűnő bűnjelekként emlékeztették a múltra. Utolsó alkalommal tíz éve nyúlt a fájdalom tompításának e kifacsart eszközéhez. Mára már pár órányi elengedett dühöngés elegendő volt, hogy tovább folytathassa mindennapjainak szokványos menetét.

Lassan kelt fel. Ahogy talpai a hideg padlót érintették megborzongott. A szobát betöltötte a hideg, reggeli fény, amitől minden szürkének tűnt. Elkapta a tükörképét, de gyorsan el is fordult. Sose szerette ezt a pillanatot. Tudta jól, sötétlila karikák vannak a szemei alatt, arcán látszanak a takaró gyűrődésének barázdái, és bőre olyan színtelen volt, mintha elhagyta volna az élők sorát. Papucsot húzott, és egy pulóverbe is belebújt, abba a szürke, bolyhosba, amit még tőle kapott. Hogy miért ezt vette fel, nem tudta, valószínűleg mert ez volt elől, hiszen soha nem volt szentimentális. A ruhák csak ruhák voltak a számára.  Vizet tett fel forrni, és közben előkészítette a reggelijét: a csokis croissant-t. Mindenre szánt időt, felöltözött – ma nadrágot viselt – sminkelt, és persze a reggelijét is elfogyasztotta. Mire kilépett az utcára, már csak halvány nyomai látszódtak annak, aki ő volt reggel, annak a lánynak, aki sebezhető és sebzett, aki néha sírva fekszik le aludni, és akinek sérülések csúfítják csuklójának belső oldalát. Soha nem szerette ezt a lányt, ezért elrejtette, otthon hagyta, a gardróbban, eldugva, hogy senki más ne lássa. Nem merte magának se bevallani, pedig régóta tudta: majdnem minden gondnak ez az okozója. Rossz tapasztalatai mégis túlzott hatalommal bírtak felette. Hiszen emlékezett, amikor megmutatta azt a lányt, mindig utána jött a baj. Lassan, majdhogynem észre vétlenül hátrált ki mindenki életéből, hogy ő már csak a hiányukra lett figyelmes. Néha ugyan látta őket elmenni, de úgy érezte magát, mint a fuldokló, a fogoly, aki nem tud kiáltani, mert nem hallják szavát. Vörös rúzst és páncélarcot öltött magára reggelenként, mint ez a mai is, és merev, érzelemtől mentes arccal lépett be a világba. Látott másokat, mindig figyelt, de soha nyújtott először kezet. Ha közelítettek hozzá, nem tolta el őket, látványosan sosem, de mindvégig hideg maradt. Előfordult vele, hogy mikor a magány sötét gondolatai előre tolakodtak elméjében be szeretett volna engedni valakit, be is engedett, de a vége mindig ugyanaz maradt. A csukódó ajtó, ő pedig ismét egyedül, a hideg lakásban. Nem tudta, hogyan lépjen túl önmaga korlátain, sőt, nem is akarta megtenni, hiszen még a problémát sem ismerte. Más láthatta, és látta, de nem tudta mit tegyen. Ma reggel sem azért jött el, hogy ott hagyja szenvedni, egyszerűen csak nem tudta hogyan segíthetne ennek az önmagát lassan romboló, pusztító lánynak. Ez pedig lassacskán őt is felemésztette.

 

Shannon Hale: Austenland - Vakáció Mr Darcy-val

„Szingli vagyok, mert az összes valamire való férfi csak a könyvekben szerepel!”

(szabadfordítás)

Bevallom, az Austenland egy olyan limonádé, amibe teljesen, őszintén, széles mosollyal az arcomon – azaz menthetetlenül beleszerettem. Austen rajongóként rengeteg öniróniával tudtam olvasni, és nem egyszer húzódott mosolyra a szám. A vonaton. Hazafelé. A négyes ülésen.

A harminchárom éves, amerikai Jane Hayes majdnem mindennel büszkélkedhet, amire csak szüksége lehet az életben. Van munkája, ráadásul diploma után a szakmájában helyezkedett el, lakása Manhattan-ben… csak egy valami hiányzik, a férfi az oldaláról, a saját, külön bejáratú Mr. Darcy-ja.  Erről pedig a 16 éves kora óta Austen világán szocializálódott lány Büszkeség és balítélet iránti rajongása tehet. A DVD az 1995-ös BBC-s verzióról (igen, a Colin Firth-ösről) pedig mint árulkodó bűnjel, van elrejtve a szobanövény mögött. Mikor nénikéje, Carolyn meghal egy három hetes angliai nyaralást hagy Jane-re egy bizonyos Pembrook Park nevű helyen, ahol a látogató Austen világába csöppenve bálokon vehet részt, úrhölgyhöz méltó szórakozásban lehet része, sőt, még a szerelem is rátalálhat, a kastély színész-Mr Darcy-jai között.

Jane ugyan eleinte szkeptikusan áll a dologhoz, de némi hezitálás után belevág a kalandba, hogy ezzel az élménnyel együtt végre megszabadulhasson a lánykora óta kísérő bolondságától. Persze ahogy ez lenni szokott, a főhősnőre rátalál az igazi szerelem, és boldogan élnek, míg meg nem halnak párjával.

A történet nagyszerűsége nem csak az igazi Austen-rajongó számára értékelhető (bár kétségtelen, hogy Hale célközönségét elsősorban ők, mi tesszük ki) hanem minden lány talál benne valamit, amin igazán nevetni tud. Legyen az Jane tragikus szerelmi élete (korábbi „pasijainak” sorát minden fejezet előtt, részletekben olvashatjuk), a birtok másik vendégének, Miss Elizabeth Charmingnak már-már vulgárisan nevetséges karaktere, vagy Theodore/Martin, a kertész mókás epizódjeleneteinek egyike. Huszonegyedik századi nőként nagyon is egyet tudunk érteni a ruházkodással kapcsolatos, apró megjegyzésekkel és Jane mobiltelefonhoz való ragaszkodásával.

A szereplők kellően bájosak és helyenként egészen austeniek, ahogy Jane kommentárjai is felhívják rá az olvasó figyelmét. A rezidens Mr Darcy kellőképp búskomor, karót nyelt, és még táncolni sem szeret, sőt, megvan a bohókás, érzelmes Lydia Bennet vagy éppen Marianne Dashwood párja. Hogyan is feledkezhetnénk meg a klasszikus, sose higgy a látszatnak, nem ő az igazi motívumról.

A könyv erőssége kétségtelenül az enyhén élcelődő, rendkívül finom irónia, ami az Austen-rajongó Janet és az austeni ideált támadja.

Forgattak belőle filmet is, ami ugyan több ponton eltér elődjétől, de legalább olyan szórakoztató, ami a remek színészgárdának és a fantasztikus látványvilágnak egyaránt köszönhető.

Könnyed, szórakoztató műről van szó, ami feldobhatja a borús őszi napjainkat, de aki mélyen szántó, gondolatébresztő műre vár, ne az Austenland-et nyissa ki. Mindenképpen ajánlom Austen-rajongóknak, bolondságra, kikapcsolódásra vágyó lányoknak. Lehet, hogy még nem talált rád a szerelem, de a könyv elolvasása után talán feltámad benned a remény.

Budapest

Az elmúlt időszak milliónyi változást hozott magával, és ugyan még távolról sincs vége, lassacskán megszokom és sikerült beállni egy nyugalmi állapotba is. A város továbbra is idegen ismerős. Mindig rácsodálkozok szépségeire. Íme néhány fotó.

Budapest látképe a Várból, középen a Lánchíd, mögötte a Bazilika

A Budai Várpalota, kilátás a Citadelláról

Kilátás a Citadelláról

A turizmus szakos hallgató

Cégér a Vár egy utcájában

Bazilika naplementében

"Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem."

Gesztenye szezon

"Este van, este van: kiki nyúgalomba!" csak az egyetemista jár ilyenkor órára

Esti séta a Duna partján, a Vár kivilágítva is meseszép

Vacsora az IKEAban

De jó hétvégére haza menni! - teázás a legjobb barátnővel

Emlékfoszlányok

Egy késő nyári délután emlékei

egy szempillantás alatt zúdultak

Rám, mint hideg víz

porlepte polcok árnyékában

a lemenő nap vérvörösre festette

a szívem.

Szavak nélkül

Még a tékozló fiú is hazatalál, hát még az elsős egyetemista. Lassan egy hónapja már, hogy elhagytam az otthon fészkének jó megszokott melegét, hogy szerencsét próbáljak az álmaimból épített légvárban, 230 kilométerre innen. Még el se mentem, már haza akartam jönni. A légvár, amit oly nagy gonddal építettem kipukkadt, és én ott álltam a leeresztett, színes romhalmaz előtt, farkasszemet nézve a hideg valósággal. Magamra maradtam, és eszembe ötlött az irodalom órák hangja, a társas magány, a huszadik század emberének valós problémája. A saját bőrömön tapasztaltam meg milyen egyszerű egy kétmilliós városban egyedül lenni, magányt érezni. S hiába a többi, hasonló cipőben járó gólya, én mégis nehézkesen vettem rá magam a csigaházból való kibújásra. Az élet felpörögött, mint egy hurrikán, kapott fel hirtelen és félelmetes sebességgel dobált, nem tudtam irányítani. Kétségbeesetten kapaszkodtam a szálakba, melyek még összekötöttek otthonommal, és attól féltem, ha el találnám engedni, elveszteném önmagamat.

A legmegnyugtatóbb érzés hétvégén hazamenni. Látni, ahogy a Mecsek lankái feltűnnek a láthatáron, a végén már egészen kivehető a város minden egyes része, szinte látom a házunkat. Elsuhanunk a gimnáziumom mellett, és olyan jó leszállni, ismerős a talaj a lábam alatt. Szinte magától visz a jól megszokott utakon, köszönnek rám a házak, a padok, a lehulló levelek a nevemet suttogják. Itthon kényelmesebb a fotel és az ágy is, vidámabb a reggel, és tudom, hogy mindig van, aki vár rám, azt szeretné, ha mesélnék, vele lennék, mert elillanok hamarosan.

A papír és a toll is csak itthon hív, szólongat csendesen. Az otthon kényelmében szólalnak meg tisztán csak fejemben a gondolatok. Mindez pedig oly gyorsan elszáll, a vasárnapi ebéd mellett már a hétfői nap árnyéka ül némán, fenyegetően. Ott sosem alszik a város, egész éjszaka jár a villamos. A világ olyan zajos, hogy néha még a saját gondolataimat sem hallom. Üvölt és minden érzékszervemet a szolgálatába kell állítanom, különben elveszek. Megrág és kiköp a gépezet. Nem akarom hogy legyőzzön, küzdenem kell, küzdeni folyamatosan.

Ahogy a fel-felvillanó naplemente aranyában nézem a kora őszi tájat puha béke fog el. A lassan barnába hajló kukoricatáblák és búzamezők felett őrködő, még épphogy sárguló erdők olyan nyugalmat árasztanak, amire csak az érintetlen természet képes. A kék ég óvó karjait széttárja a horizonton és én most elhiszem, hogy mégsem olyan nehéz visszamenni és újra szembenézni a kihívásokkal, amit a főváros és az egyetem tartogat. Katie Melua csodás dallamai is megnyugtatnak. A dombok aranyra festett lankái között apró falvak mosolyognak, templomtornyaik magasba nyújtózkodva hívogatnak, mintha azt mondanák „Gyere ide, itt otthonra találsz!”

S most újra itt vagyok, a lakásban. Az aszalnál ülve, a lámpa sárga fénykoszorújában, szavak nélkül.