Pasztel

Ismétlés

Azt szeretném tenni veled,

mit cseresznyével a tavasz, ha közelít.

(Pablo Neruda 14. szerelmes vers)

Mint minden évben, most sem tudom ellenállni a cseresznyevirágzásnak, a napsütésnek, boldogsághormonoknak és Pablo Nerudának. Mert hát mondjuk ki: most már igazán tavasz van. Tegnap a tánc próba "szünetében" pólóban és szoknyában üldögéltünk kint, és élveztük, ahogy a bőrünket napsugarak simogatják. S ma ugyan bent ülök a szobában, makroökonómiával, de kipillantva az ablakon nézem, ahogy a cseresznyevirágok táncolnak a szélben.

Király és oroszlán

Az ágya szélén ülve a tenyerét nézi, elmerengve. A bőre megkeményedett, sőt még mindig látszanak rajta a sebek forradásai. Néha még mindig látja a hozzá tapadó vért, ahogy a sűrű, sötétvörös cseppek a padlóra hullnak róla. Régen rémülten kezdte mosni, dörzsölni, hogy eltűnjenek, ma már csak becsukja a szemét, és mire újra kinyitja minden tiszta. Az áldozatok képei sem tűntek el, még mindig felébred, verejtékben úszva rémálmából, és a sötét szobában ott állnak ők, az ágya körül, sápadt, rideg arcukkal vádlón rá meredve. Szerencsére Ő ott van, hogy megvédje. Elég egyetlen pillantás, a békésen mellette szuszogó nőre, és visszatér a nyugalma. Tudja, ő is gyakran riad fel éjszakánként, de az ő démonjai mások.

A történetük szokatlan, szinte sorsszerű. Háború, neki az első. Határvédelem, egy apró falu. Kevesen voltak, civilek, földművesek, ártatlanok. Fegyvert sose forgattak, mégis, az elsők között voltak, akik áldozatul estek. Nem küldtek sok katonát a segítségükre, és azok is újoncok voltak. A helyieket vezető férfi lánya volt, Lenora. Esetlenül festett, az apja védőszerelésében, fegyverrel a kezében. A tekintete vad volt és elszánt. Emlékszik még hogyan hangzott a neve a szájából, mikor először szólította meg. „Bellamy, segíts, kérlek!”

Furcsa, hogy a pusztulás leomló kövei között is kivirágzik a szerelem. Bellamy néha nem tudott másra gondolni, csak hogy a szükség szülte kapcsolatokat. Lenora elvesztette az apját a harcokban, és benne talált megnyugvást. Hiszen olyan erős lány volt, határozott, dacolt a félelemmel. Vállvetve akart harcolni a katonákkal, hogy megvédje, ami számára fontos. Bárki bármit is mond, az érzelmek nagyon is jó fegyvernek bizonyultak.

Ő is felébred, zihálva és Bellamyra néz. Pillantásuk összefonódik. A két sötétbarna szempárban remeg a félelem, a rossz emlékek. Mindketten az égő falut látják, egészen más nézőpontból. Lenora a tűz közepén áll, megkötözve és nézi, ahogy rémülten sikoltozó emberek menekülni próbálnak, míg nem elemésztik a lángok. Látja az apját, felé igyekszik, hogy őt mentse, de a füst a torkán akad, nem tud szólni, hogy menjen, csak magát mentse. Nincs hova futni már. Bell szemében a falu pokol, mindenhonnan ellenség, de nem csak katonák: asszonyok, gyerekek, ártatlanok. Rájuk szegezi a fegyvert és lő. Lőnie kell, és nem tudja elrántani a kezét. A fegyver égeti a tenyerét, de letenni nem képes, és minden alkalommal célba talál.

„Azt tetted, amit tenned kellett!” – suttogják egymásnak, ahogy közelebb bújnak. Forró testük a takaró alatt összekulcsolódik, a két sötétbarna szempár még mindig egymásba fonódva. „Mennyi életet mentettél meg, köztük az enyémet is. Nem kell egyedül viselned a súlyát.”

Amikor eljön a reggel, és az izzó napsugarak bevilágítanak az ablakon, a démonaik visszabújnak a sötét sarkokba, sziszegve menekülve, de biztosítják őket, még visszatérnek. Így van ez, s így is lesz még sokáig. A fájdalom enyhül, s tudják, nem kell egyedül megküzdeniük a szörnyetegekkel. Mert Ő a király, és az  oroszlánszívű felesége, akik legyőznek minden akadályt.

 Egy rövid kis írás amit a The Hundred című sorozat és az Of Monsters and Men King and Lionheart című dala inspirált.

A február margójára

Megváltoztak az estéim. Míg az elmúlt hetekben végtelen sorozatnézések, olvasások töltötték be a hajnalba nyúló éjszakáimat, most könyvek, jegyzetek, számológép, dolgozatok, prezentációk és esszé beadandók váltották fel őket. Sok tea, Neo Citran, szétszórt papírok, Spotify és 8tracks lejátszási listák. Még szerencse, hogy az egyetemi félévek csak alig több, mint három hónaposak, és máris a vizsgaidőszak kopogtat az ajtón.

Míg eddig volt időm a Twin Peaks epizódokba ölni az estéimet, és Cooper és a kisváros furcsaságain töprengenem, vagy azon, hogy ki is ölte meg valójában Laura Palmert, most a Statiszika I., Makroökonómia és a Marketing alapismeretek könyvek oldalain keresem a válaszokat egészen más kérdésekre. De panaszkodni nincs okom, hiszen érdekes ez az egyetem, olvashattam és dolgozhattam a Z generáció fogyasztói szokásairól, a szerda estéimen a szociálpszichológia világában kalandozok, kedd estéimet a fülledt táncteremben töltöm és a csütörtök reggeleimet röplabdával. Eddie Redmayne Oscart nyert, ami fantasztikus, és ahogy elment átvenni a díját, hát az valami fantasztikusan bájos volt. A Kódjátszma sem maradt díj nélkül, és sikerült megnéznem feliratosan. Éljen Benedict akcentusa!

Holnaptól tavasz van, vagy legalábbis valami olyasmi, még ha meteorológiailag nem is. Madárcsicsergés, tovább tart a világos napszak, virágok, kabátok vékonyodása, lekerülése. Minden évben már alig várom. Nehezen viselem a sötétben kelést, a sötétben való haza járást az iskolából. Dühöngve tépném szét a kötött pulóvereimet és kardigánjaimat, mert már hónapok óta csak ugyanazokat hordom. Kiülnék a kertbe otthon, sétálnék este a Duna parton, kimennék a Margit-szigetre, kiülnék a napos, pécsi, Széchenyi térre kávéval és jó barátokkal. De mindez már nincs messze, mert holnaptól tavasz van.
Holnaptól tavasz van, és rengeteg zéhát, így, így zárthelyi dolgozatot, esszé beadandót és prezentációt jelent. Hosszú tanulós órákat, dühtől sós könnyeket, újra és újra átfirkált megoldóképleteket, százszor átlapozott könyveket, újraolvasott tankönyvi fejezeteket. Hétvégi táncpróbákat és hétköznapiakat. A jubileumi műsor közeledtét, a szabadság közeledtét, a születésnapom lassú, csendes osonását. A gyöngyvirág virágzását.
Holnaptól tavasz van, és talán minden más lesz. Több vidámság, több napsütés, több inspiráció és minőségibb bejegyzés.

Muti mit olvasol?

A vizsgaidőszak végeztével szórakoztató irodalomra cseréltem a szigorú tankönyveket és szakmai bibliákat és hirtelenjében sokkal több kedvem lett olvasni. A Goodreads-en is beállítottam magamnak egy kihívást még januárban, egyelőre még csak bátortalanul: 20 könyvet 2015-re, ami a mostani léptékekkel talán alulbecsült, de van egy érzésem, hogy nem sokáig élvezhetem a gondtalanságot, hiszen ezen a héten nekem is elkezdődött az iskola.

Rainbow Rowell Fangirl-jével már végeztem, és George R.R. Martin A hét királyság lovagja című kitérőjéből se tart sokáig elérni az utolsó oldalakat. James Dashner Útvesztője egyelőre várólistás, a filmet már láttam, a másodikként említett könyv befejezése után biztosan őt veszem a kezembe. Ken Follett A katedrálisa is várólistás, a tévé sorozatot igen érdekesnek találtam annak idején. Az Örökség trilógia (Eragon és társai) szintén befejezésre várnak, csak be kell szereznem az utolsó két könyvet.  Úgy érzem újra tele vagyok életenergiával.

És Te, mit olvasol mostanában?

Emlékfoszlányok

A történelem a tanítómesterünk, nagyszerű történetek és szörnyű küzdelmek őrzője, a múltunk. Tőle függ a jelenünk, a jövőnk, és mindig itt kell lennie arra, hogy emlékeztessen minket elkövetett hibáinkra, helyes döntéseinkre, egyéni és közös sorsokra, amelyek megváltoztatták az emberiséget. Ma, 2015. január 27-én ünnepeljük a holokauszt nemzetközi emléknapját, a történelem egyik legemlékezetesebb fordulópontját.

Népirtás. Idegen szóval genocídium. Bizonyos bűncselekményeknek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával történő elkövetését jelenti. A holokauszt nem volt az első, és sajnos nem is az utolsó népirtás az emberiség történelmében, mégis, különös jelentőséggel bír a világ szemében, s a sajátomban is. Miért? Miért nem arról beszélünk, hogy irtották majdnem ki az amerikai őslakosokat, az indiánokat. Vagy hogy már az ókori Rómában is keresztényüldözések voltak? Talán az örmény népirtás kisebb jelentőségű lenne? Ez mindössze néhány kiragadott példa. Talán azért a holokauszt, mert oly sok nemzetet érintett, és a technika oly korában történt, hogy az információ már gyorsa(bba)n terjedt. Talán azért, mert nyomai még most is eltörölhetetlenül állnak látogatók milliói előtt, vagy eddigre érett meg az emberiség annyira, hogy belássa saját tetteinek szörnyűségét.

A holokauszt valahogy helyet talált az érdeklődési körömben, pedig kifejezetten félek a horror történetektől, az orvosi létesítményekben pedig a rosszullét kerülget. Élesen emlékszem a napra, amikor megpillantottam az Auschwitz-Birkenau-i tábor helyén létre hozott látogatóközpont bejáratát. Pontosabban Auschwitz I. bejáratát, azzal a bizonyos felirattal. Nem volt tiltva a fényképezés, de összesen egyetlen fotó készítésére voltam képes. A többi beleégett az emlékezetembe. A történet nem volt ismeretlen, hiszen jártam én történelem órákon, s még általános iskolában megnéztünk egy Anna Frank kiállítást is. Mégis, idegenvezetőnk olyan borzalmas részleteket mondott el, amik még a leghidegebb szíveket is megérinthetik. Az egyik legborzalmasabb pontja a látogatásnak mindjárt az elején történt, amikor az egyik barakkban sétáltunk. A hosszúkás épületet középütt folyosó szelte ketté, jobb és bal oldalt különböző szobákkal, ahol mosdó, iroda és a foglyok számára fenntartott hálószoba volt látható, szegényes berendezéssel, katonás rendben. De nem ez volt a legrémisztőbb. A folyosó falán ugyanis megannyi áldozat fényképe nézett rémült, beesett szemekkel ránk. Eleinte ugyanis így tartották számon őket, fényképpel, a tetoválás csak később, nagyobb létszámra rúgáskor váltotta fel a módszert. Rettenetes érzés volt. Mintha a képek emberei beleláttak volna a lelkembe, szemük a reményvesztettség és kimerültség mellett vádló volt, bár ezt csak én képzelhettem bele. Ott sétáltam, és bűnösnek éreztem magam, amiért itt vagyok, amiért élek, amiért (legjobb tudomásom szerint) nem vagyok zsidó. Amiért engem nem vittek oda, hogy kiálljam szenvedéseiket, amiért nem tettem semmit, hiszen még nem is éltem. Mintha én lettem volna a bűnbak, millió véres kezű gyilkos helyett én álltam ott előttük, és bennem testesült meg a megbánás. Egy másik, igen megrázó pillanat akkor ért, amikor már az Auschwitz II-ben - ahova azok a bizonyos sínek vezetnek – jártunk, és több szobán keresztül néztük az üveg vitrin mögé rejtett maradványokat. Halomban állt az emberi haj, a bőrönd, szemüveg, sok-sok pár, és páratlan cipő. Hallani a milliós számokat egy dolog, de látni a törött lencsés, drótkeretes szemüvegeket, amik mint egy óriási szemétdomb, magaslanak és töltenek be egy fél szobát, egészen más. S szégyen, vagy sem, a gázkamrák se keltettek bennem olyan rémes érzéseket, mint azok a fényképek a barakk folyosóján. Üresek voltak és ridegek, még csak szúrós szag se terjengett a levegőben (bár azt hiszem, az komoly baj lett volna). Mindez felkavaró, de az emberek nélkül sokkal kevésbé volt megrázó. Ne érts félre, nem akartam volna ott látni holttesteket, de egy ember szenvedése, mint azokon a fotókon, sokkal élesebb képet ad, mint bármely bemutató eszköz.

Az egyetlen fotóm, bár nem látszik jól a felirat

Remélem egyszer minden ember ezen a földön rájön, mekkora szörnyűséges tett, amikor ártatlanok millióit, sőt, akár csak egyetlen ártatlant is gyilkolnak, hiszen a halál még mindig itt jár, közöttünk. Eltűnt repülőgépek, iskolai lövöldözések, terrortámadások. Charlie Hebdo. 9/11.

A témában több könyvet is elolvastam, s mindegyiket, a maga nemében fantasztikusnak találtam, csak Anna Frank naplójával nem voltam igazán kibékülve, de erről már olvashattál. Ha érdemesnek találod, olvass el egy párat.

Anna Frank naplója (link abejegyzéshez)

Markus Zusak: Könyvtolvaj (link a bejegyzéshez)

Robert Merle: Mesterségem a halál

Könyv nem volt még, ami ennyire felbosszantott volna (a Trónok harcát kivéve). A francia írókönyve egy nürnbergi perbe fogott bűnös, Rudolf Höß, az auschwitzi haláltábor vezetőjének vallomásaiból készült, így a valósághoz igen közeli képet kapunk, csak nevek lettek megváltoztatva. A történet egész fiatal korától követi Rudolf történetét, aki hideg, számító, és jó katona. Az egyes szám első személyben íródott könyv különösen hidegvérű narrátora már fiatal kora óta a hazáját akarja szolgálni, és gondolkodás nélkül teljesít minden parancsot. Ha kell, megházasodik, ha kell, embert öl, százával. Hihetetlen olvasni, ahogy íróasztala felett ülve, a tudósok izgalmával és olthatatlan tudásvágyával próbálja meg kitalálni, hogyan, milyen módszerrel lehetne gyorsítani az elgázosítást. Hihetetlen olvasni, hogy mennyire nem számít neki az emberi élet, és hogyan hihet még ebben az elfajzott eszmében. Földhöz vágós, gyomorforgató, de nagyon tanulságos olvasmány.

Kertész Imre: Sorstalanság

A legutóbbi olvasmányom ebben a témában más, mint a többi. Tulajdonképpen nem volt két egyforma könyv az eddigiek között. Egy fiatal fiú, Köves Gyuri életét követhetjük nyomon, ahogy megjárja az auschwitzi, majd a buchenwaldi koncentrációs táborokat. A tizenöt éves fiú először fel se fogja, mi történik vele, s jóhiszeműsége már-már határtalan, katonák ide vagy oda, haláltábor ide vagy oda. Ő azt hallotta a németek nagyon precíz, becsületes emberek. A munkára képes fiút hamar egy kisebb munkatáborba szállítják, ahol lassan feldereng előtte a valóság, és már a túlélés a cél. Amikor megbetegedik, szinte veszni látszik minden, de szerencsére időben érkezik a felszabadítás.

Eleinte igen zavarónak éreztem a gyermeki kíváncsiságot, naivitást, csak később ébredtem rá, hogy nagyon is valóságos képet fest vele az író. Én már azért tudok róla, mert a történelemkönyv oldalain olvastam, de főszereplőnk megélte. Megélte, hogy sarkaiból fordul ki a világ, és minden, amiben eddig hinni lehetett, megélte, hogy közönséges bűnözőként bánnak velük, sőt, még rosszabban, állatokként. Megélte, hogy titkolják előle a valóságot, s ő hinni akart nekik. Amikor kórházba kerül sérüléseivel, talán csak akkor kezelik emberként, s valamilyen csoda folytán túlélhet. Szörnyű megtörve haza térni „látni”, csak azért, hogy szembesüljön vele, mindent elvesztett. Hihetetlen erejű mű, s legyen büszkeségünk, hiszen irodalmi Nobel-díj járt érte.

Ipszilon

Mostanában többször merül fel bennem, hogy az engem is érintő kérdésekkel foglalkozzak. Mindig túl kicsinek, jelentéktelennek és tapasztalatlannak éreztem magam, ahhoz hogy véleményt formálhassak. Akinek a szavai halkan verődnek szét egy szoba üres falai közt. Most sem érzem magam többnek, jobbnak annál, mint aki korábban voltam, egyetlen vizsgaidőszakkal a hátam mögött. Mégis, hiszek abban, hogy a szónak ereje van, és remélem, hátha ma az enyém is célba talál néhány fület.

Szeretek hallgatni. Mások gondolatait a világról, nézetét a valóságról, elképzeléseit a jövőről, meséit a szenvedélyeiről. Érdekelnek. Mindig valamilyen érzést váltanak ki belőlem, bennem hagynak egy apró parazsat, ami lobogó máglyává hevülhet. Válthatja ki lelkesedésemet, csodálatomat, undoromat, elkeseredésemet, gúnyomat, de közömbösséget sose. Hiszen nincs is annál szebb, ha valaki a szenvedélyéről beszél, amiben igazán hisz, ami az övé teljes egészében. Átadja magát, a szeme csillog, a hangja biztos, sőt, egyre hangosodik. Magamról legalábbis biztosan tudom. Annyira gyönyörű látni, hogy van valami, amiért tenni fog, ami mozgásba lendíti, ami fontos számára. S amilyen csodálatos az ember, ez a szenvedélye annyi mindenkinek más és más, az érzés mégis egyforma. Az életet nem lehet közömbösen élni.

Még éppen a határvonalon, de az Y generáció gyermeke vagyok. Valami más, valami egészen új – a változást pedig nem mindig fogadják tárt karokkal. Sok vád ér minket – már ha beszélhetek egy egész generáció nevében – többek között az is, hogy nem élünk elég minőségi szociális életet, nem ápoljuk megfelelően kapcsolatainkat. Nem érdekelnek minket az emberek, nem tudunk odafigyelni, nem vagyunk elég kitartóak. Itt van például ez a blog jelenség. Öt éve csinálom, különböző platformokon, kisebb (kit áltatok??!)  nagyobb kihagyásokkal. Ez az Y generáció csodája. Évek óta írjuk, szerkesztjük, „nevelgetjük” őket, hogy jobbá tegyük, hiszen ez a szenvedélyünk. Sokan kezdtek bele, sokan adták fel – ez ugyanis bizonyos, a blogolás, ahogy más dolgok, nem való mindenkinek. Ez így van rendjén. A blogokat nem csak írjuk, olvassuk is. Én is, ugyan kevesebbet, mint szeretném, de mégse hagyom ki a napi rutinomból. Azért követem őket, mert érdekelnek mások gondolatai, munkájuk. Ismeretlen ismerősökké válnak, akik velünk tartanak a mindennapokban. Hiszen, miért is írjuk ezeket a blogokat? Egy nyújtózkodás, (segély)kiáltás a világ felé, hogy „Hahó! Itt vagyok! Figyeljetek rám is!”. Azért csináljuk, mert ez a szenvedélyünk, mert hiszünk benne, elismerésre vágyunk, vagy csak szeretnénk megosztani másokkal mit csinálunk, hogy hallassuk a hangunkat. Így válhat egy blog jelentőssé, ha olvassák, és ha szenvedéllyel szerkesztik, a szívüket is beleteszik. Egészen sok féle lehet, szinte bármilyen témában könnyen találunk.

Hát ezek után mondja nekem valaki, hogy közömbösek, érdektelenek vagyunk, hiszen a közösségi média éppen az ellenkezőjét mutatja. Különös gondot fordítunk a tartalomra, arra, hogy mit osztunk meg, kik láthatják, mit fognak gondolni. Van, aki szélesre tárja az ablakot, más csak résnyire nyitja, és alig enged bepillantást az ő világába. Nem mindenki akarja megosztani a világhálón az életét, mert még mindig bizonytalanok vagyunk vele szemben. Legyen ez a kép akármilyen hazug, s a „mit fognak gondolni?” felületessé is teszi, attól még ugyanúgy érdeklődésünket mutatja. Mások életéhez ezek alapján fogjuk hasonlítgatni a sajátunkat. Ezen a blogon én is beengedlek Téged, kedves olvasó. Beleláthatsz a gondolataimba, életem eseményeibe, fotóimon keresztül pedig láthatod a világot az én szemüvegemen keresztül.

Mi az a generáció vagyunk, aki törődik a dolgokkal. A közösségi média egy eszköze ennek, ahol figyelhetünk másokat, amin keresztül tarthatjuk a kapcsolatot, ugyanúgy, mint élőszóban, levélben, telefonon. Sőt, megkockáztatom, ugyan olyanok vagyunk, mint bármely más fiatal generáció, csak az eszközeink, a környezetünk különböző, s mi ehhez alkalmazkodunk. Mi is lázadunk, meg akarjuk váltani a világot, új világrendet állítani: a miénket. Ahol nem nézik ki a tetovált embereket, ahol nem számít a bőrszín és a nem. Ez a szenvedélyünk közösen, még ha egyénileg mindenkinek más és más. Sőt, több szenvedélyünk is lehet egyszerre. Én a szavaimmal szeretnék varázsolni, agytekervényeket megmozgatni, szíveket megdobogtatni. Gondolatokat ébreszteni, hiszen a gondolatnak ereje van. Ez az én szenvedélyem, s remélem a szenvedélyem másban is fellobbanthatja a tüzet.

Szeretek beszélni is, de nem mindenkinek. Introvertált, ez a szakszó. Mielőtt megszólalnék, meg kell győződnöm róla, hogy valóban meghallgat-e, nem csak elengedi a füle mellett. Hogy beszélhessek tisztán, csillogó szemmel a szenvedélyemről.