Elvágyódás

Van egy gyönyörű kifejezés az angol nyelvben: Wanderlust. A szótár definíciója pedig: erős vágyódás, hogy valahol máshol lehessünk. Fogadni mernék, hogy nem csak az írók, költők és egyéb irodalmi karakterek éreznek így. Én is állandóan ettől szenvedek. Imádok utazni, újat megismerni, újrakezdeni. Mindig valahol máshol, valami mást. Az utazás gyönyörűsége, hogy amikor már megszoknád tovább állsz. Nem töltesz el sok időt ugyanott. Nem mondja azt a pincér, hogy a szokásosat hozhatja-e. Nem válik rutinszerűvé a mindennap, sőt, ki sem alakul. Persze ez telis-tele van búcsúzással, ami nehéz. De mindig jönnek az új ismeretségek, és nincs idő megállni és a búcsúzáson bánkódni. Meg amúgy is, egy idő után könnyebb a búcsú. Ez, na ez lehet, hogy rutinná válik, bár az elválás sosem lehet az. Legalábbis szerintem.

Nem vagyok a földhöz kötve. Sodródnék, mennék, csak vinne már a szél. Messze-messze, ahol érhetnek új hatások, új találkozások, változatosság. Elvágyódom. Nem azért, mert rossz lenne itt nekem. Szeretek itt lenni, hogy ne szeretnék, hisz ez az otthonom. Kényelmes, barátságos, biztonságot adó. Csak az a baj, hogy már meguntam. Oly sok hely van, ahol nem jártam, oly sok kincs, amit fel kell fedeznem, oly sok búcsúzás és találkozás, ami nem történt még meg velem. Mindent meg szeretnék ismerni. Nem egy valamit, mélyrehatóan, hanem mindent, amennyire csak lehet. Röviden és gyorsan. Mindenről pár szót. Mondhatjátok: felszínesség, de valójában csak kíváncsiság és kielégíthetetlen tudásvágy. Szebb mindenről tudni, mert szabadságot ad. Aki sokat akar fogni, az könnyen levegőt kaparinthat meg, de megpróbálom. Át akarom látni a világot, bejárni minden szegletét, elmondani, hogy ott is megfordultam.

Közel lakok a vasúthoz. A tovasuhanó szerelvények zaja szokásos, szinte monoton háttérmorajlássá vált. Néha nézem az elsuhanó kék kocsikat, és elképzelem, hogy közelről látom őket. A fülkékben sétálok, és tudom ki merre tart. El-el, máshová, idegen földre, vagy éppen az idegen földről haza. Kényelmesen ülnek, miközben elsuhan mellettük milliónyi élet és helyszín, az idő pedig versenyt fut vele. Ők tartanak valahová, de közben oly sokat kihagynak, meg se állnak megszagolni a rózsát. 

Az utazás izgalma, hogy sose lehet tudni milyen lesz, ha megérkezel, bárhányszor jártál is ott. Más lesz az idő, mások az emberek, még a "díszletek" is változhatnak. Utazni folyamatos változás. Talán azok utaznak, akik félnek az állandóságtól. Azok, akik mindig újra vágynak, akiknek a lelkét nem egy új telefon, ruha vagy szerelmes melengeti, hanem az élmények: hogy láthatnak és megismerhetnek. Ott lenni, valóban ott állni, amit eddig csak képen láttak. Érezni, megfogni, megörökíteni. Mindig újabb és újabb helyen lenni, sehol sem megállni, mindig csak keresni.

Vajon ezek az emberek belefáradnak az utazásba? Szeretnének-e örökre haza térni, hogy családot alapíthassanak, és állandóságot? Elvész-e az újdonság varázsa? Ha majd bekövetkezik elmesélem.

Reflexiók

Nézem magam a tükörben. Tiszta a kép, éles, hisz a hétvégén mostam le. Látszik minden apró bőrhiba, pattanás és karcolás. Egy folt hidratáló fehérlik az orrom mellett. A szemem barnája ugyanolyan mély, mint máskor. Egy kósza hajszál keresztülmászik a homlokomon. Tüzetesen vizsgálom, elemzem. Szóval ilyen lenne a valóság?

Nem sminkelek. Csak nagyon ritkán, és akkor sem a hétköznapokban. Önbizalom? Nem kifejezetten. Állítólag a saját bőrhibáinkat sokkal kiélezettebben látjuk, mint mások. Egy apró piros folt tízszeresére nőhet a szemünkben, míg mások csak legyintenek, hogy hadd beszéljem a hülyeségeimet. Remélem hihetek ennek. Tehát meg kell, hogy kérdezzem: milyen a tükörkép? A valóság egy torz reflexiója. Legyen bármennyire is hasonló, sosem adja vissza az igazságot. Elveszik benne a tér, minden karnyújtásnyira tőled, de mégsem éred el.

Milyennek látom magam? Kreatív, tökéletlen, ellentmondásos, hangulatfüggő, lelkiismeretes. Határozott, körvonalas személyiség. De ez csak egy kép, egy festmény, de sose naturalista, hanem impresszionista, mint Monet. Attól még, hogy más nem látja ugyanolyan értékes.

Milyennek látnak mások? Okos, unalmas, mosolygós, megbízható, beszédes, csendes, ingerlékeny, stréber. Azonban ezek is csak szavakba öntött reflexiók. Igazak? Bizonyos szempontból igen, hiszen mindenki számára más embernek tűnök. Mindenkinek az a valós, amit látni akar. Skatulyáz, elemez, reflektál. Mindezek csak impressziók, benyomások. Hatással vannak egymásra, hogy ne lennének, de soha sem egyezhetnek meg. A valóság túlságosan is bonyolult, hogy értelmezni lehessen, csak így, egyszerűen, egyértelműen. Nem úgy a matematikában. Ott minden egyértelmű, vannak válaszok és kérdések. A kétszer kettő soha sem lesz öt, netalán három. Mindig, mindenkinek négy. Egyértelmű. Ezért szeretem a matekot.

A tükörképemet nézem, ezúttal a buszon. Nem olyan tiszta az ablaküvegben, mint otthon. Elvesznek a körvonalak, a határozott vonások. Néha egy-egy ház suhan át a homlokomon és összeomlik a fókusz. Magamat nézem vagy a világot? Én tükröződöm a világban, vagy a világ bennem? Reagálok a világra, válaszolok neki. Válasz az, hogy nem sminkelem magam. Nem érdekel a tökéletességről alkotott képe. Persze hazudnék ha azt mondanám nem akarok tökéletes lenni. Mindenki az akar lenni. Csak mindenki a maga módján. Válasz az, hogy a tornacipőmet foszlásig hordom, és nem magassarkút. Az is, hogy írok. Én így reflektálom a világot. Mindenre van gondolatom, válaszom, elképzelésem, amit papírra vetek. Magam alakítom a világot, a világomat. Felépül, de csak én látom, szerkezetét, logikáját. Pedig olyan egyszerű, miért nem látják mások? Mert ők máshonnan nézik.

 A szavaim tartanak tükröt a világnak, a világ pedig nekem. Mi az eredmény? Nagy bizonytalanság, ingoványos talaj, levegőben függő képek, reflexiók. De hol van az a valóság, amiről a képek vetülnek? Nem tudom, nem látom.

Az út

 Az út keskeny volt, szinte járhatatlan. Rücskös, kavicsos. Nem voltak jelző táblák, egyenes szakasz is alig-alig akadt. Ő mégis ezen az úton ment. Miért indult el, hova tartott? Már nem tudta.

Emlékezett, hogy az út elején még sokkal simább volt a talaj, szinte betonhoz hasonló. Játszi könnyedséggel vette a kanyarokat. Táblák is voltak, de nem figyelt rájuk, csak kalandozott céltalan. Valaha voltak útitársai is. Együtt jöttek hosszan, de egy kereszteződésnél szétváltak. Mindenki ment, ki-ki a maga útján. Mitől volt az az ő útja? Miért ezt választotta? Már nem tudta. Csak halványan rémlett neki, hogy volt egy érzés, ami azt súgta ez a neki való. Most is akadtak útitársak, de távolabbiak. Bár ösvényeik párhuzamosak voltak, egymás mellett kanyarogtak, mégsem értek össze.

A kövekbe minduntalan megbotlott, de nem zuhan előre, tovább lépett. Nem baj, a lábán tornacipő volt, nem magassarkú. Ha olykor-olykor kereszteződéshez érkezett, hosszan elidőzött. Ha balra, vagy jobbra megy, talán elér egy másik ösvényt, útitársat talál. Ennek ellenére nem kanyarodott el. Mindig csak egyenesen ment, pedig néha csak karnyújtásnyira volt tőle szomszédja, de karját sose nyújtotta.

Ahogy ment, egyre lassabban lépett. Nehéz volt talpalatnyi biztos helyet találni, ahova letehette a lábát. Meg-megtorpant, vissza-visszanézett. Még látta a régi kereszteződést. Visszaszaladt volna, megkérdezte volna: erre kell mennem? Mégsem merte, félt, hogy nem találna vissza, pedig olyan sokat haladt már. 

Nagy sokára újabb kereszteződést pillantott meg. Óriási volt, igazi csomópont, sokkal nagyobb, mint ahol annak idején elváltak egymástól társaival. Az utasok csak úgy nyüzsögtek benne mint a hangyák. Volt, aki tanácstalanul álldogált, más éppen csak áthaladt, és céltudatosan vetette meg lábát az új ösvényen. Néhány visszatérőt is meglátott: megtörve, elveszve. Ó nem, ő ezt nem akarta! Még egy válaszút? Megtorpant és nem lépdelt tovább. Figyelte a rengeteg zajongó, tétova embert. Másfelé nem mehet, csak visszafelé, de már azt is elveszítette. Mögötte tátongó szakadék, előtte a félelmetes végtelen.

A semmi szélén táncolt, és félő, ha egy rossz lépést tesz lezuhan a mélybe, és nincs aki megmentse. Előre hát, csak ez maradt. De nem indult el azonnal, mégse.

Napsugár

Végül is, ezek azok a pillanatok, amikért élünk - mondom magamnak, amint lejövök a színpadról. Mikor felmentünk még minden olyan csodálatos volt. Fények, ezüstös fényszórók, borvörös bársonyszőnyeg, aranyozott intarzia. A "nagyszínház", ahol a varázslat történik. Ahol semmi sem egészen az, mint aminek látszik, ahol az álarcok mind mosolyognak, és emberfeletti is lehetséges. Végül is, senkinek sem kell tudnia, hogy elvétettem a lépést. Talán fel se tűnt senkinek, csak én alakítottam elefánttá a bolhámat. Másoknak úgyis csak azt mondom: felléptem, ez pedig így elég jól hangzik.

Haza bandukolok. Kihalt a város. Hát persze, vasárnap van, méghozzá dél. Nehéz elhinni, hogy tegnap is ugyanitt jártam. Minden egészen más volt. A szökőkútban kacagó gyerekek fürdőztek - mint egész nyáron. Nem is igazán szökőkút ez, hiszen a víz a járólapokból tör fel. Játékos, hangulatos, hűsítő. Egy szóval: egy három éves számára tökéletes. Ahogy az  utcán ereszkedek lefelé, magam vagyok. A kirakatok sötéten ásítoznak, Hol lehetnek most az eladók? Talán otthon éppen a vasárnapi ebédhez ülnek le és merik a tányérjukba a gőzölgő, aranyló húslevest. Pihennek, játszanak, együtt vannak, vagy talán csak most keltek fel. Álmosan nyújtózkodik, és mosolyogva nézi a redőny apró rácsain beszűrődő napsugarakat. A hatása azonnali jó kedv. 

Itt tegnap egy vizsla ült, a kisbolt előtt. Nem volt kikötve. Az ajtó felé fordulva várta gazdáját, szinte felfelé görbült a szája. Az is olyan melegséget váltott ki a lelkemben, mint a reggeli napfény. Mire a buszmegállóba érek kissé fellendül az élet. az újságárus kedélyesen cseveg a vásárlójával, látszik hogy régről ismeri. Festett vörös haja laza copfba van kötve, frufruja a homlokába lóg. Szeme körül apró barázdák bujkálnak. Nem olyan idős, hogy ez természetes lenne. Kedélyes hanghordozásából könnyű rá jönni, azért vannak, mert sokat nevet. Szeretem az embereket figyelni. Látni a vonásaikat, a gesztusaikat, de legfőképpen: a tekintetüket. Megpróbálok ezekből a lopott pillantásokból jellemeket tenni az arcok mögé. Ártatlan kis játék ez, de foglalkoztat, szeretem. A buszon  is folytatom. A lány velem szemben telefonál. Arca szinte ragyog, mosolyog, nevetgél, fesztelenül cseveg. Úgy köszön el, hogy szeretlek. Bizonyára a barátja volt a vonal túlsó végén. Újra napsugár járja át a szívem. De jó látni, hogy van, aki ennyire boldog. Átlósan egy család ül velem szemben. Fiatalok. Az anya csinos, olyan szomszéd lány módján, az apa az aki igazán különleges. Haja a sok zselétől az égnek áll, mondhatni "antigravitációs", büszkén mutatja melyik szubkultúra képviselője. Mégis, nagyon jól kijön kislányával, kedves szavakat intéz hozzá, megígéri, hogy mindenképpen megkapja az a sellő barbie-t. Eljött az én megállóm, leszállok. Az utolsó métereken már nem találkozom senkivel. Az ebéd illata jár a fejemben.

Otthon első utam a szobámba vezet. Hanyagul ledobom a táskámat a földre, egy kupac frissen becsomagolt füzet mellé. Igen, a naptáramra siklik a tekintetem. Szeptember 1. Indulnom kell Roxfortba, nem késhetek! A 9 és háromnegyedik vágányon várnak a barátaim. Persze... Elhúzom a számat, és elmegyek ebédelni. Engem is vár a forró húsleves. A napsugár már nem melegíti a lelkem. Megjegyzem, hogy újra be kell kapcsolni a reggeli ébresztőt, majd mosolyogva belépek az ebédlőbe. Legalább a családi ebéd, az napsugár.

Az Eszterházyak nyomában: Vártúra

Minden kastély mesebeli. A toronyszobában ott várakozik a hercegnő, a titkos ajtó mögött intrikák ülnek. A portréknak szeme, a falaknak füle van. Történetek és mondák lappangnak a könyvtárban, szerelmek lehelete az istálló rejtett zugaiban. Mesélnek a falak, a bútorok, festmények és ablakok. Egy kastély maga a tündérmese. Hercegnő lehetsz, ha csak néhány órára is, s a szalonban előbukkan a herceg, hogy karját nyújtva eme utazáson végigvezessen. 

 Fertőd:

Eszterházy-kastély, Fertőd

Az óriási kovácsoltvas kapunk belépve ugyanaz az érzés fog el, mint mindig, ha kastélyt látok. Megszeppenek és elámulok a hatalmasságán és eleganciáján. Már a park is vakító, centire nyírt pázsit, színes virágok, antik szobrok és szökőkutak szolgálnak az újonnan érkezők lenyűgözésére. Belépve az épületbe csak fokozódik az ámulatom. A legszebb barokk díszítések kacskaringóznak a hófehér falakon. Elragadtatásomban több mint száz fotót készítettem. Minden apró részletet meg akartam örökíteni a kedvenc barokk kastélyomról. Egy sarkot, tollat, bilit, csészéket. Más szobákban a falakat életnagyságú, szigorú portrék borítják. Az Eszterházy család tagjai, a története elevenedik meg. A zeneteremben láthatatlan vonós négyes „idézett” Haydn-től, a művészről elnevezett teremben azonban nem csendül fel dal az óriási versenyzongorán. A legfontosabb vendég, Mária Terézia portréja is helyet kap a családi képtárban. Megtudjuk, hogy tiszteletére tűzijátékot is tartottak: az elsőt Magyarországon. Hitetlenkedve hallom, hogy a herceg ülve aludt, mivel a fekvő póz a halál szimbóluma, és ajándékot kellett küldenie a felségének, ha együtt akarta vele tölteni az éjszakát. A hölgy erre párnája visszaküldésével válaszolhatott. Fürdeni csak évente 5-6 alkalommal fürödtek, mert féltek a víztől. Egy tükrük is volt, amiről azt tartották, hogy ha belenéz, az ember rögtön megszépül. A kastély felvirágzását a pompakedvelő néven emlegetett Eszterházy Miklósnak köszönheti, aki a mindössze hatvan szobás kis vadászkastélyból megépítette a mai, százhuszonhét szobás épületet. Egyik legelhíresültebb mondása szerint ostobaság semmit sem tenni, csak, azért mert nem tehetünk meg mindent. Miklós nem is tétlenkedett, a külföldön tanult férfi szenvedélyesen gyűjtötte a műkincseket, gyönyörű festményekkel díszítette a kastély falait, és Haydn-t is meghívta udvari karmesternek. Halála után azonban a fertődi kastély végleg elcsendesült. Már a parkja sem akkora, mint régen, így gyalogszerrel is könnyen bebarangolható, de szép időben még mindig látni a középső ösvényről a szomszédos falu templomtornyát.

Fraknó vára:

Fraknó vára/Forchtenstein, Ausztria (forrás: wikipedia)

A festői helyen megbúvó erőd igazán Ausztriát idézi. Erős falai láttán nem csodálkozik el senki, hogy soha nem vette be idegen haderő.  A várban (majdnem) a herceg vár, még ha nem is szőke, de az idegenvezetés után már elég meggyőzőnek találom. A főkapun belépve egy krokodil meresztgeti ránk szemeit a fejünk fölül, megtudjuk, hogy az idén 303 éves állat védelmi célokat szolgált, azért is van keletnek tájolva, hogy a korszak legnagyobb fenyegetését jelentő török hadak elől védelmet nyújtson. A belső udvaron Eszterházy Pál lovas szobra áll. Bár ilyet csak a királyoknak állítottak, az illető úriember mégis rendelkezik, egyel, amit maga állíttatott. Nemes egyszerűséggel azt gondolta, hogy megérdemli, hogy efféle megtiszteltetésben legyen része. Az Eszterházy „raktárban” találhatunk fűt és fát, sőt még egy ütött-kopott sárkányt is. De az idegenvezető elárulja, hogy valójában egy mumifikált vidra, szárnyak vannak rávárva. Kis kínai porcelán, fésű elefántcsontból, és a legkülönfélébb relikviák pihennek a kincstárban. Harry Potterbe illő kellék is ül a vitrinben, egyenesen egy kecske gyomrából: valódi bezoár kő. Belegondolni is szörnyű, hogy az italaikba rakták méregtelenítés céljából. Utolsó állomásként az irattárba érünk, ahol megtudjuk, hogy nem csak vidámságból áll az itt dolgozók élete. Bizony bizony, néha meg kell számozniuk az iratok oldalait, teljes védőfelszerelésben. Előfordult már, hogy egyikük rég elfeledett betegséget kapott el a dokumentumok lapjairól. Szerencsére némi kórházi kúra után makkegészséges lett.

A várban már a herceg nővére vezet körbe, ahol egy teljes ezredre való felszerelés van vitrin mögé dugva. Bepillantást nyerünk a konyhába, ahol megremegünk egy korabeli füstjelző berendezésen. A dalos madár kalitkája ma már üres, nem énekel, és nem hallgat el, ha mérgező a levegő. Itt azt is megtudjuk, hogy vizet inni sem mertek, egy háromszáz fős társaság könnyű szerrel elfogyasztott hétszáz liter bort. Azután jót nevettünk egy sor disznólábon a tábori sátrak között.

Az ősgalériában a számtalan családi portré között egy igazi különlegességgel is találkozunk. Nevezetesen III. Vlad tepesttel, azaz Drakulával. Eszterházy Miklós nádor rendelte meg a család őstörténetének elkészítését, és mint akkoriban olyan sokan, nagyszerű ötletnek találta, hogy legendás alakokkal töltse ki a hiányzó lyukakat. Így került a felmenők közé a vámpírgróf, sőt még Attila, hun király is.

Eszterházy-kastély, Eisenstadt (Kismarton), Ausztria

A Fraknóban szerzett információk után Eisenstadtba látogatunk, ahol egy még a fertődinél is nagyobb, barokk kastély pöffeszkedik a város központjában. Azonnal beszaladnék a kapuján, de már későn érkezünk.  De felkerült a listámra, és ha most csak kívülről is, de hamarosan egészen biztosan belülről is meglátogatom.

Mesterségek Ünnepe

"Négy varázslatos nap a Budai Várban – kavargó forgatag, a népművészet kitűnő mesterei, színpadi programok, népi játékok, gasztronómiai csábítások. Ez csak egy szelete mindannak, amelyet évről évre augusztus 20-a körül kínál a Népművészeti Egyesületek Szövetsége szervezésében az év várva várt nyári családi fesztiválja, a Mesterségek Ünnepe..."

Ezen szavakkal üdvözli a látogatókat a Mesterségek Ünnepe portálja. Nagy örömömre szolgált, hogy idén már második alkalommal, bár ezúttal nem fellépőként, hanem látogatóként eljöhettem és egy napot Budapesten töltöttem.

Aki ismer, tudja, hogy nagy rajongója vagyok a magyar népművészetnek. Ide s tova 10 éve néptáncolok, életem szerves részévé vált a népi kultúra, és igenis sértésnek veszem, amikor valaki azt mondja hogy ez nem más mint "hujuju és kettőt jobbra kettőt balra". Szerencsére sokan nem így gondolják, ezért is van létjogosultsága, és évről évre növekvő népszerűsége a Mesterségek Ünnepének. Élvezem, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek ugyanaz érték, mint nekem, és örömmel látom, hogy nagyon-nagyon sokan vannak. Egészen meglepett azonban amit a Palota színpadon láttam. Külföldi Magyar Fiatalok Találkozója címen olyan együttesek mutatkozhattak be a várban, akik bár nem itt élnek, mégis ápolják a magyar kultúrát. A műsor során argentin és Uruguay-i magyar néptáncegyüttesek is felléptek. Egészen lenyűgöző volt számomra, hogy arrafelé is így ropják a mezőségit, ilyen igényes viseletben, még ha saját zenekarral nem is rendelkeztek. Furcsa utána velük szembejönni, és hallani ahogy egymással spanyol nyelven beszélgetnek.

Nagy örömömre egy különleges baráttal is találkozhattam, aki kicsit körbevezetett, így nem csak a rendezvényt, hanem a várat is megcsodálhattam. Ezúton is nagyon köszönöm, élmény volt. Nem is én lennék, ha nem fényképezőgéppel a nyakamban töltöttem volna ezt a napot, így szerencsére mindent megmutathatok nektek.

Üdvözlet Királyvárból! - avagy egy nyaralás a sorozatbolondoknak

Ide s tova egy hónapja, hogy megkezdtem a nyári utazásaimat. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen azóta alig voltam itthon, unatkozni nem volt időm, és gyönyörű helyeken jártam. Az első utam Horvátországba vezetett (amiről olvashattok bővebben a Minerván is), a méltán híres Dubrovnik városába. Már évek óta szerettem volna ellátogatni a legdélebbi horvát turistaparadicsomba, és csak kapóra jött az HBO Trónok harca sorozata. Aki ismer, tudja, hogy nagy rajongója vagyok A tűz és a jég dalá-nak, és a televíziós változatát sem vetem meg, hát teljes volt a boldogság, amikor sikerült meggyőznöm a családomat, hogy idén oda menjünk (ami, könnyebb volt, mint hittem, de hát hiába, ők is rajongók). Némi előzetes utánaolvasás után már úgy tettem be a lábam a város falai közé, hogy tudtam mit akarok látni, mit hol forgattak, és milyen szögből kell fotókat készíteni.

Hogyan vegyél észre egy Trónok harca rajongót Dubrovnikban?

A hasonlóság már azonnal feltűnik. A város látképe egészen olyan, mintha valóban Királyvárba csöppentünk volna. Elég csak összehasonlítani azt a képet, amin Shae új városára tekint egy látképpel a Minceta toronyból. A templomok kupoláit könnyű kiszúrni mindkét képen, bár a háttér némi számítógépes utómunkán esett át. Hát nem gyönyörű?

Megéri kifizetni a falra 90 kunás belépőt, mert innen az egész várost belátni, és a jegyünk érvényes a kicsit kijjebb eső Szent Lőrinc erődbe is, ami Trónok harca rajongóknak szintén kötelező!
Az erőd neve talán nem mond nekünk túl sokat, de ha Vörös torony megnevezéssel illetem máris beugrik minden rajongónak. A Királyvár központjában levő erődítménynek  rengeteg szerepe van, és nagyon sok jelenetben láthatjuk.
 Innen indítják például útnak Myrcellát.

Nekünk sajnos csak ilyen kis kenuk jutottak.

Sőt, ugyanitt történik a Robert fattyai ellen indított razzia egyik jelenete, amikor egyiküket megfojtják ebben a kis öbölben az erőd előtt. Most ezekben a kis lukakban a kenukat tárolták, amivel a nyaralók kedvükre "bejárhatták" a környéket borsos áron.

Azért így egy kicsit vidámabb.

A kedvenc helyem is itt van, amin leghőbb vágyam volt fotót készíteni, de sajnos nem jártam sikerrel. Ez az a kis móló, ahol Sansa és Shae ülnek a harmadik évadban, amikor Kisujj meglátogatja őket. Érthetetlen módon azonban reggeltől estig ebben a koszos kis öbölben akart minden turista fürdeni, ezért sose volt üres. Azért készítettem egy képet róla így is.

De Dubrovnik nem csak Királyvár, hanem a Keskeny tenger másik oldalára is ellátogathatunk ha kihajózunk a közeli Lokrum szigetre. A lélegzetelállító bencés kolostor kerengője Qarth városát tárja elénk, már csak azt várjuk melyik oszlop mögül ugrik elő Daenerys vagy a boszorkánymester. Az olívaültetvényen tett séta is idézhet emlékeket, de az egész sziget hangulata varázslatos a köztünk járkáló pávákkal.

Sőt, még csak az óvárosból se kell kijönnünk, ha máshová kívánunk kalandozni Westeroson. A Városfalon való séta alatt kiteljesedik Királyvár látképe, már tényleg azt várjuk, hogy mikor tűnnek fel az oroszlános lobogók, vagy mikor botlunk néhány aranyköpenyesbe. Utunk során egy ponton azonban - név szerint a Minceta toronynál - máris Qarthba csöppenünk. A Halhatatlanok házának falát könnyű felismerni.

Szerencsére én nem tűntem el amikor körbejártam.

Sajnos nekem kimaradt, de ha erre jártok, mindenképpen nézzétek meg a közeli Tresno arborétumot, ami szintén forgatási helyszín, és amúgy is gyönyörű. Képeket nézhettek Mayánál.
Bár több helyszínt nem tudok felmutatni, azért igyekeztem mindenben megtalálni az utalásokat.

Még a lámpaoszlopok is  oroszlánosak voltak.

Itt bizony egy Lannister lakik.

A telefontokom. Stark.

 Dubrovnik varázslatos, nem hiába mondta Peter Dinklage (Tyrion) a San Diego Comic Con-on, hogy ez az egyik kedvenc városa. Lenyűgöző, lélegzetelállító nem csak trónok harcásoknak. Ha más szemszögből érdekel a város kattints ide, hogy elolvasd a beszámolómat.