Awkward.

Ámulok és bámulok, a televíziózás és a saját mélypontomat elérve (na jó, azért mégsem latin-amerikai szappanoperáról van szó) egy MTV sorozatba vágtam a fejszém. Nem Magyar Televízió, Music Televsion. A cím fogott meg, pedig már megszokhattam volna, hogy a "béna csaj" klisére épülő sorozatok sosem adják vissza a valóságot (bár lássuk be, nem lenne túl izgalmas pszichodráma). Aztán jött az Awkward. és elhitette velem, hogy lehet másként.

Az első évad lebilincselő, és tartogat valami újat a műfajban kiművelt néző számára is. Jenna Hamilton egy szempillantás alatt behódol a szemnek és a hormonoknak: Matty McKibben a legjobb pasi és őt akarja. Igen ám, de csak piszkos kis titokként, akivel csak a szertárban megbújva lehet együtt, és nyilvánosan csak futó pillantást vethet rá. Jennában persze él a remény, hogy a focicsapat sztárja mégis csak felvállalná kapcsolatukat. Addig is számolja a lopott pillantásokat.

Egy szerencsétlen baleset azonban elegendő ahhoz, hogy megpecsételje főhősünk sorsát, főleg ha egy olyan pletykákra kiéhezett hiénákkal teli vesztőhelyen jár az ember, mint a Palos High gimnáziumban. Ő lesz a lány, aki megpróbálta öngyilkos lenni, és a begipszelt nyak és kéz egyáltalán nem segít a helyzetén. Tetejébe kap egy névtelen levelet is, amiben az író kegyetlenül tárja fel Jenna jellemének hibáit.Minden adott tehát, hogy meginduljanak szörnyű kalandozásai a középiskola viharos tengerén.

Természetesen meg vannak a gimis kasztrendszer megfelelő szintjeibe  illő főszereplők is, így az idegesítően hiperaktív Tamara, és a lehet-hogy-nem-is-kínai-mert-nem-is-olyan-okos Ming, Jenna barátnői az népszerűtlenek táborát gyarapítják. A gonosz kiskirálynő, Sadie és agyatlan követője Lissa, valamint Matty és legjobb barátja, Jake a lehető legtávolabbi kaszt, a menők tagjai. Egy kis csavarral megspékelve azonban már nem is tűnik olyan sorozatgyártású tömegfogyasztási cikknek az Awkward. Sadie testes lány, és szomorú háttértörténetet rejt, az ázsiaiak maffiát üzemeltetnek, Jenna pedig egy jó szándékú, ám annál inkább életképtelen mentor, Val mellé kerül, hogy soha többé ne forduljon elő szomorú "baleset".

Ahogy halad előre a cselekmény egyre inkább kibontakozik előttünk a klasszikus "a fiú végül már nem fél önmaga lenni és együtt mennek a szalagavatóra azzal a lánnyal", majd a harmadik évadra előkerül a szintén a műfaj sajátjának mondható "good girl gone bad" esete. Mégis, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy miben különbözik az Awkward. millió társától, miért szórakoztató mégis az érettségire készülős, végtelennek tűnő napok utáni estéken, amik éjszakába nyúló sorozatnézésbe fordulnak. A válasz azt hiszem azokban a  kis mellékzöngékben rejlik, amik nem megszokottak az efféle televíziós alkotásoknál. Mint Jenna keresztanyja, Ally kicsapongó élete, házassága és "szülősége". Vagy Sadie személyisége, Lissa vakbuzgó kereszténysége, az ázsiai maffia arany mobilja, ami mindent elintéz egy SMS alatt, Mr. Hart, a szívtelen irodalom tanár és könyvíró fejezete, és nem utolsó sorban Val kirugásának története.

Annak ellenére tehát, hogy kiszámítható, helyenként már-már unalmassá nyúzott közhelyeket használó sorozatról van szó, mégis van létjogosultsága, hiszen élvezetes egy fárasztó nap után, és egy-két jó balhé is feldobja a hangulatot. A stílus pedig annyira laza és közvetlen, hogy tényleg elhisszük, hogy középiskolások mindennapjait láthatjuk.

(Ne haragudjatok, hogy csak ennyire futotta, de ma volt a ballagásom, és az április az érettségire való készülés jegyében telt. Ezt már a vadiúj laptopomról gépelem, ami iszonyú boldoggá tesz, kérlek addig is nézzétek el nekem, míg májusban nem írok valami értelmesebbet.)

Bridget Jones naplója 3. - Bolondulásig

Amikor letettem a könyvet a borítójára meredve azon töprengtem miért is szeretem (szeretjük) annyira ezt a sorozatot, hogy négy nap alatt elolvastam. Hiszen lássuk be, nincs semmi új a nap alatt: Bridget semmit sem változott, továbbra is az a szerencsétlen szingli, akit évtizedekkel ezelőtt Londonban hagytunk (bár sok változáson ment keresztül), és a szerencsétlen-komikus főhősök se számítanak hiánycikknek. Mégis, mi teszi a Bridget Jones Naplóját közönség-mágnes bestsellerré? A választ Helen Fielding stílusában, és nem utolsó sorban önmagunkban kell keresnünk.

Fielding nem kísérel meg mélyen szántó filozófiai problémákat megoldani, nem késztet elgondolkozásra, egyszerűen azt csinálja, amiben a ponyvaregény a legjobb: szórakoztat, már-már beszippantva a képzeletbeli világába az olvasót. Nem is hangosan hahotázós, humorbomba, hanem kellemesen keserédes tragikomédia. Mindannyiunk kedvenc, rosszfiúsan csókoló, modern úriember Mr. Darcyja ugyanis halott (nem kevésbé különleges úton, mint egy szudáni tankbalesetben, az emberi jogokért való harcban), Bridget pedig ismét a szingliség feneketlen gödrének mélyén találja magát, 51 évesen, két kicsi gyerekkel, lemaradva a kortól. A felzárkózás első lépéseiként ellátogat az obezitológiai intézetbe, ahol egy kis segítséggel lead 14 kilót, és regisztrál Twitterre, hogy megkezdje barangolásait a social media kibogozhatatlan útvesztőjében. Segítségére vannak elmaradhatatlan barátai, Talitha, Jude. Billy és Mabel (a gyerekek) ennivalóan őszinték, Billy új testnevelő tanára, Mr. Wallaker pedig megtesz mindent, hogy megnehezítse az anyuka dolgát. Mindeközben Bridget azon dolgozik, hogy forgatókönyve, a Levelek a hajában gazdára találjon, arra is figyelnie kell, hogy ki lett tetves a családban, és ott van új fiúja, a fiatal twitteres Roxter.

Sokat kellett várnia a rajongó tábornak az új kötetre, és talán nem is remélték, hiszen a Mindjárt megőrülök!  végén minden a legnagyobb rendben: a jó elnyeri jutalmát, a hercegkisasszony kezét és fele királyságát. A rosszmájúak talán meg is jegyeznék, hogy bizonyára pénz szűkében volt az írónő, ezért a folytatás. Ennek ellenére a könyv mégsem lapos, csak egy kaptafára épül.

Fielding annak idején megmutatta, hogyan változott a világ a bizonyos szingli létforma megjelenésével, és mit kezdenek vele a kétségbeesett nők, ami maga nemében remek párja volt a Szex és New York boldog hedonizmusban élő négyes fogatának. Az eltelt, közel húsz év alatt azonban Fielding újragondolta Bridget karakterét, és egy újabb világba csöppenve, még ötvenen túl is megmutassa a XXI. század szingli özvegyének mindennapjait. Igényei is megváltoztak, most már nem elég, ha a választott nem visel rombuszmintás pulóvert (vagy rénszarvasosat), hanem ASOSról, Net-a-porterről vásárol, és a Grazia legutóbbi számából igyekszik ellesni a divatot, hogy fiatalosságával hódítson. Utóbbiról egy botox kezelés is tudna mesélni.

Senkinek nem kell aggódni, visszatér Bridget ex-főnöke és főállású bajkeverője Daniel Cleaver, aki, mint a gyermekek keresztapja egészen más emberként mutatkozik: fecseg a felszín, hallgat a mély. Itt van Bridget édesanyja is, aki szintén özvegységre jutva, gondjait próbálja feledtetni unokái körében, kerítőnői áldozatos munkáját újra bevetve, és egy családi nyaralás tervezetével.

A végén azonban minden marad a régi, hiszen minden szerencsétlenkedése ellenére Bridget megtalálja a megfelelőt számára, bár ezen aligha kell meglepődnünk. Nem rossz olvasmány, esetenként kifejezetten szórakoztató, ahogy megpróbál az Y-generáció számára természetes kütyük világába beilleszkedni egy múlt századi anya, de a végén mégis csak egy kérdésem van. Szükségünk volt erre?

Varációk egy témára

(ne kövezzetek meg, mostanában nagyon foglalkoztat ez a téma, még akkor is, ha ez már a harmadik ilyen bejegyzésem a blogon)

- Szóval... döntöttél már? - kérdezte némi hezitálás után. Az ősöreg diófa alatt ültek az udvaron, kezükben egy-egy pohár jeges teával teli pohár csillogott. Nyár. Szabadság. Az utolsó közös.

- Igen, elmegyek. - bólintott, majd belekortyolt a hűsítő italba. Nem nézett rá, inkább a távolba, valahova a levegőbe szegezte a tekintetét, mintha valami nagyon mély gondolatokon töpreng.

- Remélem jól fogod érezni magad ott. Végül mi segített?

- Rájöttem, hogy nincs, ami itt tartana. Csak ott ültem a banketten, és akkor ütött meg. Velem senki sem beszélgetett, a többiek igen, de ők se olyan igazán, csak csevegtek. Akkor értettem meg, hogy mi sosem voltunk egy egész igazán. Csak a közös "sors" tartott össze minket, és most, hogy a végén járunk, az erők fellazulnak. - hangja távolinak hatott, mintha kívülről szemlélné az életet.

- Semmi, semmi nincs ami visszatartana? - habozott ismét, fájdalom csengett ki a hangjából.

- Semmi. Ne érts félre, a barátaim, akár csak te, hiányozni fognak, de lássuk be, semmi sem tart örökké. - tekintetét még mindig kitartóan a távolba fúrta.

- Úgy gondolod, a barátságunk nem több, mint múló ábránd? - szinte remegett hangja, fájdalom, harag, keserűség elegye.

- Ne légy ilyen szélsőséges! - felelte higgadtan - Csak azt mondom, hogy az emberek jönnek. Egyszer el fognak válni az útjaink. Ha nem előbb, hát utóbb.

- Mi van, ha nem? Vagy ha még sok évtizedig kitartana a barátságunk? Akkor sem érné meg? Inkább üldözöd az álmaidat? Ha elesnél ki lesz ott, hogy támogasson? - nem adta fel.

- Ott is lesznek barátaim, gondolom, még ha nem is ugyanolyanok, mint ti voltatok. Engem mindig ott hagytak a múltba, továbbléptek. Most az egyszer én akarok lenni, aki előbb megy el.

- Akkor hát itt a lehetőség, menj!

- Haragszol? - végre rápillantott. Szája összeszorítva, mint mindig, amikor dühös volt, szemében könnyek csillogtak.

- Nem. - felelte, közben arcát letörölve, és biztatóan rámosolygott, még akkor is, ha ez sem fedhette el az összetört szívét - Elengedlek, hiszen tovább léptél.

- Haza látogatok majd. - ígérte,de nem azért, mert most eszmélt rá, milyen kegyetlen volt, inkább tényszerűen.

- Miattam ne fáradj, nem szükséges. - tett egy erőtlen kísérletet a visszavágásra.

- Hát mégis haragszol.

- Nem, csak nem hagyom, hogy a múltban ragadj.

Azzal felállt, letette az üres poharat és kisétált a kertkapun, vissza sem nézett. A másik még sokáig követte tekintetével.

Ha tavasz közelít

Azt szeretném tenni veled,
mit cseresznyével a tavasz, ha közelít.

Pablo Neruda 14. vers

Tavaszi ár

Amikor végre megérkezett a tavasz, a legszebb arcát mutatta. Nyoma sem volt a hónapokig tartó fagynak, sem a kíméletlen havazásnak. A  népek levették a kabátjaikat, elővették a lenge ruhákat a szekrények mélyéből és csupasz lábszáraikat süttették a napon.

Emma is lerakta a könyveit egy kis időre, hogy kiszabadulhasson a négy fal közül, és egy kicsit elfelejtse az egyre közeledő vizsgáit, és sétára indult a parkban. Immár ötödik éve, hogy a város ezen kis szeglete jelentette számára az otthont, illetve az emlékét gyermekkora falujának. Néha vágyott haza, de már hozzászokott, biztos volt benne, hogy ez a megfelelő hely számára, már nem tudna visszaszokni, mégis jó volt időnként visszalátogatni. A kisfiúk és kislányok itt is olyan lelkesedéssel szaladgáltak a kutyát sétáltató, elmélyedve sakkozó, felhőtlenül piknikező emberek között, amint ők annak idején felfedező útra indultak a folyón túlra a falu határában. Elsétált a faházikó, a munkás emberek által épített és mérnökök által megtervezett szabvány "erőd" mellett, és eszébe jutott gyermekkora hadi bázisa, az elhagyatott vízimalom a település szélén, ahol a többiekkel bújócskáztak, és amikor rettegve lopakodtak végig a szobákon, hogy aztán egy ronda, nagy patkánnyal farkasszemet nézve felnevessenek megkönnyebbülésükben, hogy nincsenek is kísértetek. Emlékezett a késő, nyári alkonyokra, amikor kiszaladtak a többi gyerekkel a határba, ahol haza várták édesapjukat, aki fáradtan, de mosolyát sosem vesztve jött haza a munkából, vállára vetett kaszával. Vasárnap szépen felöltöztek a templomba, ahol mindig olyan izgága volt, nehezére esett a csönd és untatta a pap beszéde is. Alig várta a délutánt, hogy lemenjenek a folyóhoz fürdeni.

Leült egy padra és figyelte a természetet. A fák ledobták virágaikat, és lassan zöldbe borultak. A szökőkutak is működtek már, vizet köpve az ég felé vékony sugarakban. A városnak is megvoltak a maga csodái. Egy csapat kisfiú szaladt el előtte, versenyezve, kiáltozva. Az élen levő szőke fiú már markában érezte győzelmet, majd egy testhosszal vezetett. Emma elmosolyodott a látványra. Maga is jó futó volt, régen maga mögé utasította a falu összes fiúját, akik ezért eleinte kiközösítették, haragudtak rá, de végül heves udvarlásba csapott át érzelmük, amikor kicsit nagyobbak lettek. A szőke fiú "egyeduralma" megdőlni látszott, egy nyurga, hosszú lábú barna hajú legényke érte utol. Fogait összeszorítva küzdött, haját az arcába csapkodta a menetszél. Ekkor történt meg a baj. A nagy erőlködésben egyetlen karmozdulattal a földre taszította a szalmahajú fiút, aki egy sáros tócsában kötött ki. A fiúk mind megálltak, a barna kisfiú arcára pedig rémület ült ki, mikor a vetélytárs hangos sírásban tört ki. Egy anyuka sietett oda, hasonló színű hajkoronával, makulátlan ruhában. Kiemelte fiát a sárból, amitől összemaszatolódott a ruhája. Leguggolt elé, letörölgette a felhorzsolt térdet nedves törlőkendővel, amit a táskájából varázsolt elő. A többi fiú még mindig megszeppenten nézte a jelenetet, amikor is - mire a szőke fiú abbahagyta a sírást, és csak egyenletesen hüppögött - a"bűnös" vette a bátorságát, hogy odasomfordáljon lesütött szemmel és bocsánatkérésre nyújtsa kezét. Pár perc múltán már csak a fiú sáros nadrágja árulkodott a balesetről, a csapat gyerek úgy játszott tovább, mintha mi sem történt volna.

- Elnézést kisasszony, leülhetek? - zavarta meg egy udvarias férfihang a lányt.

- Persze. - felelte és felpillantott a hang gazdájára. Öltönyös fiatalember, aktatáskával és az aznapi újsággal a kezében. Arcvonásai valahonnan ismerősnek tűntek Emmának, de nem szólt semmit. A férfi leült, és csendben lapozgatni, olvasni kezdte az újságot. Kisvártatva felhorkantott, mintegy megbotránkozva. A lány odasandított, hogy meglássa, mi az oka.

- Te jó ég, a falum! - kiáltotta önkéntelenül. Nyomban meg is bánta, de nem tehetett ellene. AZ újságban óriási fényképen egy elöntött völgyben csak a templomtorony magasodott ki a vízből, és a cikk címe is hirdette: ez bizony a lány faluja volt. A férfi ránézett:

- Emma, te vagy az? - kérdezte bizonytalanul.

Azok az átható zöld szemek. Csak most nem sáros, szakadt kisfiú arcáról, akivel a malomba menekült az eső elől, hanem egy érett, felnőtt férfiről néztek rá.

- Hunor? - habozott - Te lennél? - de ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos "ezer éve nem láttalak"-kal folytatta volna azt nyögte - A falu...

Azonnal vonatra szálltak, de az úton egy szót sem bírtak szólni, a sokk olyan mély  nyomot hagyott. Nem most volt az órája, hogy az elmúlt 10 évet átbeszéljék, sem hogy a gyermekkori szerelmet felidézzék.

A dombon állva, földbe gyökerezett lábakkal nézték, amint a fénykép valósággá válik a szemük előtt. A  mérgesen kavargó, barna vízből csak a háztetők lógtak ki, és a templom tornya kiáltott sirámokat a magas égbe. Senki sem menekült meg. Az ár éjjel érkezett, amikor mindenki az igazak álmát aludta, békésen távoztak a világról.

Ahogy ott állt Emma egyre csak arra tudott gondolni, amikor zsenge tizenévesként átkozta a helyet, ahol fogolyként volt elzárva a külvilágtól, unalomtól való halálra ítélve. Most is fogolynak érezte magát, a  nagyvilág rabjának, Otthona eltűnt a föld színéről, már nincs hova visszatérnie. Anya és apa, az öccsei, a szomszédok, még az a buta macska is, mind hiányozni fognak. Az egyetlen "túlélő" ott állt mellette, akinek szorosan a kezébe kapaszkodott, hogy el ne vessze.

Az Erdélyi Bözödújfalu emlékére.

Douglas Adams - Gareth Robets: Shada

"Ötéves korában Skagra eldöntötte, hogy Isten nem létezik. Erre a felfedezésre a legtöbb ember, aki csak létezik a világegyetembe, kétféleképpen szokott reagálni - megkönnyebbüléssel vagy kétségbeeséssel. Skagra volt az egyetlen, aki gondolkodóba esett. Várjunk csak, akkor van itt egy betöltetlen állás."

A Shada elénk varázsolja azt a össze nem keverhető, kissé bolondos, tudományos-fantasztikus, gyermekien ártatlan, szerethető, mulatságos ám mégis komoly morális kérdéseket feszegető aurát, ami tévé nézők milliói kedveltek meg az elmúlt fél évszázad során szerte a világon. A Shada ugyanis nem más, mint egy újabb kaland az elveszett Ki vagy, Doki? (Doctor Who) epizódok mellé.

Douglas Adams neve ismerősen csenghet, és nem csak a sci-fi műfajában jártas földi halandóknak, hiszen a Galaxis Útikalauz Stopposoknak ötrészes "trilógia" írója igen nagy népszerűségre tett szert a Föld számos országában különleges (és meglehetősen brit) humorával. A Shadával azonban egy másik oldaláról mutatkozik be. Azon kívül, hogy érezni a keze nyomát az egyes, kissé bolondos karaktereken, mint Chronotis professzor vagy  a Hajó, mégis egy klasszikus, a helyét a Ki vagy, Doki? világában megálló epizód bontakozik ki a könyv oldalain. Gareth Roberts pedig, aki helyrepofozta, és kiegészítette a történetet a sorozat újraélesztésekor is dolgozott, kiválóan oldotta meg az Adams által publikilására nem szánt történetet, ami eredetileg a Negyedik Doktor utolsó évada lett volna.

Az első oldalak olvasásakor még nem is sejti az olvasó, hogy milyen varázslatos történet készül elé tárulni, hiszen Cambridge városában mintha megállt volna az idő, egy szórakozott, idős professzor, egy zseni, de szociális érzékkel annál kevésbé rendelkező fiú és egy furcsa idegen kalandjának tűnik egy eleinte jelentéktelennek tűnő, mégis különlegesnek (sőt veszélyesnek) bizonyuló könyv körül. Igen ám, de amikor felszáll a köd és már tisztá(bba)n látunk, a professzorból egy idegen bolygóról, Gallifreyről származó lény, időlord válik, a furcsa idegen, Skagra is egy közülük, de a gonoszabb fajtából, a fiú, Chris Parsons pedig az események áldozatává válik, és kalauzunkká is ebben a bolondos, intergalaktikus kalandban. Természetesen a Doktor, elmaradhatatlan csatlósa, a robotkutya K-9, és az ifjú időlady, Romana sem maradhat ki. Na és Clare Keightley, Chris nyilvánvaló, ám mégis plátói szerelme? Eddig senki életében nem utasíthatta helyre, hát miért tenné most? A hajsza pedig kezdetét veszi galaxisokon át a TARDIS, egy időgép, és Skagra butácska, de jó szándékú Hajója segítségével, hogy visszaszerezzék az "univerzum legveszélyesebb könyvét", Gallifrey Imádásra Méltó Ősi Könyvét, amiben rejlik a Shada, az  időlordok elfelejtett börtönbolygójának kulcsa, ahol az egész világmindenség legveszélyesebb bűnözőit tartják fogva.

A történet nem sokban különbözik egy televíziós Ki vagy, Doki? epizódtól, évadtól, talán csak annyiban, hogy Adams a szokásosnál nagyobb hangsúlyt fektet az emberi világra, amit a sorozat csak a Doktor új utastársai bemutatásakor tesz. Az ellenség is különleges, nem a megszokott dalekek, cybermanek, hanem egyike a ritkán felbukkanó, rossz szándékú időlordoknak. A Shada így képernyő nélkül is elénk festi azt a hamisítatlan képet, amire csak ez a sorozat képes. Csavarja a szálakat, és még a legvégén is, amikor már azt hisszük kitaláltuk a megoldást, mégis fricskát mutat, és egy újabb fordulattal lep meg, amire még egy keményvonalas Ki vagy, Doki? rajongó sem feltétlenül számít.

Folyton azt emlegetem, rajongó, mert nem tudom más szemmel nézni: én is az vagyok. Egy olyan olvasónak, aki most ismerkedik a Ki vagy, Doki? univerzumával talán nehézkes, sőt bonyolult olvasmánynak tűnhet, de éppen ezért utaznak emberek a Doktorral, hogy feltegyék a kérdéseket, amikre nekünk nincs módunk, és helyes útra tereljék a néha egészen más erkölcsi normákkal rendelkező, több száz éves időlordot.

A történet egyébként végül a 6 részes minisorozat elkészült, és bár a Ki vagy, Doki?-t sugárzó BBC One sose adta le, más csatornák sugározták, és egy videokazettát is kiadtak.

Eszmékért meghalni

A fogoly lehetőséget kapott fürdésre, borotválkozásra a tárgyalás előtt. Még civil ruhái közül is kiválasztottak számára egyet – a szürke, halszálkás öltönyt, élére vasalt világoskék inggel. Ő nem gombolta be teljesen, így látni lehetett a forradásokat. A tükörből félelmet keltő arc bámult rá: sötét, intelligens szemei megnőttek, szinte betöltötték az arcát. Arccsontjai a szokottnál még hegyesebben álltak ki, mint borotvaéles pengék szabdalták arcát. A bőre fakó és vékony, szemei alatt sötét karikák ültek.

Amikor kilépett az utcára szédülés fogta el. Összerogyott és kísérői, a börtönőrök kapták el és ültették kocsiba. Hónapok óta nem látott napfényt, és az legyőzte. Langyos, simogató tavasz nap volt, mely oly szöges ellentétben állt a hideg, zárt, nyirkos cellával, amiben tengette az elmúlt időt. A kocsi ablakán kifelé bámészkodva próbált meg hozzászokni újból a világhoz. Villanó, rohangáló emberek, színek, képek, zajok. Csak őket nem látta sehol. Remélte, hogy eljönnek, csak hogy egy pillantást vethessen rájuk, utoljára magába szívva a képet, de szíve mélyén tudta, hogy nem jönnek majd. A városból biztosan, talán már az országból is elköltöztek. Jobb is így. Ő soha sem tartozott igazán ide, csak vergődött, mint énekesmadár a kalitkában, és fájt néznie. A fiút, őt sajnálta csak igazán. Nála jobb apát érdemelt volna.

Mire az autó megállt, már fel volt készülve az őt érő hatásokra. Kikászálódott az autóból és ingatag, mégis céltudatos léptekkel indult meg a bejárat felé. Beérve rögtön a tárgyalóterembe vezették. A  terem szinte zsúfolásig meg volt telve, hogy az asszonyok és férfiak tanúi legyenek az ítéletnek. Az arcok hangosak és élesek voltak, mégsem jelentettek semmit a fogolynak. Már csak a porondmester, a bíró hiányzott. Mikor végre megjelent a tömeg elhallgatott. A jog képviselője, egy 50 év körüli, köpcös férfi figyelemre méltó gyorsasággal esett át a protokolláris részeken, és felsorolta a vádakat. Vagyis, azt az egyet.

- Mr. Miller, Ön emberölés vádjával került a padra – hangja bezengte a termet – áldozata pedig nem más, mint a néhai kormányzó, Mr. Frank Gale. Beismeri bűnét?

- Beismerem. – mondta a fogoly tisztán érthető hangon – Ami azt illeti, ma is ugyanígy cselekednék.

A tárgyalótermen halk morajlás futott végig. Az emberek rémülten hőköltek hátra, mint amikor igazán veszedelmes fenevaddal van dolguk.

Minden rendesen, zökkenőmentesen zajlott. A vád és a beismerő vallomás megkönnyítette a dolgot. Az ítélet: golyó általi halál. A fogoly nem rémült meg, vagy esdekelt kétségbeesetten az életéért. Megnyugvással fogadta sorsát, csak egy utolsó kérése volt, hogy hadd látogassa meg szülővárosát, ahol ide s tova 10 esztendeje nem járt, és ahol szülei vannak eltemetve. A kérésnek helyet adva három nap múlva ugyanabban az öltönyben, bilincsbe verve, egy rendőr kíséretében indult haza, utolsó útjára. Az úton megpróbálta elképzelni milyen lesz, de nehezére esett, végtére is egy évtizede nem járt otthon. Szülei a háború áldozatai lettek. Néha még ma is látta, ahogy védtelenül, ebéd közben éri őket a bomba.

A külvárosi vasútállomás meglehetősen forgalmas volt. Mióta a fogoly nem járt ott számtalan üzlet nyitott, és mozgólépcső vezetett az emeletre. Csak a szemét, az volt változatlan. A szürke falakat beborította a graffiti, a földön kiköpött rágógumik feketélltek a csempén. Csavargó fiúk rohangáltak, akik majdnem fellökték, de az itt töltött évei alatt megtanult kitérni az útból. Innen gyalog mentek tovább. A szűk sikátorokon biztos léptekkel közlekedett, észre sem vette, hogy a park felé halad. Útjukat tarka, szorosan álló emeletes házak szegélyezték. A rendőr némán követte, neki csak az volt a feladata, hogy el ne szökjön.

A park egy kis szigetnyi dzsungel volt. Nem az a megművelt, virágos, mesterséges, hanem mintha meghagytak volna egy darabot a természetből, és a várost köré építették volna. A régi ösvényen ment, ami egy keskeny hídon ívelt át egy mély árok felett, aminek az alján patak csörgedezett. Itt megállt, és elnézte a távoli felhőkarcolók sziluettjét.

- Tudja, régen gyakran jöttem ide, és ábrándoztam azon, hogy milyen lett volna, ha oda születek. – bólintott a magas házak felé – Akkor talán teljesen máshogy alakul az életem. Sose szolgáltam volna a háborúba.

Elhallgatott. Maga előtt látta a lyukas cipőjű, torzonborz fiút, aki délutánonként egyből ide szaladt, amint kicsöngettek és ledobva a táskáját felmászott egy fára. Zsebében uzsonnával itt ült, volt hogy alkonyatig, és egyre csak ábrándozott. Itt lett azzá, akivé, itt találkozott legjobb barátjával, aki már az első pillanattól megértette. Hol van most már Neil?

- Na, ne nézzen már úgy, válaszolok! Nincs megtiltva, hogy beszéljen, ugye? – szólt a rendőrhöz.

- Miért? – kérdezte az habozva – Miért tette? Egyáltalán nem tűnik őrült gyilkosnak.

- Az eszméimért, barátom. – mosolyodott el, mint aki már várta – Ebben a parkban találtam a legjobb barátomra. Mindketten imádtunk álmodni, azt tervezgettük megváltoztatjuk a világot, hogy egyenlőség legyen, tudja. Hogy ne lehessen több joga az élethez annak a fiúnak, aki a felhőkarcolók közé születik, akit a szülei ki tudnak vásárolni a közkatonai szolgálat alól. Együtt kerültünk a frontra, Neil és én. Épp csak a középiskolát fejeztük be, és Neil egy olyan szép vörös lánynak udvarolt. Sophie, azt hiszem így hívták. A fronton harcoltunk, mert azt kellett, de láttuk, egy védtelen népet támadunk. Az emberek ott is olyan szegények, mint itthon a külvárosban, mert erős diktatúra uralja az országot. Azt mondta a parancsnok, azért jöttünk, hogy felszabadítsuk őket, mégis miért lőttük akkor őket százával? Csak még több szenvedést okoztunk, szorult a hurok körülöttük. Egy nap aztán megbombázták a táborunkat. Majdnem mindenki odaveszett, Neil is. Én azért menekültem meg, mert éppen a dolgomat végeztem. Ekkor rendeltek minket haza. Itthon leszereltem, és mentem volna, de kiderült, nincs hova. A háború elvitte a szüleimet. Dühös voltam, mert nem volt esélyem se, hogy megvédjem őket. Értelmetlenül ontottam a vért, közben az otthonomat tették a földdel egyenlővé. Ott álltam árván, mindenféle képzettség nélkül. Nem volt hova mennem, és munkát se nagyon tudtam találni. Amikor a kormányhoz mentem panaszommal elkergettek. – miközben beszélt, szeme úgy csillogott, mint régen - Végül betanított gyári munkás lett belőlem, de nem adtam fel a küzdelmet a barátomért és a családomért. Mikor kiderült, hogy haza se hozzák őket, és nem kapnak tisztességes temetést Frankhez fordultam. Egy iskolába jártunk, csak úgy hozta a sorsa, hogy felemelkedett. Azt gondoltam, a történetem nála talán nem süket fülekre talál. Azt mondta, vegyem tudomásul, most már nem kellek senkinek, főleg nem a lázadásommal. Ne próbáljak meg küzdeni az évszázados hagyományok ellen, ez így van jól. Az ember robotol, az ország halad előre. Amikor hazatértem csalódottan, egy levél várt tőle. Azt mondta sajnálja, de ha hajlandó vagyok elhallgatni mindazt, amit láttam és megtapasztaltam, szerez nekem egy jobb állást, ha nem kell, döntsek belátásom szerint. Én úgy döntöttem, hogy visszaadom a bánásmódot. Fegyverrel lőttek ránk, hát fegyverrel harcolok. Ez már nem az a Frank volt, akit megismertem. Az ország robotjává vált. Megváltás volt ez neki, én úgy hiszem.

 A kivégzés napján a foglyot kísérő rendőrre hárult a feladat, hogy megtegye a kötelességét. Bár ő aznap beteget jelentett, az ítélet nem maradt el. A téren hatalmas közönség gyűlt össze, hogy tanúja legyen a rendszer ellenségének kivégzésének. A rendőr is ott volt, civil ruhában, elbújva a közönség között. A fogoly utolsó pillantását rá vetette. Három lövés végzett vele. A vérfoltok ott maradtak a falon, ahogy a közönség szétszéledt.