Emlékfoszlányok

Egy késő nyári délután emlékei

egy szempillantás alatt zúdultak

Rám, mint hideg víz

porlepte polcok árnyékában

a lemenő nap vérvörösre festette

a szívem.

Szavak nélkül

Még a tékozló fiú is hazatalál, hát még az elsős egyetemista. Lassan egy hónapja már, hogy elhagytam az otthon fészkének jó megszokott melegét, hogy szerencsét próbáljak az álmaimból épített légvárban, 230 kilométerre innen. Még el se mentem, már haza akartam jönni. A légvár, amit oly nagy gonddal építettem kipukkadt, és én ott álltam a leeresztett, színes romhalmaz előtt, farkasszemet nézve a hideg valósággal. Magamra maradtam, és eszembe ötlött az irodalom órák hangja, a társas magány, a huszadik század emberének valós problémája. A saját bőrömön tapasztaltam meg milyen egyszerű egy kétmilliós városban egyedül lenni, magányt érezni. S hiába a többi, hasonló cipőben járó gólya, én mégis nehézkesen vettem rá magam a csigaházból való kibújásra. Az élet felpörögött, mint egy hurrikán, kapott fel hirtelen és félelmetes sebességgel dobált, nem tudtam irányítani. Kétségbeesetten kapaszkodtam a szálakba, melyek még összekötöttek otthonommal, és attól féltem, ha el találnám engedni, elveszteném önmagamat.

A legmegnyugtatóbb érzés hétvégén hazamenni. Látni, ahogy a Mecsek lankái feltűnnek a láthatáron, a végén már egészen kivehető a város minden egyes része, szinte látom a házunkat. Elsuhanunk a gimnáziumom mellett, és olyan jó leszállni, ismerős a talaj a lábam alatt. Szinte magától visz a jól megszokott utakon, köszönnek rám a házak, a padok, a lehulló levelek a nevemet suttogják. Itthon kényelmesebb a fotel és az ágy is, vidámabb a reggel, és tudom, hogy mindig van, aki vár rám, azt szeretné, ha mesélnék, vele lennék, mert elillanok hamarosan.

A papír és a toll is csak itthon hív, szólongat csendesen. Az otthon kényelmében szólalnak meg tisztán csak fejemben a gondolatok. Mindez pedig oly gyorsan elszáll, a vasárnapi ebéd mellett már a hétfői nap árnyéka ül némán, fenyegetően. Ott sosem alszik a város, egész éjszaka jár a villamos. A világ olyan zajos, hogy néha még a saját gondolataimat sem hallom. Üvölt és minden érzékszervemet a szolgálatába kell állítanom, különben elveszek. Megrág és kiköp a gépezet. Nem akarom hogy legyőzzön, küzdenem kell, küzdeni folyamatosan.

Ahogy a fel-felvillanó naplemente aranyában nézem a kora őszi tájat puha béke fog el. A lassan barnába hajló kukoricatáblák és búzamezők felett őrködő, még épphogy sárguló erdők olyan nyugalmat árasztanak, amire csak az érintetlen természet képes. A kék ég óvó karjait széttárja a horizonton és én most elhiszem, hogy mégsem olyan nehéz visszamenni és újra szembenézni a kihívásokkal, amit a főváros és az egyetem tartogat. Katie Melua csodás dallamai is megnyugtatnak. A dombok aranyra festett lankái között apró falvak mosolyognak, templomtornyaik magasba nyújtózkodva hívogatnak, mintha azt mondanák „Gyere ide, itt otthonra találsz!”

S most újra itt vagyok, a lakásban. Az aszalnál ülve, a lámpa sárga fénykoszorújában, szavak nélkül.