Mellékvágány

Az ágyamon fekszem, és nyelvtan tételeket magolok háztartási kekszet nassolva. Gyomorrontás, és meglepő módon nem az érettségitől lettem rosszul, hanem egy vírus kapott el. Kint szürke felhők gyülekeznek és egyre csak hűvös az idő. Borús csütörtök délután, mindjárt nyár, június és a hajrának még nincs vége.

Furcsa reggel arra kelni, hogy üres a lakás, kihűlt a tea és a kávé, mosatlanok a reggeli bögrék a pulton. Álmosan üres és szürke a ház, mint egy analóg fénykép. Kenyeret vágok, bekapcsolom a pirítót és tányér után nyúlok a szekrénybe. A hideg teát kiöntöm a bögrébe. Se nem melegítem, se nem cukrozom – lusta vagyok ennyi erőfeszítést bele tenni, mikor még a paplan nyoma is ott van az arcomon, és a fülemben az ébresztő hangja visszhangzik. A gép halk kattanással jelzi, hogy elkészült a kétszersültem. Vajasan majszolom el, közben az okos telefonomon böngészve a világhálót. Mezítlábas talpaim könnyedén tapadnak a konyha hideg kövéhez. Nyár van. Amikor csak tehetem, mezítláb járok, még télen is zokni nélkül bújok a papucsomba, ha itthon vagyok. Imádom a kert füvét érezni a talpam alatt, ami hol bársonyosan puha, hol pedig elszórt, durva csomók, amik között aszott cseresznyék lila színű földi maradványai bújnak meg a gyanútlanok elől. Én is belelépek, de már nem visítok fel undoromban. Először kiráz a hideg ugyan, de hamar megszokom, még ha szúr is egy kicsit. Miért szeretek mezítláb lenni? Talán mert a nyárra emlékeztet, teljes gondtalanságában, kellemes melegében, amikor csak úgy kiszaladhatok cipő és papucs nélkül a házból, könnyedségében és természetességében. Az elmém mosogatás közben kalandozik el, de mikor elzárom a csapot hidegen ölel körül a valóság a konyha félhomályában. Visszamegyek a szobámba tanulni, de fülledt levegő és rendetlenség fogad. A szoba végébe sétálok a redőnyhöz, hogy felhúzzam. Aranysárga fény özönlik be a szobámba, és közben megfordul a fejemben, hogy micsoda díszpéldánya ez a kliséknek. Ennek ellenére szeretem őket. Néha ugyan elfog a félsz, hogy ezeket használva nem leszek egyéb, mint a társadalom puzzle-jébe illő darab, a fogyasztó, és mégis termék, a világszemlélet és a gazdaságpolitika alkotása, a marketingesek kísérleti egere. Hiszen a popkultúráért is rajongok, és ontom magamból a reklámmal is felérő sorozat, mozifilm és könyvkritikákat, ajánló leveleket. Csokrostul vásárolom a közhelyeket és téglaként építem bele a személyiségem műanyag öntőformájába. Fölösleges, az élet ellen lázadni csak halállal lehet. Végül elkeseredésemben eszembe ötlik, hogy hibáinkat felismerni már fél siker, hiszen csak akkor léphetünk fel ellenük, és különben is gondolkozom, tehát mégsem olyan erős a befolyás. Kivéve, ha azt gondolom, amit ők akarják, hogy gondoljak, de akkor már nagy a baj, mert túl sok YA disztópiát olvastam, vagy agyamra ment a sok Doctor Who epizód.

Gyorsan teszek rendet, mielőtt az elmém újabb tévútra vezetne. Minduntalan kerülné a pirosan villogó TANULÁS feliratot, de örökre nem lehet. Összehajtogatom a szétszórt ruhákat és a szekrényembe teszem, a szanaszét heverésző tankönyvekből csinos kis tornyokat építek. Közben kedvenc Spotify lejátszási listám, a Your Favourite Coffeehouse szól. Megakad a kezemben egy furcsa kis kötet, A titokzatos London. Útikönyv. Jaj, nyár! Négy éve ilyenkor az angol főváros utcáin barangolva fedeztem fel a világot. Az indulás előtti izgalmak, a bőröndbe pakolás, New York, Párizs, Milánó! A világ vár, s én itt ülök a szobámban és nyelvtan tételeket tanulok. Illetve tanulnék. A laptop órája 11:28-at mutat. Nincs is igazán nyár, jövök rá, csak ha a tanulásnak végre vége szakad. Az pedig még a jövő zenéje.

La Lune

Szerda volt és a lány a kávézóban ült. Nem volt ebben semmi különös, hiszen minden hétfő és szerda délutánját ott töltötte, jött rá Oliver az elmúlt két hónapban. A lány, csak így ismerte, mert a nevét nem tudta. Általában Caramel Mochát rendelt és órákon át képes volt itt ülni egy-egy könyv társaságában. Mindig az ablak mellett foglalt helyet és bár sok mindenkit ismert a kávézóból (legalábbis a mosolyok és köszönések számából Oliver erre következtetett) mégis mindig egyedül ült. A pultos lány ugyan öt perceket lopva munkaidejéből letelepedett mellé, és ilyenkor nevetgélve beszélgettek, de valamiért senki sem akarta zavarni, ahogy könyökölve olvasmányába mélyedt. Volt valami megfoghatatlanul különleges a kisugárzásában, ami egyszerre vonzotta és intette óvatosságra Olivert. Valamilyen mágikus szappanbuborékban ült, és a fiú attól félt, hogy ki találná pukkasztani, ha a közelébe merészkedne, ezért hát ő is járt ide minden hétfőn és szerdán, olcsó presszó kávét ivott, és többnyire laptopja mögül figyelte őt.

Önszántából soha nem lépett volna be erre a helyre, de két hónapja, azon az esős, kora márciusi napon úgy hozta a sors. La Lune, jól ismerte a kávézót, minden nap elszaladt mellette útban az egyetemre. Az antik hatású felirat betűiről lepattogzott az aranyfesték, már csak az UNE volt kivehető és kívülről meglehetősen aprócska, szürke helynek tűnt. Ablaküvegét szárnyas tündérek, origami madarak és csillagképek tarkították – első pillantásra egy lepukkant ószeresnek tűnt. Aznap – egy hétfő volt – Oliver elaludt reggel, és gondolkodás nélkül csapta hóna alá laptopját, mert a káoszban hirtelen nem szúrta ki a hordozótáskát. A fontos az volt, hogy időben odaérjen. Csak arra nem számított, hogy délutánra elered az eső. A gép nem ázhat el, benne van minden munkája, beadandója, az ÉLETE, szitkozódott, ugyanis útban hazafelé kapta el a vihar. Ekkor pillantotta meg a La Lune-t. Csak pillanatnyi káromkodást és hezitálást engedett meg magának, mielőtt beszaladt az épületbe. Belépve Oliver lélegzete is elállt. A szűkös helyet egy galériaszint építésével oldotta meg a tulajdonos, a kávézó belülről pedig leginkább egy romos, barokk kastélyra emlékeztette. Az alacsony asztalok mellett párnázott székek és fotelek tele voltak emberekkel, a falakat díszes festmények, szárított virágcsokrok és antik térképek díszítették. A pulton kínai vázák sorakoztak, bennük friss virágcsokrok, és üvegtálak édességgel megtöltve díszelegtek. Oliver szabad hely után kutató tekintete a helyiség sarkán állapodott meg. A kis, kerek asztalt intarzia díszítette, és egy réz gyertyatartó ült a közepén, mellette két, bársonyborítású fotel. Leült és laptopját maga elé helyezve még egyszer körülnézett. La Lune forgalmas volt. Alig akadt üres szék és egyszerre három pincér is tüsténkedett. Voltak itt mindenféle népek. Hangosan vihorászó, tizenéves középiskolások, akik drága kávékülönlegességeket ittak, de előtte lefotózták, hogy feltehessék instagramra; aktatáskás üzletemberek, akik tisztán itták a feketét, közben telefonálva; rohanó egyetemisták, akik elvitelre kérték az olcsó kávét, negyvenes anyukák, akik finom süteményt ettek az ital mellé, és nyugdíjasok, akik komótosan, újság mellett fogyasztották el a tejeskávéjukat. A lányra azért lett figyelmes, mert egyik kategóriába se tudta besorolni, Aranyló vörös haja az asztalra omlott, amint állát a tenyerébe támasztva könyökölt. Szeplős arcát rakoncátlan tincsek keretezték. Előtte egy könyv hevert, amit elmélyülten olvasott. Olivert mesebeli hercegnőre emlékeztette, akinek szépségéhez foghatót még nem látott. A lány aznap elment, mielőtt Oliver összeszedte volna a bátorságát, hogy megszólítsa. Sose volt a helyzet magaslatán, ha nőkről volt szó.

Tinédzser éveit a számítógép mellett a sci-fi és fantasy regények töltötték ki. Egyetlen barátnője, Abby fél év után szakított vele, mert elváltak útjaik az egyetemre, és a lány azt mondta nem utazna azért órák hosszat, hogy utána Oliver egy számítógépes játékért ejtse. Hogy most mégis miért vonzotta ez a lány, a Hercegnő, ahogy magában nevezte, nem tudta, egyszerűen csak érezte.

Már két hónapja gyűjtötte a bátorságát, de még mindig nem sikerült odamennie hozzá. Megpróbálta meglesni mit olvas, hogy ő is elkezdhesse és beszédbe elegyedhessen vele, sikertelenül. Térdig érő szoknyáiban és pasztellszínekbe öltözve úgy nézett ki, mint egy hatvanas évekbeli modell. Ma sem ment oda Oliver, de valami szokatlan történt. A lány nem volt egyedül. Egy fiú érkezett hozzá, tüsi, barna hajú, bőrdzsekit viselt, és motorral érkezett. Arca egészen vadnak tűnt, de szeplői szelídítették meg. Homlokon csókolta a lányt és a pulthoz vezette. Oliver dühös volt. Hát eddig vesztegette az idejét, hogy már nem is kell! Persze, hiszen minden lánynak csak a bátor, erős férfiak kellenek, és ennek a a… vad motorosnak szemmel láthatólag nincs gondja ezekkel. Oliver még csak megszólítani sem merte, ez meg itt…! Mikor távoztak, Oliver figyelte, ahol a motorra segíti, bukósisakot vesz elő neki és elhajt vele. Ürességet érzett a mellkasában, a két hónapja tartó bizsergés eltűnt. Vége. Lecsukta a laptopot, az asztalra csapta az üres kávés csészét és fizetni ment a pulthoz. A lány – Kari, olvasta a névtáblán – mindig kedvesen mosolyogva üdvözölte, és csak annyit mondott: A szokásos. Oliver előhalászott egy bankjegyet a pénztárcájából és gyorsan a lány kezébe nyomta. Most megy ki innen utoljára. Megfordult a fejében, hogy el kellene köszönnie Karitól, nem fair, hogy vele bánik így, hiszen nem ő tehet róla, tulajdonképpen párszor már cselekvésre is ösztönözte, de nem tudta a módját. Majd rájön ő is, ha többet nem jön. Már épp távozni készült, amikor Kari hirtelen megszólalt.

- Majd’ elfelejtettem! Ezt Ő hagyta itt neked.

Ő? Miért? Mit akarhat? Millió, ezekhez hasonló kérdés cikázott át a fején, csak egy nem – hogy kicsoda „Ő”.

A cetli, amit Kari átadott egy kacsintás kíséretében gondosan össze volt hajtva és apró virágok rajzai díszítették. A tinta elmaszatolódott – most készítette, siettében, és amúgy is balkezes volt. Kibontva a következő szavak álltak rajta.

„Ha hazaértem a nyaralásból a bátyámmal, akkor felhívhatnál. Megihatnánk egy kávét. Egy asztalnál ülve. ;) xx Celestine”

Veronica Roth: A beavatott

#1 New York Times Bestseller, milliós eladások, 2011 legjobb ifjúsági regénye, hollywoodi szuper produckió. Csak néhány szó, de már teljes történetet mesél el Veronica Roth első művéről, a Divergent trilógia első kötetéről.

Talán visszanézve azt mondják majd a 2000-es évek elejéről, hogy a középkori fantasyk, elcsépelt vámpírregények és silány disztópiák időszaka. Napról napra szembesülünk a problémával, hogy az emberek – és főleg a fiatalok – körében az olvasás letűnőben van. Talán ezzel próbálják meg felvenni a harcot a sorozatgyártású ponyvaregények, akik lassan átvették az irodalomban a főszerepet. A 25 éves Roth is a grabancánál ragadja meg a rohanó XXI. századi társadalmat, és A bevatottal olyan tesz le az asztalra, ami minden égbekiáltó hibája ellenére szórakoztató és fiatalok millióit ösztönözheti olvasásra.

Beatrice (Tris) Prior Chicagoban él szüleivel és testvérével, Calebbel. A város, ahogy ők csak emlegetik, talán az egyetlen hely, ami megmaradt egy, az emberiséget tizedelő háború után. A kerítéssel körbe vett város vezetői azt tanítják, a háború kirobbanásának oka az emberi természetben keresendő, ezért olyan társadalmat hoznak létre, ahol nincs szükség az egyéniségekre. Öt csoportra, a Bátrakra, Barátságosakra, Műveltekre, Őszintékre és Önfeláldozókra bontják a lakosságot, ahol különféle törvények írják elő életüket. A jövő azoké, akik tudják hova tartoznak, mondja Jeanine Matthews, a Műveltek vezetője. Beatrice világ életében az Önfeláldozók között tengette napjait, mégsem látja magában az efféle képességet, és irigykedve nézni bátyját, akinek az önzetlenség olyan természetes, mint a levegővétel. Végül eljön a teszt napja, amikor minden 16 éves egy szimuláció segítségével tudja meg, hogy hova tartozik, hogy azután ennek tudatában döntsön a szekció mellett. Beatrice-on azonban nem fog a teszt. Egyformán mutat olyan tulajdonságokat, ami alapján lehetne a Bátrak, Műveltek és Önfeláldozók közé sorolni. Ezt elfajzottnak (divergent) nevezik, és üldözik őket, mert bomlasztják a rendszert. Főhősnőnk ugyan rettegve, hogy fény derül titkára, mégis a Bátrakat választja, azokat az embereket, akiket mindig is csodált. De ahhoz, hogy a csoport teljes értékű tagjává váljon, előbb túl kell élnie a beavatást, ami durvább, mint egy egyetemi gólyatábor: az alkoholizálás helyett fegyverforgatást, szabadkézi harcot tanulnak, és mentális próbákat kell kiállniuk, Az pedig, aki nem megy át, csatlakozhat a csoportnélküli hajléktalanokhoz, ha nem ölik meg álmában a vége előtt. Egy ifjúsági regény nem az igazi szerelmi szál nélkül, így itt is nyomon követhetjük (immár) Tris és kissé szadista, de misztikusan vonzó kiképzőtisztje, Négyes közti bimbózó románcot.

A regény megjelenése óta számos jó kritikát kapott, és persze negatívat is, hiszen a siker sosem jár egyedül. Elolvasva azonban nem tudunk elsiklani az Éhezők viadalát idéző hasonlóságok felett. Bár a történet nem, de az alapkoncepció kísértetiesen hasonlít. Az is a rosszmájúak malmára hajtja a vizet, hogy Tris szemszögéből látjuk az eseményeket, csak úgy, mint az Éhezők viadalában Katnisséből.

Roth nem szépirodalmi megfogalmazásokkal, hanem pörgős cselekményével szippantja be az olvasót, bár néha megcsillannak az irodalom igazgyöngyei is, mint például személyes kedvencem, a Bátrak alaptörvényéből származó mondat. „Hiszünk a mindennapi bátor tettekben, amikor az emberek kiállnak egymásért.” Főhőse, Tris kellőképpen esetlen, és szórakoztató látni, hogy korábbi kasztjának szokásait leveti lassacskán, és egy igazi lázadó, Bátrakhoz illő személyiséggé válik. Ugyanúgy csetlik-botlik a titokzatos, felnőttes Négyes előtt, mint bármely más tinédzser bálványa láttán. Valóban, Négyes az olvasó számára is az egyik legizgalmasabb karakter. Nehéz eldönteni, hogy az angyalok vagy a démonok oldalán áll, és zordon természete sötét titkokat is rejt.

A könyv felveti azokat az etikai, filozófiai és politikai kérdéseket is, amik jelentősen formálják a fiatalok világnézetét és igazságérzetét. Zsarnok kormány, az emberek befolyásolása, az egyéniség elnyomása mind-mind fontos kérdések a műben, amik Trist is izgatják.

Ami engem zavart, hogy a grandiózus koncepció, az új világ kidolgozása vázlatos. Míg Tolkien, Rowling, Martin, de még Collins is sokkal részletesebb, mérnöki precízséggel megtervezett alapra helyezi történetét, addig Roth csak irányelveket ad, számtalan a megválaszolatlan kérdés. Az olvasónak egészen a trilógia utolsó kötetéig kell várnia, hogy fény derüljön a piszkos igazságra.

Első könyvesként egyáltalán nem rossz, és minden hatásvadász klisé csak hozzásegíti egy dollármilliókat érő villa megvásárlásához. Hamar elkeltek a jogok a kasszasiker filmhez is, ami a nyitóhétvégén 56 millió dollárt hozott a házhoz. Ezek után biztos, hogy nagyobbnál-nagyobb kiadók fognak topogni az amerikai lány küszöbén. Évtizedek múltán irodalmi szempontból aligha fog valaki emlékezni rá, de nem mindig a legsikeresebbekből lesznek a nagy emberek.