2014. december 31., szerda

Kétezer tizennégy



Amikor az idei táncos karácsonyi bulin eszembe jutott hogyan álltam ott, kicsit kevesebb, mint egy éve, akkor éreztem megint milyen sok is ez a háromszázhatvanöt nap. Meg az is, hogy valahogy így kezdtem az óév búcsúztatómat tavaly is. Most azonban csak klisék jutnak eszembe, hogy ezt az évet magam mögött hagyom. Ha kétezer tizenhármat elneveztem, akkor ezt kétezer tizennégynek is megadom. Ez az év a változás éve volt. Hiszen pontosan ez a gondolat ütött meg, a fűtött kulcsos ház félhomályában – egy éve másról se beszéltem, csak a felvételiről, hogy mennyire félek, és mennyire tanácstalan vagyok. Most pedig már úgy álltam ott, egyetemistaként, két sikeres vizsgával a hátam mögött. Most már nem a felvételi, hanem a vizsgaidőszak a rettegett szó. Már nem azokkal táncolok minden héten, akikkel azon az estén együtt szórakoztam, bár ez az év mégis nagy részben róluk, a velük töltött pillanatokról szólt. Ó, azok az elviselhetetlenül forró, fellépésekkel zsúfolt nyári hétvégék! Hiányoztok!
Tettem egy fogadalmat Nektek, de leginkább magamnak tavaly: havonta kétszer posztolok. Bár kimondani, leírni sose mertem, de reménykedtem, hogy az a kettő mindig írott szó lesz, novella, naplójegyzet, kritika, de nem így lett. Ennek ellenére büszke vagyok az elért teljesítményre, és jövőre még jobban fogok igyekezni, magamért és Értetek.
Az év legemlékezetesebb pillanatai az iskolához kötnek: ballagás, érettségi, a „felvettek” pillanat, az első egyetemi napok, a gólyabál. Nagy lépésekben haladtam, sok munka gyümölcse ez nekem – de azt hiszem mindenki életében – és alighanem igazán meghatározó. Emellett a sok fáradozás mellett kellett valami, ami tartotta a lelket bennem, amivel át tudtam vészelni a nehéz időszakokat: legfőképpen a tánccal, de volt itt utazás, és nem csak Budapestre. Csehországai varázslatos tájain barangoltam a családdal, és Prága ismét elkápráztatott. Jó volt találkozni a „régiekkel”, akikre mindig szakítok időt, ha itthon vagyok, de legalább ennyire élveztem, hogy megismerhettem néhány új barátot. S tudom, úgy beszélek, mintha egész évemet az egyetem töltötte volna ki, de még mindig élénken élnek bennem a középiskolás, csodálatos pillanatok.
Zene töltötte ki mindennapjaimat, a három megállónyi villamos és metró utat, de a három órás vasút utazást is. Az év zenei felfedezése részemről George Ezra volt, akinek Budapest című száma megdobogtatja a magyar szíveket, még ha csak szikrányi köze is van fővárosunkhoz. Akinek a koncertje megéri a hosszú sorban állást, a várakozást, meg élőben még sokkal fantasztikusabb, mint felvételről.
Véget ért az elnyújtott Hobbit filmtrilógia, elvesztettünk néhány színészt, de még mindig láthatjuk munkájuk gyümölcsét. Végig söpörte az internetet az ALS Ice Bucket Challange, Ukrajna igazi darázsfészekké változott, ebola járvány pusztít a fekete kontinensen és Malala béke Nobel díjat kapott. Volt itt téli olimpia Szocsiban, foci vébé Brazíliában, az Apple piacra dobta az iPhone 6-ot, és nálunk majdnem bevezették az internet adót. Igen, csakis a popkultúra.
Olvastam, bár az utóbbi időben meglehetősen sok szakirodalmat, de a nyáron és az érettségi időszakában hódoltam a YA iránti rajongásomnak, és hódolatomat tettem a kolumbiai irodalom előtt.
A fotózás sem maradhatott el, a gépem sok havat látott, gyönyörű városokat, és a természet csodáit, ahogy az már lenni szokott. Na, meg a karácsonyt.
Nem érzem különös váltásnak az új évet, nem hiszek abban, hogy csak ekkor változtathatunk, de lássuk be, mégis sokkal motiválóbb, hiszen véget ért valami régi, s kezdődik valami új.
Kívánok mindenkinek sikerekben gazdag új évet, és hogy tartsatok velem az utamon. Remélem egy év múlva ugyanitt, találkozunk!
Írjatok remek könyvet magatoknak!

2014. december 29., hétfő

Christopher Paolini: Eragon




Nagyon jól emlékszem a címre: Eragon. Csodálatos hangzású, vérbeli fantasy regénycím. Bár először nem regényként, hanem mint film ismertem meg. S egészen biztosan moziban láttam, de a jelentősége mégis abban leledzett, hogy Avril Lavigne Keep Holding On című száma betétdalként szerepelt benne. Mára már semmire se emlékszem belőle, az előbb említett számon, és a fiú és sárkánya főszereplő kombináción kívül.
A fantasy iránti rajongásom nem titok, az Eragont pedig már hosszú ideje tervezgettem, de csak novemberben sikerült a kezem közé kaparintanom. A rengeteg beadott esszé után élvezet volt valami mást olvasni, nem csak szakirodalmat.
A történet roppant egyszerű, a 15 éves árva, vidéki fiú egy furcsa követ talál a Gerinc nevű hegységben vadászat közben, ami mintha csak ott termett volna. Az olvasó ezzel párhuzamosan bepillantást nyer a kulisszák mögé, s előbb tudja, mint Eragon, hogy valójában sárkánytojás, amit talált, és nem csak egyszerű kő. A sárkány pedig igazi ritkaságként megy Alagäeisában, a valaha a Lovasok otthonának számító országban.  A kikelt sárkányfióka a fiút választja Lovasává, és ezzel hatalmas veszélybe sodorja a közeli falu, Carvahall lakóit, és Eragon „családját”, az őt nevelő Garrowt és Ronant, a fiát. A fiú nem maradhat ott, mikor rá vadásznak, így megkezdi kalandos utazását a birodalmon át Brommal, a falu mesemondójával, aki sokkal több annál, mint aminek látszik.
Paolini összetett világot tár elénk, amiről rengeteg új információt tudunk meg, de szerencsére az egyszeri ránk zúdítás helyett folyamatosan, lassan adagolva tudunk meg egyre többet és többet a valaha a Lovasok által felügyelt és irányított Alagäeisáról, többi lakosáról, a tündékről, törpökről és vardenekről. A birodalom ma azonban sötét árnyéka régi önmagának, és bukását éppen a Lovasok megszelídíthetetlen, mindenki felett álló hatalma okozta. A király, Galbatorix valaha dicső Lovas volt, ám elvesztette sárkányát, és ezzel együtt az őrület szakadékába táncolt. Egymás ellen uszította társait, így történetünk kezdetekor már egyetlen élő Lovas sem maradt. Éppen ezért fontos Eragon feltűnése, és sárkányáé, Saphiráé, hiszen hatalmukkal senki sem érhet fel, ezért fontos, kinek az oldalán áll. S hogyan képes dönteni egy alig felnőtt fiú, akit ide-oda tépnek a hatalomvágyó népek?
A történet ötletes, bár nem nélkülöz a műfajra jellemző kliséket, de még emellett is elgondolkodtató és szórakoztató. Az írásmódja azonban néha bánt, és nem tudom, hogy ez a fordítás bűne-e. Egyes jelenetek részletessége szembetűnően különbözik más, roppant röviden leírt eseményektől. Ilyenkor mindig az első könyves író mentség jut az eszembe, még akkor is, ha ez nem igazán meggyőző. Többet szeretnék olvasni Eragon belső vívódásairól, érzelmeiről, még akkor is, ha ez a pörgős kalandok sorából kilógna.
A karakterek igazán szerethetők, a főszereplők pedig szerencsére nem egysíkúak, hanem izgalmas titkok rejlenek személyiségük mögött magyarázatként, legyen szó akár Aryáról, a tündéről, Bromról, de még Saphiráról is. A sárkány és Lovasa gondolati úton való kommunikációja bensőséges viszonyt tükröz, azonban félelemre adhat okot, hogy az elmékbe más is be tud törni, így „találkozik”először Aryával Eragon, ugyanakkor így idézheti meg őt Galbatorix is. A könyv világa hemzseg a varázslattól, amit egy kitalált ősnyelv hív életre, amin a szavaknak ereje van, és amin nem lehet hazudni.
A kötet végén szinte le is lehetne zárni, talán ezért is készült egyetlen film belőle, ennek ellenére rengeteg nyitott kérdés marad megválaszolatlan, amelyre remélhetőleg a következő kötetekben kielégítő válaszokat kapunk.
Az Eragon szórakozásnak jó, fantasy rajongók számára értékelhető, mégis inkább fiatalabb közönséget céloz. Én már a másodikba is belekezdtem, és bármit is mondjanak, mindet végig olvasom. A tervem legalábbis ez.

2014. december 23., kedd

A karácsony nekem...

Az első decemberem Budapesten többnyire vidám hangulatban telt. Amikor december elején először pillantottam meg a kivilágított körutat, úgy éreztem, mintha egy karácsonyi képeslapba csöppentem volna. Az első vizsgaidőszakom ugyan visszavett a karácsony-lázamból, de az első akadályokat sikeresen vettem, és utána igyekeztem bepótolni, amit előtte a tanulás miatt nem tettem. Jártam a Vörösmarty téren az adventi vásárban, fotóztam, majd haza vonatoztam és itthon voltam karácsonyi bulin, szülinapon, és persze a mi kis karácsonyi vásárunkon is. Pihenni nem nagyon volt időm, amióta haza értem, de most már talán néhány nyugis nap áll előttem. Ajándékok becsomagolva, karácsonyi zene szól maximum hangerőn, csak a hó hiányzik a tökéletes hangulathoz. 
Régen fogtam már a kezemben a gépet, úgyhogy az elmúlt napokban megpróbáltam képekben elmondani, mit is jelent nekem, hogyan is telik a karácsony.

Az adventi koszorúnk - évek óta én csinálom














Andrássy út

A nagykörút is ki van világítva
Karácsonyra ezekben a körömlakkokban hangolódom

A fára mindig kell a dekoráció

Kreatív, csináld magad ajándék lehet egy festett bögre

December eleje óta a Diótörőt hallgatom, annyira karácsonyi zene

Ajándékcsomagolás

A mézeskalács sütés is elmaradhatatlan

Hosszú nap után jól esik a forró tea

2014. november 16., vasárnap

Margit-sziget

Szóval, már 2 és fél hónapja élek Budapesten, és még soha sem jártam a Margit-szigeten.Ha már itt tartunk, akkor a Hősök terén sem. Az előzőt sikerült már bepótolnom csütörtök délután, amikor fényképezőgéppel a nyakamban sétálni indultam. Olyan, mintha elhagytam volna a mindig zajos Budapestet, a levelek zizegnek a talpam alatt, oldalvást meg-megcsillan a Duna szürke szalagja, a parkban békésen olvasó, sétáló, futó emberek. Fantasztikus érzés, tényleg ki lehet szakadni a főváros adta lüktető életritmusból, és az jutott eszembe tessék, itt van a mi kis országunk saját Central Parkja.
Imádom az ősz színeit, ezeket próbáltam néhány képpel megörökíteni.












<a href="http://www.bloglovin.com/blog/13302903/?claim=6afkjd4s284">Follow my blog with Bloglovin</a>

2014. november 1., szombat

Körúti hajnal


Tóth Árpád: Körúti Hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...



2014. október 31., péntek

Önkéntes magány



Az ágyában feküdt, pontosabban az ágyán, hiszen a takaró alá volt gyűrve. Meztelen vállai beleremegtek a reggeli hideg levegőbe. Arccal a falnak, háta mögül is tisztán hallotta, ahogy a hideg, simulékony esőcseppek kopognak az ablaküvegen, mintha bebocsátást kérnének. Hát igen, ők bezzeg bebocsátást kérnek – csattant fel a gondolat hevesen fejében. Egyedül volt a lakásban, szinte még érezte a léptek melegét a padlón, hallani vélte, ahogy becsukódik utána a bejárati ajtó, és hirtelen elviselhetetlen lesz a csend.
Egyedül volt, megint. Igazán megszokhatta volna, hiszen úgyis mindig mindenki ott hagyta őt. Egyetlen egyszer sikerült neki előbb elmennie életében, de csak azért, mert elköltözött otthonról. Gondolatai ilyenkor, mint a mai reggel volt, elméjének legsötétebb sarkaiból törtek elő, elhomályosítva a látását, a legváratlanabb pillanatokban újra és újra előtörve, állandóan ismétlődve, erőszakosan előtérbe tolva magukat. Hagyta, hogy erőt vegyen rajta a fájdalom. Magzatpózban feküdt, és ugyanaz a trikó volt rajta, mint előző este. Libabőrös lett, de nem mozdult meg, továbbra is a falra meredt. Szemei szárazak voltak, de biztos volt benne, ha pislogna, ha elengedné a fehér falat, ezt a biztos pontot, a gondolataiba fulladna, sírógörcsben rázkódva, elgyengülve. Kétségbeesetten pillantott a csuklójára, majd szeme kutakodva körbe pillantott. Nem volt semmilyen vágó eszköz a szobában. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A karcolások már elhomályosodtak,  de soha el nem tűnő bűnjelekként emlékeztették a múltra. Utolsó alkalommal tíz éve nyúlt a fájdalom tompításának e kifacsart eszközéhez. Mára már pár órányi elengedett dühöngés elegendő volt, hogy tovább folytathassa mindennapjainak szokványos menetét.
Lassan kelt fel. Ahogy talpai a hideg padlót érintették megborzongott. A szobát betöltötte a hideg, reggeli fény, amitől minden szürkének tűnt. Elkapta a tükörképét, de gyorsan el is fordult. Sose szerette ezt a pillanatot. Tudta jól, sötétlila karikák vannak a szemei alatt, arcán látszanak a takaró gyűrődésének barázdái, és bőre olyan színtelen volt, mintha elhagyta volna az élők sorát. Papucsot húzott, és egy pulóverbe is belebújt, abba a szürke, bolyhosba, amit még tőle kapott. Hogy miért ezt vette fel, nem tudta, valószínűleg mert ez volt elől, hiszen soha nem volt szentimentális. A ruhák csak ruhák voltak a számára.  Vizet tett fel forrni, és közben előkészítette a reggelijét: a csokis croissant-t. Mindenre szánt időt, felöltözött – ma nadrágot viselt – sminkelt, és persze a reggelijét is elfogyasztotta. Mire kilépett az utcára, már csak halvány nyomai látszódtak annak, aki ő volt reggel, annak a lánynak, aki sebezhető és sebzett, aki néha sírva fekszik le aludni, és akinek sérülések csúfítják csuklójának belső oldalát. Soha nem szerette ezt a lányt, ezért elrejtette, otthon hagyta, a gardróbban, eldugva, hogy senki más ne lássa. Nem merte magának se bevallani, pedig régóta tudta: majdnem minden gondnak ez az okozója. Rossz tapasztalatai mégis túlzott hatalommal bírtak felette. Hiszen emlékezett, amikor megmutatta azt a lányt, mindig utána jött a baj. Lassan, majdhogynem észre vétlenül hátrált ki mindenki életéből, hogy ő már csak a hiányukra lett figyelmes. Néha ugyan látta őket elmenni, de úgy érezte magát, mint a fuldokló, a fogoly, aki nem tud kiáltani, mert nem hallják szavát. Vörös rúzst és páncélarcot öltött magára reggelenként, mint ez a mai is, és merev, érzelemtől mentes arccal lépett be a világba. Látott másokat, mindig figyelt, de soha nyújtott először kezet. Ha közelítettek hozzá, nem tolta el őket, látványosan sosem, de mindvégig hideg maradt. Előfordult vele, hogy mikor a magány sötét gondolatai előre tolakodtak elméjében be szeretett volna engedni valakit, be is engedett, de a vége mindig ugyanaz maradt. A csukódó ajtó, ő pedig ismét egyedül, a hideg lakásban. Nem tudta, hogyan lépjen túl önmaga korlátain, sőt, nem is akarta megtenni, hiszen még a problémát sem ismerte. Más láthatta, és látta, de nem tudta mit tegyen. Ma reggel sem azért jött el, hogy ott hagyja szenvedni, egyszerűen csak nem tudta hogyan segíthetne ennek az önmagát lassan romboló, pusztító lánynak. Ez pedig lassacskán őt is felemésztette.
 

2014. október 23., csütörtök

Shannon Hale: Austenland - Vakáció Mr Darcy-val


„Szingli vagyok, mert az összes valamire való férfi csak a könyvekben szerepel!”
(szabadfordítás)
Bevallom, az Austenland egy olyan limonádé, amibe teljesen, őszintén, széles mosollyal az arcomon – azaz menthetetlenül beleszerettem. Austen rajongóként rengeteg öniróniával tudtam olvasni, és nem egyszer húzódott mosolyra a szám. A vonaton. Hazafelé. A négyes ülésen.
A harminchárom éves, amerikai Jane Hayes majdnem mindennel büszkélkedhet, amire csak szüksége lehet az életben. Van munkája, ráadásul diploma után a szakmájában helyezkedett el, lakása Manhattan-ben… csak egy valami hiányzik, a férfi az oldaláról, a saját, külön bejáratú Mr. Darcy-ja.  Erről pedig a 16 éves kora óta Austen világán szocializálódott lány Büszkeség és balítélet iránti rajongása tehet. A DVD az 1995-ös BBC-s verzióról (igen, a Colin Firth-ösről) pedig mint árulkodó bűnjel, van elrejtve a szobanövény mögött. Mikor nénikéje, Carolyn meghal egy három hetes angliai nyaralást hagy Jane-re egy bizonyos Pembrook Park nevű helyen, ahol a látogató Austen világába csöppenve bálokon vehet részt, úrhölgyhöz méltó szórakozásban lehet része, sőt, még a szerelem is rátalálhat, a kastély színész-Mr Darcy-jai között.
Jane ugyan eleinte szkeptikusan áll a dologhoz, de némi hezitálás után belevág a kalandba, hogy ezzel az élménnyel együtt végre megszabadulhasson a lánykora óta kísérő bolondságától. Persze ahogy ez lenni szokott, a főhősnőre rátalál az igazi szerelem, és boldogan élnek, míg meg nem halnak párjával.
A történet nagyszerűsége nem csak az igazi Austen-rajongó számára értékelhető (bár kétségtelen, hogy Hale célközönségét elsősorban ők, mi tesszük ki) hanem minden lány talál benne valamit, amin igazán nevetni tud. Legyen az Jane tragikus szerelmi élete (korábbi „pasijainak” sorát minden fejezet előtt, részletekben olvashatjuk), a birtok másik vendégének, Miss Elizabeth Charmingnak már-már vulgárisan nevetséges karaktere, vagy Theodore/Martin, a kertész mókás epizódjeleneteinek egyike. Huszonegyedik századi nőként nagyon is egyet tudunk érteni a ruházkodással kapcsolatos, apró megjegyzésekkel és Jane mobiltelefonhoz való ragaszkodásával.
A szereplők kellően bájosak és helyenként egészen austeniek, ahogy Jane kommentárjai is felhívják rá az olvasó figyelmét. A rezidens Mr Darcy kellőképp búskomor, karót nyelt, és még táncolni sem szeret, sőt, megvan a bohókás, érzelmes Lydia Bennet vagy éppen Marianne Dashwood párja. Hogyan is feledkezhetnénk meg a klasszikus, sose higgy a látszatnak, nem ő az igazi motívumról.
A könyv erőssége kétségtelenül az enyhén élcelődő, rendkívül finom irónia, ami az Austen-rajongó Janet és az austeni ideált támadja.
Forgattak belőle filmet is, ami ugyan több ponton eltér elődjétől, de legalább olyan szórakoztató, ami a remek színészgárdának és a fantasztikus látványvilágnak egyaránt köszönhető.
Könnyed, szórakoztató műről van szó, ami feldobhatja a borús őszi napjainkat, de aki mélyen szántó, gondolatébresztő műre vár, ne az Austenland-et nyissa ki. Mindenképpen ajánlom Austen-rajongóknak, bolondságra, kikapcsolódásra vágyó lányoknak. Lehet, hogy még nem talált rád a szerelem, de a könyv elolvasása után talán feltámad benned a remény.