2015. augusztus 31., hétfő

Nyári fotónapló

 Bár az egyetemi tanév furcsa szerkezetének köszönhetően a szokásosnál hosszabbra nyúlt/nyúlik a nyaram, ezúttal is úgy érzem, madárszárnyakon járt. Nem titok, hogy szeretek fotózni, úgyhogy a nyaram általános hangulatát próbáltam megragadni ezekkel a képekkel. Nézzétek, kellemes melankóliával, napsugaras mosollyal!














2015. augusztus 23., vasárnap

Bécs - Most vagy soha!

Ha valaha arra kerülne sor, hogy egyetlen szóval kellene leírnom Bécset, már nem lennék bajban: MŰVÉSZET. (Ha már itt tartunk, kedvenc európai fővárosomra, Prágára a szépség, New Yorkra pedig a lendület illene.) Ez a város különleges és elbűvölő, ellentétek érdekes összeolvadása. Egyszerre keleti és nyugati, uradalmi és polgári, szép és rút, osztrák és európai. A híres kávéházi kultúra részeseiként öltönyben mutatkozó urak, kisestélyiben vonuló, körömcipős hölgyek az operában. Valódi bőr táskájuk enyhén fúródik bordáid közé, ahogy sietve kerülgetik a belvárost látszólag uralmuk alá vevő szandálos, hátizsákos turistákat. Persze igyekeznek az udvariasságra, de isten ments, hogy az utcai ivókutakból műanyag palackjaikat töltögető külföldiekkel a kényszerűnél többet foglalkozzanak. S igen, az is Bécs, ahol francia, török és magyar szó keveredik (a teljesség igénye nélkül) a külvárosban, ahol ott vannak az óriási téglára emlékeztető szürke betontömbök - panelházak. Erkélyeik kisebb fajta dzsungellé alakulva, a változatos szobanövények által. Bécsé a félbe szakított, sivár építkezési területek tátongó gödrei, rozsdás drótkerítéssel körülvéve, de nem eléggé elrejtve az óvatlan tekintetektől. Ugyanebben a városban pihennek élénkzöld, árnyas "gartenekben" a járókelők, rózsakertek illatával övezve, csobogó szökőkutak lábánál. Itt magasodnak a neobarokk, a neoreneszánsz és historizmus palotái a Ringstrasse 5,3 kilométernyi hosszán, régi szalonokkal, aranykeretes festményekkel, Klimt és Kokoschka alkotásaival. Csak itt lehet, hogy a Hamburger-Kebab-Pizza szentháromsága mellett a Wiener schnitzel is kiegészíti az utcai gyorsétkezést.
Bécs látképe a Gloriette-ből, előtérben a schönbrunni palotával
Pálmaház

Schloss Schönbrunn

Kilátás a Stephansdom tornyából

Volksgarten, az egyik kedvenc parkom



Hofburg naplemente idején
Hofburg bejárata
A címben szereplő "most vagy soha" a bécsi turisztikai iroda, a WienTourismus idei kampánya, bár talán nem éppen a legtalálóbb. Az én válaszom: Most! és mindig. Jövőre, és azután is. Bécs lendületes és kortárs. A most-ban élő. Fantasztikus koncerteknek, lenyűgöző művészeti kiállításoknak ad otthont, akár az Operáról vagy az Albertináról, vagy a Duna-szigetről és a Mumokról (Modern művészetek múzeuma) beszélünk. A klasszikus és a modern találkozása. Vásárolhatunk a Mariahilfestrassén, felülünk az óriáskerékre a Praterben és elnézzünk a város tornyainak sziluettjét, a Stephansdom gótikus tornyának és az UNO City (az ENSZ bécsi központja) felhőkarcolóinak kontrasztját. Mindennek megvan a maga helye, és különbözőségük ellenére egésszé olvadnak, hiszen Bécs maga a művészet, a legszebbek ízléses keveredése. Semmi sem túl harsány, minden egyensúlyban van.
Osztrák Nemzeti Könyvtár
Az Albertina lépcsői

Edgar Degas: Két táncos, Albertina

Lakosztályok, Albertina múzeum
UNO City
Bécs most, mert már alig vártam, hogy eljussak ebbe a fantasztikus városba, sétálhassak a schönbrunni kastély termein, audioguide-ot a fülemhez szorítva, apró tánclépésekkel átsuhanva a báltermen a klasszikus zenére. Vásárolni akartam a Mariahilferstrassén a kedvenc Forever 21-omban, mint egy divatkedvelő fiatal (és mellesleg még nem 21 éves). Turista szerettem volna lenni, mert csak a turista sétál ámulattal a pompás paloták között meghúzódó, keskeny utcákon, csak ő csodálkozik rá a város látképére a naplementében, a Prater óriáskerekéknek tetejéről (na jó,ebben nem vagyok olyan biztos). Érzed már a hangulatot?
Prater
Körhinta, Prater

Játékok széles választéka

Naplemente az óriáskerékról

Prater hangulat
Bécs mindig, jövőre, és utána is, mert ez a 4 nap nem volt elég. A Dunára csak távoli pillantásokat vetettem, nem kóstoltam meg a Sacher tortát, nem néztem meg a Természettudományi Múzeumot sem a Belvedere Klimt kiállítását. Nem  ittam puncsot a karácsonyi vásáron horribilis összegért, de még csak jegeskávéra se jutott idő.
Ha már egyszer Bécs, akkor a környéken is érdemes körülnézni. Eisenstadt (avagy Kismarton), ahol két éve csak kívülről volt szerencsénk megnézni az Eszterházy kastélyt most tárt karokkal várt. Meglátogattunk Wiener Neustadt (Bécsújhely) bájos belvárosát is, a hosszú autózás utáni lábnyújtóztatásra, néhány óra erejéig.
A mediterrán Bécsújhely

Schloss Esterházy, Kismarton
Ha még több fotóra vagytok kíváncsiak, akkor a flickr oldalamon megleshetitek.

2015. július 31., péntek

Charlotte Brontë - Jane Eyre


Még csak 20-30 oldalnál járok, amikor rájövök, hogy ez jobb lesz. Nem tudom miért, de ez egy megérzés. Pedig hamar feldühít, kiabálnék, hitetlenkedve kapkodom a levegőt: Mrs. Reed, hogy lehet ilyen? De aztán, az első szenvedély lanyhultjával ötlik eszembe, hogy ez azért van, mert az író ezt a hatást szerette volna elérni, és mivel Jane szemszögéből szemléljük a történetet, soha sem tudhatjuk meg a független igazságot. Az ő érzései is benne lesznek a mondatokban.


Bevallom, kissé bizonytalanul, sőt, némi negatív előítélettel vettem kezembe a legidősebb Bronte nővér, és a brit irodalom klasszikusát. Néhány éve nyáron Emily Üvöltő szelek regényét csak nehezen tudtam elolvasni. Egyáltalán nem tetszett. Túl sok volt a bolondság, őrültség, szenvedélys benne számomra. Heathcliff és Catherine szerelme túlzó, veszélyes és marcangoló. Jane és Mr. Rochester kapcsolata sem mentes a heves érzelmektől, bánattól és keserűségtől, de sokkal inkább szebb, tisztább érzelem az övék.
Imádom a korszak könyveit, íróit: ahogy a szavak gyönyörű képekké alakulnak, igazi szóvirágok nyílnak a tinta nyomán. Gondosan megválogatott szavakkal, remekül szerkesztett, kígyózó mondatok. A varázslatos természetleírások, a pontos jellemrajzok, mind fontos részei annak, hogy annyira megkedveltem a viktoriánus Angliát. Jane nagyon szerethető karakter, annak ellenére hogy – legalábbis egy 21. századi lány szemével nézve – furcsa dolgokat művel. Talán ez az, amiért annyira kedvelem ezeket a műveket: elszakadhatok a valóságból. Csodálatos elképzelni a 19. századi társadalmat, ahol még létezett lovagiasság, nagy szerelmek, és igazi, tiszteletreméltó úriemberek, ugyanakkor szenvedéllyel, ármánykodással és balítélettel keveredve a könyvek lapjain. Imádom a báli ruhás hölgyeket és urakat, a vidéki kúriákat és kastélyokat, és elképzelem, hogy beszélnek egymáshoz, ami igen szórakoztatónak hat modern fejjel, és persze szeretek eljátszani a gondolattal, hogy ilyen események megtörténhettek a valóságban is.
Austen regényekből „tanulva”, igen furcsának találtam, hogy mintegy „fél távon” már úgy tűnik, minden rendben van.  Mr. Rochester szerelmet vall, és Jane boldogan fogadja házassági ajánlatát. Már az oltárnál állnak, amikor minden elromlik. Jane karaktere igazán paradox, és ez leginkább itt tűnik ki, amikor olyan helyzetben találja magát, hogy választania kell a becsülete és boldogsága között. Amikor először megismerjük, egy kissé szeleburdi kislány, aki minden áron a boldogságáért küzd.  Nem hagyja magát a porba taszítani szívtelen gyámja, Mrs. Reed által, és harcol féltestvéreivel, amikor igazságtalanul bántják. A lowood-i iskola és különös barátnője, Emily Burns hatására változik meg, ott tanulja meg emelt fővel viselni sorsát. Itt derül ki róla, hogy igazán nem rossz lány, egyszerűen csak nem viseli jól az igazságtalanságot, bár az intézetben eltöltött évek alatt rengeteg higgadtságot tanul. Később, mikor nevelőnői állásába kerül, már egy egészen más fiatal hölgyet látunk, aki nyugodtan néz szembe a jövővel. Amikor végre, végre Mr. Rochester iránti érzelmei viszonzásra találnak, akkor viszont egészen bosszantóvá válik. Szinte hidegen viselkednek egymással, Jane távolságtartó, de Mr. Rochester „kis boszorka” becéző szavai sem tűnnek olyan szeretetteljesnek papíron. Végül nem tudok napi rendre térni a fölött, hogy az a kislány, aki nem vágyott másra, csak szeretetre hogy képes otthagyni azt, aki számára legkedvesebb, mert a társadalom megbélyegezné. A helyzet kétségbeejtő!

Az utolsó oldalakat vadul lapozva olvastam, egyre sürgetve magamat, és érzelmeim megjárták a poklot és mennyet! Az éjszaka közepén, a takarómba csavarodva, vadul verdeső szívvel fejeztem be. Szóval, imádtam!

2015. július 21., kedd

Félúton

Talán sokaknak ismerősen cseng a Goodreads oldal neve. Olyasmi, mint a Moly, a különbség csak annyi, hogy nemzetközi, de szép számmal megtalálhatók magyar irodalmi művek is az archívumában. Különösen tetszik az oldalban, hogy ha elegendő könyvet értékelünk (1-5-ig terjedő mércén osztályozzuk) akkor ajánlásokat is találhatunk az ízlésünknek megfelelően. Az oldal segít minden könyvmolynak számon tartani mit olvasott, mikor, sőt, barátokat is összeköt, ha a facebookhoz van csatlakoztatva. Januárban pedig azt "kérdezte" szeretnék-e újévi fogadalmat, kihívást beállítani, hogy mennyi könyvet olvasok el 2015-ben. Igyekeztem megvalósíthatóban gondolkozni, mégis, kihívást jelentőben, így 20 könyvet jelöltem meg magamnak. Most járok féltávon, így gondoltam megmutatom, mit olvastam idén. Persze már jócskán a 15-ön is túl járnék, ha az összes tankönyvemet is felvettem volna a listára. Röviden értékeltem mindegyiket, rögvest az elolvasásuk után. Az eredeti, angol nyelvű verzióimat megtaláljátok a Goodreads profilomon, de a blog kedvéért magyarul teszem itt közzé őket.
A legtöbb írásomat csak akkor érdemes elolvasni, ha már te is olvastad a könyvet!
Lentről felfelé, balról jobbra van időrendben.
Christopher Paolini: Elsőszülött (Örökség sorozat #2.)
Egész jó könyv, határozottan vannak rendkívül izgalmas mozzanatok, mégis, hiányzott az a folyamatos sodrás, amit úgy szeretek. Az Elsőszülött Eragon edzéséről szólt, hiszen nem akármilyen Lovassá kell válnia, hogy úgy állhasson Galbatorix elé, hogy ne kelljen attól félnie, azonnal megsemmisítő vereség jut osztályrészéül.
Értem én a fontosságát ennek a folyamatnak, azonban úgy vélem, egy teljes könyvet ennek szentelni - és nem is rövidet! - túlzás. A fejlődése pedig nem olyan, mint amire számítana az ember, Eragon még mindig ugyanaz a forró fejű fiatal, mint aki volt. Valóban, az erejét már némileg jobban kezeli, a teste pedig átesett egy "frissítésen", de nagyobb változást vártam, tekintve a hosszát. Ami az Arya iránt kifejezett érzelmeit illeti, bájos, hogy ilyen kitartó, de tanulhatna a hibáiból. 
Ugyan Eragon történetével nem voltam teljesen megelégedve, annál inkább örömömet leltem féltestvére, Roran sztorijában. Szimpatikus számora a karaktere, nehéz döntéseket kell hoznia, mégis megértem miért teszi azt, amit; sokkal felnőttebb, a szeleburdi Eragonhoz képest. 
Nasuada, illetve semelyik uralkodó sem győz meg igazán. Karaktereik nagyon vázlatosak, döntéseik megkérdőjelezhetőek. Nem azok a tiszteletparancsoló személyek, mint amiket várna az olvasó.
Ami a végét illeti, te jó ég, az utolsó ötven oldal fantasztikus! Magával ragadó, izgalmas! A jó öreg Csillagok háborújára hajazó húzás:"a jófiú apja a főellenség" nagyon tetszett, úgyhogy alig várom, hogy belekezdhessek a Brisingr-be!

Rainbow Rowell: Fangirl
Imádnivaló, aranyos, földhöz ragadt, de csak a legjobb értelemben. Általában nem kedvelem a szerelmes történeteket, mert a) csak arról szólnak, hogy talál egymásra a pár (ami számomra nem elég, kivéve, ha Jane Austenről van szó) és b) mert nagyon ritkán érzem azt, hogy olyasmit látok, ami a valóságban is megtörténhet. Mégis megvettem a Fangirlt, abban a reményben, hogy mégis csak egy hozzám hasonló rajongónak való, és nem kellett csalódnom. A karakterek annyira valóságosak, könnyen kötődünk hozzájuk, főleg részemről Cath-hez, hiszen annak ellenére, hogy nincs ikertestvérem, mintha valamennyire magamat láttam volna. Imádtam Levit, soha semmit nem erőltetett, mégis, mindig ott volt, amikor Cath-nek szüksége volt rá. Mondjuk kicsit nehezen képzelem el, hogy tényleg léteznek ilyen emberek. Egész haza úton ( a vonaton olvastam) vigyorogtam, halkan nevettem, az ajkamat harapdáltam, nehogy hangosan felkacagjak. Nem tudtam letenni. Az egyetlen bajom vele, hogy annyira kiszámítható a történet. Nagyon tetszik az írónő stílusa, és adott valami eredetit, és szeretnivalót ehhez az elcsépelt sztorihoz ( a stréber lány, szemüvegét levéve gyönyörű lesz, és összejön a menő sráccal).

George R.R. Martin: A hét királyság lovagja
Hosszú várakozásunkatomat az újabb Tűz és Jég Dala sorozat kötetéhez ezzel a novelláskötettel enyhítettem, boldogan kalandozva Westeros világában, egy másik korban. Három különálló, ugyanakkor összefüggő történetet olvashatunk abból a korból, amikor még a Targaryenek uralkodtak a Hét királyságban. Egg, avagy Aegon Targaryen álruhában fegyverhordozónak szegődik Ser Dunkhoz, a frissen lovaggá avanzsálódott lovaghoz.
A könyv Martinhoz méltóan izgalmas, összetett világba kalauzolja el az olvasót, és persze nem hiányozhatnak a véres harcok, és az íróra úgy jellemző brutális halála egy-egy kedves szereplőnek. Csodálom ezt az univerzumot, ahol minden karakter önállóan is izgalmas, hús-vér, három dimenziós emberként elevenedik meg.

Grecsó Krisztián: Megyek utánad
Ez volt az első Grecsótól. Nem mondom, hogy az utolsó, de szokatlan volt, nem annyira tetszett, de hát látszik, nem vagyok otthon a kortárs magyar irodalomban. Néha igazán magával ragadó, különleges hangulatú. Azt hiszem, ez a kulcsszó: hangulat. Az egész mű, a kronológiája, számomra kusza, érthetetlen, zavaró. Nem lineáris. Érzéseket ad át, hangulatokat, színeket, szagokat, mozdulatokat, emlékfoszlányokat. S nekem, aki a mecsek lankáin nőtt fel, talán nem is olyan izgalmas, hiszen nem tudom, nem sejthetem milyen falun felnőni a Viharsarokban, nem tudom milyen a kanyargó Körös, a Tisza, csak sejteni tudom. 
Daru nem én vagyok, ő egészen más, és nehéz azonosulni. S úgy éreztem, a lányok csak jönnek-mennek, ott hagynak egy darabot Daruban, és cserébe elvesznek tőle valamit, de a karaktere megmaradt annak akinek megismertük.

Kass Morgan: A 100
Sci-fi vagy fantasy? Jó kérdés. Eleinte sci-finek indul, azonban a körülmények megváltoznak. Az emberiség egy űrállomáson tengeti mindennapjait egy posztapokaliptikus világban. A körülmények azonban romlanak, egy végzetes hiba a rendszerben az oxigénkészletek vészes fogyásához vezet. Így, hogy időt nyerjenek maguknak (vagyis hogy kevesebb "szomjas" tüdő legyen a fedélzeten) 100 kiskorú rabot küldenek a Földre, hogy felderítsék élhető-e. Azonban mikor megérkeznek a gyerekek, rá kell jönniük: nincsenek egyedül.
Előbb láttam a sorozatot, és ugyan nagyjából  mivel egy időben jelent meg a kettő, teljesen eltérő irányt vett. A tévé verziót imádtam, fülig beleestem, szóval sokat vártam a könyvtől. Az nem mondhatom, hogy nem tetszett, de az igazság az, hogy annyira  különbözött a sorozattól, hogy nem tudtam ugyanannyira szeretni. A tévé verzió egy állandó adrenalin löket, izgalmas és fordulatos, alig bírok megülni a helyemben, amikor nézem. A könyv ennek ellenére, aranyos, de hiányzik Raven, Jasper vagy Monty, azok a karakterek, akiket úgy megszerettem, akik élettel és némi humorral töltik meg a műsort. Sőt, sokkal lassabb folyású, nagyjából az első epizód alatt befejezzük az első könyvet. Az egész Glass vonal, ami még fent, az Arkon játszódik, kicsit távol áll tőlem, és idegenkedem a gondolattól, hogy Clarke és Wells valaha egy párt alkottak, hiába a sorozatban Wells változatlan érzelme. Csak Bellamy az, akit mindenhogyan imádok, könyves vagy tévés verziót egyaránt.

Ken Follett: Katedrális
Ez a könyv fantasztikus volt, mégha nem is tökéletes. 2010-ben láttam a mini sorozatot, amit itt, Magyarországon vettek fel, olyan színészekkel, mint az oszkár-díjas Eddie Redmayne, aki Jankót játszotta. Emlékszem, hogy tetszett, ezen kívül azonban nem sokra, szóval mondhatni új könyv élmény volt számomra. A történet kellően pörgős, ami meglepett, hiszen a történelmi regényekkel általában ez a problémám, és nagyon tetszett a sztori íve is, a keretbe foglalás, ahogy Fülöp számára a történet megismétli önmagát. Imádom, ha a könyv írója tud zsonglőrködni a szereplőkkel, nézőpontokat váltogatni, és higgyetek nekem, Ken Follett tud! Fülöp szinte mindig szem előtt van, de tetszik, hogy még sincs olyan egyértelmű főszereplő, sokkal inkább 4-5 nagyon fontos karakter, akinek a történetét végig követhetjük, és akiknek sorsa összekapcsolódik. Ami annyira nem tetszett, az azonban a karakterek viselkedése néha. Túl gyors Tamás és Ilona szerelembe esése, néha egyáltalán nem hozzájuk illő dolgokat mondanak, és sokszor nagyon fekete-fehér mindenki. Az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy Fülöp a jó fiú, és Waleran a rossz. Jankó és családja némileg érdekesebb, néha mégis túl nyersnek vélem a karktereket. Az építészeti leírások viszont gyönyörűek, és mivel nagy kedvelője vagyok az építészetnek, megragadtak egyes bekezdések. 
Összességében úgy vélem kitűnő, drámai történet, imádom az angol címét (Pillars of the Earth ~ a Föld tartóoszlopai), az embereken azonban még van mit javítani Follettnek.

James Dashner: Útvesztő
Az a helyzet, hogy imádom a Young Adult/Fiatal felnőttek számára készült "meséket", fantasy könyveket, és az Útvesztő tökéletesen beillik ebbe a kategóriába. Nagyon tetszett az ötlet, hogy híres tudósok után nevezzék el a szereplőket, remélem nem csak a hatáskeltés a célja ennek, hanem a további könyvekben más is ki fog derülni. Az a helyzet, hogy számomra egyik karakter sem kedvelhető, szegény Chuckon kívül, még a főszereplő, Thomas is idegesít néha. Néha lelassít a történet, azonban amikor végre jó tempót vesz fel, akkor könnyen azon kapod magad, hogy egész nap mást sem csináltál, csak faltad a betűket, és persze már alig várod, hogy megtudd, mi lesz, amikor kikerülnek az útvesztőből, és egyáltalán, sikerül-e kijutniuk. A szleng amit a srácok egymás között használnak nehezen érthető, eleinte alig fogtam fel valamit a párbeszédekből. Idővel aztán javul a helyzet, a szavak vagy elkopnak, vagy magyarázatot kapnak, persze lehet, hogy mindez azért volt ilyen gond, mert eredetiben, angolul olvastam.
Imádom az ötletet, ugyan kicsit hasonló más YA könyvekhez, amiket olvastam, de újdonságot tud nyújtani, ami arra ösztönöz, hogy tovább olvassam a sorozatot.

Philippa Gregory: A fehér királyné
Egy újabb könyv, amit egy sorozat hatására olvastam. 2013-ban, sajnálatos módon csak egy évadot élt meg a BBC gondozásában. Gyönyörű akcentusok, Max Irons (és a másik két York fivér, és Anthony). Szóval, mivel rajongok mindenért, amit a britek tesznek, a történelmük e kis, talán kevésbé ismert szeletének megismerése jó ötletnek tűnt. Sok helyen olvastam, hogy a könyvnek vajmi kevés köze van a valósághoz, hogy ez sokkal inkább fikció, a történet ennek ellenére magával ragadott. Olyan ritkán látunk nőket valami fontosat véghez vinni,  cselekedni, és a maguk kezébe venni a sorsukat, főleg a múltban.
Általában szeretem az E/1-ben írt könyveket. Van valami jó abban, hogy a főszereplő szempontjából, mégha kicsit elfogultan is, ismerjük meg az eseményeket, most azonban nem tetszett. Volt, hogy oldalakon keresztül olyanról olvastam, aminél nem is volt jelen Elizabeth, így ott a narráció szokatlanul idegennek tűnt. Továbbá számomra úgy tűnt, így kevésbé lehet megragadni egy középkori királynő személyiségét, sokkal inkább lettt szimpatikus, 21. századi időutazó.

Charlotte Bronte: Jane Eyre
Ez a könyv annyira megragadta a fantáziámat, hogy egy egész bejegyést szánok neki, hamarosan érkezik. Addig is, álljon itt a fülszöveg:
Az árván maradt Jane Eyre-t szívtelen nagynénje neveli, ám egyre súlyosabb ellentéteik miatt a néni végül árvaházba adja a kislányt. Jane-ből művelt, kedves modorú kisasszony lesz, és ennek köszönhetően sikerül tanítónőként elhelyezkednie egy jómódú különc kastélyában, Thornfield Hall-ban.

Miközben az úr, Mr. Rochester szeleburdi gyámleányát pallérozza, tiszta szerelem ébred benne gazdája iránt, és legnagyobb örömére érzelmei nem maradnak viszonzatlanok. Ám a kastély és a férfi sötét titka váratlan akadályt állít boldogságuk elé. Mind Jane-nek, mind Rochesternek súlyos megpróbáltatásokon kell átesnie, míg kiderül, vajon lehet-e reményük a megalkuvás nélküli beteljesedésre.

Charlotte Bronte legkiérleltebb regénye máig érvényes példát mutat méltóságból, hűségből és a magára eszmélt női lélek erejébe vetett hitből

Jane Austen - Julia Barrett: Charlotte
Még egy remek mű Jane Austentől, és egy igazán illő, precíz befejezés Julia Barrettől, Austen unokahugától. Az összes regény elolvasása után, merem állítani, Jane Austen rajongó vagyok. Imádom, ahogy a szavak képekké alakulnak, elegáns mondatok virágoznak a tolla nyomán. Nem mehetek el szó nélkül a visszafogott, csendes iróniája mellett, ahogy a felső osztályt, és kora tipikus figuráit gúnyolja, ami mindig ámulatba ejt és rendkívül szórakoztat. Az egyik kedvencem vitathatatlanul a Büszkeség és balítélet Mr. Collins-a. 
A történet kellemes, megfelelő tempóban íródott, mégis, hiányoznak belőle azok az igazi, austen-i fordulatok, így a befejezés kissé laposra sikeredik. A kellő humor azonban itt is feltétlenül megtalálható.

2015. július 9., csütörtök

Klasszikus



A nagymamám könyvespolcain és édesanyám emlékeiben kutatva bukkantam erre a két gyönyörűségre. A nyár a klasszikusokra való, és a legutóbbi kísérlet után most egy másik Brontë nővér, Charlotte munkájával próbálkozom. Hátha ez jobban fog tetszeni, mint az Üvöltő szelek.
playlists and classics

2015. június 30., kedd

Óda Örkény Istvánhoz

A kapcsolatom Örkénnyel már jóval azelőtt kezdődött, hogy bármit is olvastam volna tőle. A táncegyüttesemnek van egy koreográfiája Tóték címmel, ami az azonos című kisregény táncszínházi feldolgozása. Alig tizenegy-két éves fejjel látva rettenetesen viccesnek találtam, innen a szeretetem a hazai groteszk nagyja iránt. Azután némi kihagyással, a végzős irodalom órák egyikén került újra elém a név. Egyperceseket olvastunk, elemeztünk, és igazán csodálatos volt. Hihetetlennek találtam hogy tud egy ember ilyen rövid művekbe ennyi feszültséget sűríteni, néhány sorból, hétköznapi gondolatból hangosan, hahotázva nevettetni. Képes volt hányatattott sorsa ellenére mellett fanyar, groteszk humorral látni a világot. Sajnos az érettségin nem "őt" húztam, de még azon a nyáron elolvastam a Tótékat, és nem győztem az egekbe magasztalni. Nem sokkal később pedig az egyperces gyűjteményét is megvettem. Néha szeretem olvasgatni, és ma találomra felütve, hangosan nevettem az erkélyen ülve, az aranyló napsütésben, naptejtől ragacsos kezembe fogva a könyvet. Tessék, nevessetek Ti is!

Örkény István: A nem kívánt rész törlendő


1


VALÓSÁG
1970. febr. 10.
Társadalomtudományi folyóirat
Szerkesztőség: VII. Lenin krt. 5.
Kedves Örkényelvtárs!
elvtársnő!
Értesítjük, hogy cikkének nyomdai levonata elkészült.
Kérjük szíves válaszát, hogy a korrektúrát
szerkesztőségünkben személyesen
lakására kiküldve
kívánja-e elvégezni. Továbbá,
hogy cikkének honoráriumátpostai átutalással
szerkesztőségünk pénztárában
óhajtja-e
átvenni. A kifizetési napról telefonon értesítjük.
Elvtársi üdvözlettel
titkárság

2
A VALÓSÁG SZERKESZTŐSÉGÉNEK
1970. febr. 12.
Kedves Süküsdelvtárs!
elvtársnő!
a levonatotmegkaptam.
nem kaptam meg.
A benne talált nyomdai
hibákatkijavítottam.
nem javítottam ki.
Forduló postával, mellékelve
visszaküldöm. A honoráriumotjótékony célra
lakáscímemre
kérem átutalni.
A szerkesztőség tagjait
le se szarom.
szívből üdvözlüm.
Örkény István
elvtárs
elvtársnő

2015. június 24., szerda

Nehézségek

Azt mondják, a határidő a legjobb múzsa. Amint megérzed a közeledtét, megpillantot a szemed sarkából nem hagy nyugodni. Ott fog állni, a látóköröd peremén, szótlan, mereven, figyelmeztetve, így azonnal munkához látsz. Az én határidőm nem bizonyult ilyen szigorúnak, bár soha nem is akartam, hogy kényszerítő erővé válljanak a naptári napok, hófordulók. Ösztönzőnek szántam, hogy rendszert teremthessen az internet ezen kis szögletében. Most mégsem tudom megmagyarázni miért vallott(am) kudarcot, s tettem el a tollat a fiókomba pihenni. Talán csak ennyi: elkezdett zajlani velem az élet, és nekem nem volt időm megállni és elmélkedni, mint azelőtt. A tavaszi félév - mit félév, alig 3-4 hónap -  elsiklott felettem, s én nem tudtam lépést tartani az idővel, csak borotkáltam utána, minden izmomat megfeszítve, a száguldás örömét hol élvezve, hol elcsigázott fájdalommal küszködve. Hihetetlen, de végeztem az első évemmel az egyetemen. Annyira sok minden történt velem. Látom születőben az új Mesit, érzem, ahogy a szárnyait bontogatja, ugyanakkor tudom, a régi énem is még itt van, kapaszkodik, nem enged.
Egészen tavaly júniusig-júliusig a változásról beszéltem. Arról, hogy milyen jó lesz. Ez szükséges, és kell nekem. Holott tudhattam volna, a változás nekem nehezen megy. Sok könny, önmarcangolással tölött perc, megfutamodás gondolata biztosít erről. Amikor az ilyenekről olvasuk, az erasmusról, az otthonról elköltözésről, az új életről, mindig csak a szép, jó oldalát látjuk. Néha ugyan megemlítik, hogy az elején nehéz, de semmi sem tud felkészíteni a valóságra. Az idő múltán az emlékek megíródnak, szépítik az eseményeket, enyhítik a fájdalmat. Otthonról elköltözni piszkosul nehéz, főleg ha senkit, az ég világon senkit nem ismersz az új városban. Persze itt van: én megint túlzok. Nem igaz, hogy nem ismertem senkit, csak nagyon keveseket. Egy nehezen nyíló, barátkozó lánynak pedig éppen elég ez.
Nagyjából a harmadik héten, a vonaton hazafelé összefuttottam egy régi ismerőssel. Szóba elegyedtünk, s azt mondta, reméli utoljára indul haza az egyetemről. Nem neki való, nem "jött be", nem erre számított. Nem akartam mondani, hogy nekem is mennyire sok a kételyem a döntésemet illetően, így hát elcsevegtünk még egy darabig másról, de nem jött újból szóba az egyetem.
Körülbelül november elején tudtam meg, hogy egy csoporttársunk, akit hetek óta nem láttam, haza ment. Különféle indokokat hallottam, hogy miért tette, de talán az igazság nála is ez, hogy hiányzott neki az a kényelem, amit otthon megszokott.
Ez a két történet indította el bennem a gondolatot, ami a változáshoz vezetett. Talán látva mások "kudarcát" éledt fel bennem a vágy, hogy én ne hagyjam magam. Feladni végzetes, onnan már nincs visszaút, és soha nem lehetsz benne biztos, hogy jól döntöttél. Amikor elmondtam egy csoporttársamnak, hogy bizony bennem is felmerült, hogy itt hagyom az egészet meglepődött.Azt mondta, nem látszott rajtam. Hát ilyen ez, nem látszik. Az ember rejtegeti a gyengeségeit, fél, hogy mi lesz a következménye. Kinevetik, felhasználják az információt ellene, megszégyenül. "Ugyan már, hiszen mindenki úgy élvezi ezt, akkor én miért nem? " Félünk, féltem, hogy mit szólnának. Arra gondoltam, hogy ez mással nem történik meg, látnom kellett, hogy nem én vagyok az egyetlen.
Azt üzenem mindenkinek, aki bizonytalan, hogy igen, ez pokolira nehéz lesz. Vagy nem, ki tudja, te melyik csoportba tartozol. Ha szerencséd van, a második félévre már boldogan mész vissza, örülsz, hogy közös órád van a barátaiddal, és rengeteget nevettek együtt. Megtalálod a közösségedet, és velük még a sok vizsga is könnyebbnek tűnhet. Most már igyekszem össze szedni magam, és újra írni nektek, hiszen ez is én vagyok, csak egy kicsit eltűnt bennem a tollát fogó írópalánta.

2015. április 12., vasárnap

Ismétlés

Azt szeretném tenni veled,
mit cseresznyével a tavasz, ha közelít.
(Pablo Neruda 14. szerelmes vers)









Mint minden évben, most sem tudom ellenállni a cseresznyevirágzásnak, a napsütésnek, boldogsághormonoknak és Pablo Nerudának. Mert hát mondjuk ki: most már igazán tavasz van. Tegnap a tánc próba "szünetében" pólóban és szoknyában üldögéltünk kint, és élveztük, ahogy a bőrünket napsugarak simogatják. S ma ugyan bent ülök a szobában, makroökonómiával, de kipillantva az ablakon nézem, ahogy a cseresznyevirágok táncolnak a szélben.

2015. március 27., péntek

Király és oroszlán



Az ágya szélén ülve a tenyerét nézi, elmerengve. A bőre megkeményedett, sőt még mindig látszanak rajta a sebek forradásai. Néha még mindig látja a hozzá tapadó vért, ahogy a sűrű, sötétvörös cseppek a padlóra hullnak róla. Régen rémülten kezdte mosni, dörzsölni, hogy eltűnjenek, ma már csak becsukja a szemét, és mire újra kinyitja minden tiszta. Az áldozatok képei sem tűntek el, még mindig felébred, verejtékben úszva rémálmából, és a sötét szobában ott állnak ők, az ágya körül, sápadt, rideg arcukkal vádlón rá meredve. Szerencsére Ő ott van, hogy megvédje. Elég egyetlen pillantás, a békésen mellette szuszogó nőre, és visszatér a nyugalma. Tudja, ő is gyakran riad fel éjszakánként, de az ő démonjai mások.
A történetük szokatlan, szinte sorsszerű. Háború, neki az első. Határvédelem, egy apró falu. Kevesen voltak, civilek, földművesek, ártatlanok. Fegyvert sose forgattak, mégis, az elsők között voltak, akik áldozatul estek. Nem küldtek sok katonát a segítségükre, és azok is újoncok voltak. A helyieket vezető férfi lánya volt, Lenora. Esetlenül festett, az apja védőszerelésében, fegyverrel a kezében. A tekintete vad volt és elszánt. Emlékszik még hogyan hangzott a neve a szájából, mikor először szólította meg. „Bellamy, segíts, kérlek!”
Furcsa, hogy a pusztulás leomló kövei között is kivirágzik a szerelem. Bellamy néha nem tudott másra gondolni, csak hogy a szükség szülte kapcsolatokat. Lenora elvesztette az apját a harcokban, és benne talált megnyugvást. Hiszen olyan erős lány volt, határozott, dacolt a félelemmel. Vállvetve akart harcolni a katonákkal, hogy megvédje, ami számára fontos. Bárki bármit is mond, az érzelmek nagyon is jó fegyvernek bizonyultak.
Ő is felébred, zihálva és Bellamyra néz. Pillantásuk összefonódik. A két sötétbarna szempárban remeg a félelem, a rossz emlékek. Mindketten az égő falut látják, egészen más nézőpontból. Lenora a tűz közepén áll, megkötözve és nézi, ahogy rémülten sikoltozó emberek menekülni próbálnak, míg nem elemésztik a lángok. Látja az apját, felé igyekszik, hogy őt mentse, de a füst a torkán akad, nem tud szólni, hogy menjen, csak magát mentse. Nincs hova futni már. Bell szemében a falu pokol, mindenhonnan ellenség, de nem csak katonák: asszonyok, gyerekek, ártatlanok. Rájuk szegezi a fegyvert és lő. Lőnie kell, és nem tudja elrántani a kezét. A fegyver égeti a tenyerét, de letenni nem képes, és minden alkalommal célba talál.
Azt tetted, amit tenned kellett!” – suttogják egymásnak, ahogy közelebb bújnak. Forró testük a takaró alatt összekulcsolódik, a két sötétbarna szempár még mindig egymásba fonódva. „Mennyi életet mentettél meg, köztük az enyémet is. Nem kell egyedül viselned a súlyát.”
Amikor eljön a reggel, és az izzó napsugarak bevilágítanak az ablakon, a démonaik visszabújnak a sötét sarkokba, sziszegve menekülve, de biztosítják őket, még visszatérnek. Így van ez, s így is lesz még sokáig. A fájdalom enyhül, s tudják, nem kell egyedül megküzdeniük a szörnyetegekkel. Mert Ő a király, és az  oroszlánszívű felesége, akik legyőznek minden akadályt.

 Egy rövid kis írás amit a The Hundred című sorozat és az Of Monsters and Men King and Lionheart című dala inspirált.

2015. február 28., szombat

A február margójára

Megváltoztak az estéim. Míg az elmúlt hetekben végtelen sorozatnézések, olvasások töltötték be a hajnalba nyúló éjszakáimat, most könyvek, jegyzetek, számológép, dolgozatok, prezentációk és esszé beadandók váltották fel őket. Sok tea, Neo Citran, szétszórt papírok, Spotify és 8tracks lejátszási listák. Még szerencse, hogy az egyetemi félévek csak alig több, mint három hónaposak, és máris a vizsgaidőszak kopogtat az ajtón.
Míg eddig volt időm a Twin Peaks epizódokba ölni az estéimet, és Cooper és a kisváros furcsaságain töprengenem, vagy azon, hogy ki is ölte meg valójában Laura Palmert, most a Statiszika I., Makroökonómia és a Marketing alapismeretek könyvek oldalain keresem a válaszokat egészen más kérdésekre. De panaszkodni nincs okom, hiszen érdekes ez az egyetem, olvashattam és dolgozhattam a Z generáció fogyasztói szokásairól, a szerda estéimen a szociálpszichológia világában kalandozok, kedd estéimet a fülledt táncteremben töltöm és a csütörtök reggeleimet röplabdával. Eddie Redmayne Oscart nyert, ami fantasztikus, és ahogy elment átvenni a díját, hát az valami fantasztikusan bájos volt. A Kódjátszma sem maradt díj nélkül, és sikerült megnéznem feliratosan. Éljen Benedict akcentusa!
Holnaptól tavasz van, vagy legalábbis valami olyasmi, még ha meteorológiailag nem is. Madárcsicsergés, tovább tart a világos napszak, virágok, kabátok vékonyodása, lekerülése. Minden évben már alig várom. Nehezen viselem a sötétben kelést, a sötétben való haza járást az iskolából. Dühöngve tépném szét a kötött pulóvereimet és kardigánjaimat, mert már hónapok óta csak ugyanazokat hordom. Kiülnék a kertbe otthon, sétálnék este a Duna parton, kimennék a Margit-szigetre, kiülnék a napos, pécsi, Széchenyi térre kávéval és jó barátokkal. De mindez már nincs messze, mert holnaptól tavasz van.
Holnaptól tavasz van, és rengeteg zéhát, így, így zárthelyi dolgozatot, esszé beadandót és prezentációt jelent. Hosszú tanulós órákat, dühtől sós könnyeket, újra és újra átfirkált megoldóképleteket, százszor átlapozott könyveket, újraolvasott tankönyvi fejezeteket. Hétvégi táncpróbákat és hétköznapiakat. A jubileumi műsor közeledtét, a szabadság közeledtét, a születésnapom lassú, csendes osonását. A gyöngyvirág virágzását.
Holnaptól tavasz van, és talán minden más lesz. Több vidámság, több napsütés, több inspiráció és minőségibb bejegyzés.

2015. február 6., péntek

Muti mit olvasol?

A vizsgaidőszak végeztével szórakoztató irodalomra cseréltem a szigorú tankönyveket és szakmai bibliákat és hirtelenjében sokkal több kedvem lett olvasni. A Goodreads-en is beállítottam magamnak egy kihívást még januárban, egyelőre még csak bátortalanul: 20 könyvet 2015-re, ami a mostani léptékekkel talán alulbecsült, de van egy érzésem, hogy nem sokáig élvezhetem a gondtalanságot, hiszen ezen a héten nekem is elkezdődött az iskola.
Rainbow Rowell Fangirl-jével már végeztem, és George R.R. Martin A hét királyság lovagja című kitérőjéből se tart sokáig elérni az utolsó oldalakat. James Dashner Útvesztője egyelőre várólistás, a filmet már láttam, a másodikként említett könyv befejezése után biztosan őt veszem a kezembe. Ken Follett A katedrálisa is várólistás, a tévé sorozatot igen érdekesnek találtam annak idején. Az Örökség trilógia (Eragon és társai) szintén befejezésre várnak, csak be kell szereznem az utolsó két könyvet.  Úgy érzem újra tele vagyok életenergiával.
És Te, mit olvasol mostanában?

2015. január 28., szerda

Emlékfoszlányok


A történelem a tanítómesterünk, nagyszerű történetek és szörnyű küzdelmek őrzője, a múltunk. Tőle függ a jelenünk, a jövőnk, és mindig itt kell lennie arra, hogy emlékeztessen minket elkövetett hibáinkra, helyes döntéseinkre, egyéni és közös sorsokra, amelyek megváltoztatták az emberiséget. Ma, 2015. január 27-én ünnepeljük a holokauszt nemzetközi emléknapját, a történelem egyik legemlékezetesebb fordulópontját.
Népirtás. Idegen szóval genocídium. Bizonyos bűncselekményeknek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával történő elkövetését jelenti. A holokauszt nem volt az első, és sajnos nem is az utolsó népirtás az emberiség történelmében, mégis, különös jelentőséggel bír a világ szemében, s a sajátomban is. Miért? Miért nem arról beszélünk, hogy irtották majdnem ki az amerikai őslakosokat, az indiánokat. Vagy hogy már az ókori Rómában is keresztényüldözések voltak? Talán az örmény népirtás kisebb jelentőségű lenne? Ez mindössze néhány kiragadott példa. Talán azért a holokauszt, mert oly sok nemzetet érintett, és a technika oly korában történt, hogy az információ már gyorsa(bba)n terjedt. Talán azért, mert nyomai még most is eltörölhetetlenül állnak látogatók milliói előtt, vagy eddigre érett meg az emberiség annyira, hogy belássa saját tetteinek szörnyűségét.
A holokauszt valahogy helyet talált az érdeklődési körömben, pedig kifejezetten félek a horror történetektől, az orvosi létesítményekben pedig a rosszullét kerülget. Élesen emlékszem a napra, amikor megpillantottam az Auschwitz-Birkenau-i tábor helyén létre hozott látogatóközpont bejáratát. Pontosabban Auschwitz I. bejáratát, azzal a bizonyos felirattal. Nem volt tiltva a fényképezés, de összesen egyetlen fotó készítésére voltam képes. A többi beleégett az emlékezetembe. A történet nem volt ismeretlen, hiszen jártam én történelem órákon, s még általános iskolában megnéztünk egy Anna Frank kiállítást is. Mégis, idegenvezetőnk olyan borzalmas részleteket mondott el, amik még a leghidegebb szíveket is megérinthetik. Az egyik legborzalmasabb pontja a látogatásnak mindjárt az elején történt, amikor az egyik barakkban sétáltunk. A hosszúkás épületet középütt folyosó szelte ketté, jobb és bal oldalt különböző szobákkal, ahol mosdó, iroda és a foglyok számára fenntartott hálószoba volt látható, szegényes berendezéssel, katonás rendben. De nem ez volt a legrémisztőbb. A folyosó falán ugyanis megannyi áldozat fényképe nézett rémült, beesett szemekkel ránk. Eleinte ugyanis így tartották számon őket, fényképpel, a tetoválás csak később, nagyobb létszámra rúgáskor váltotta fel a módszert. Rettenetes érzés volt. Mintha a képek emberei beleláttak volna a lelkembe, szemük a reményvesztettség és kimerültség mellett vádló volt, bár ezt csak én képzelhettem bele. Ott sétáltam, és bűnösnek éreztem magam, amiért itt vagyok, amiért élek, amiért (legjobb tudomásom szerint) nem vagyok zsidó. Amiért engem nem vittek oda, hogy kiálljam szenvedéseiket, amiért nem tettem semmit, hiszen még nem is éltem. Mintha én lettem volna a bűnbak, millió véres kezű gyilkos helyett én álltam ott előttük, és bennem testesült meg a megbánás. Egy másik, igen megrázó pillanat akkor ért, amikor már az Auschwitz II-ben - ahova azok a bizonyos sínek vezetnek – jártunk, és több szobán keresztül néztük az üveg vitrin mögé rejtett maradványokat. Halomban állt az emberi haj, a bőrönd, szemüveg, sok-sok pár, és páratlan cipő. Hallani a milliós számokat egy dolog, de látni a törött lencsés, drótkeretes szemüvegeket, amik mint egy óriási szemétdomb, magaslanak és töltenek be egy fél szobát, egészen más. S szégyen, vagy sem, a gázkamrák se keltettek bennem olyan rémes érzéseket, mint azok a fényképek a barakk folyosóján. Üresek voltak és ridegek, még csak szúrós szag se terjengett a levegőben (bár azt hiszem, az komoly baj lett volna). Mindez felkavaró, de az emberek nélkül sokkal kevésbé volt megrázó. Ne érts félre, nem akartam volna ott látni holttesteket, de egy ember szenvedése, mint azokon a fotókon, sokkal élesebb képet ad, mint bármely bemutató eszköz.
Az egyetlen fotóm, bár nem látszik jól a felirat
Remélem egyszer minden ember ezen a földön rájön, mekkora szörnyűséges tett, amikor ártatlanok millióit, sőt, akár csak egyetlen ártatlant is gyilkolnak, hiszen a halál még mindig itt jár, közöttünk. Eltűnt repülőgépek, iskolai lövöldözések, terrortámadások. Charlie Hebdo. 9/11.
A témában több könyvet is elolvastam, s mindegyiket, a maga nemében fantasztikusnak találtam, csak Anna Frank naplójával nem voltam igazán kibékülve, de erről már olvashattál. Ha érdemesnek találod, olvass el egy párat.
Anna Frank naplója (link abejegyzéshez)
Markus Zusak: Könyvtolvaj (link a bejegyzéshez)

Robert Merle: Mesterségem a halál
Könyv nem volt még, ami ennyire felbosszantott volna (a Trónok harcát kivéve). A francia írókönyve egy nürnbergi perbe fogott bűnös, Rudolf Höß, az auschwitzi haláltábor vezetőjének vallomásaiból készült, így a valósághoz igen közeli képet kapunk, csak nevek lettek megváltoztatva. A történet egész fiatal korától követi Rudolf történetét, aki hideg, számító, és jó katona. Az egyes szám első személyben íródott könyv különösen hidegvérű narrátora már fiatal kora óta a hazáját akarja szolgálni, és gondolkodás nélkül teljesít minden parancsot. Ha kell, megházasodik, ha kell, embert öl, százával. Hihetetlen olvasni, ahogy íróasztala felett ülve, a tudósok izgalmával és olthatatlan tudásvágyával próbálja meg kitalálni, hogyan, milyen módszerrel lehetne gyorsítani az elgázosítást. Hihetetlen olvasni, hogy mennyire nem számít neki az emberi élet, és hogyan hihet még ebben az elfajzott eszmében. Földhöz vágós, gyomorforgató, de nagyon tanulságos olvasmány.
Kertész Imre: Sorstalanság
A legutóbbi olvasmányom ebben a témában más, mint a többi. Tulajdonképpen nem volt két egyforma könyv az eddigiek között. Egy fiatal fiú, Köves Gyuri életét követhetjük nyomon, ahogy megjárja az auschwitzi, majd a buchenwaldi koncentrációs táborokat. A tizenöt éves fiú először fel se fogja, mi történik vele, s jóhiszeműsége már-már határtalan, katonák ide vagy oda, haláltábor ide vagy oda. Ő azt hallotta a németek nagyon precíz, becsületes emberek. A munkára képes fiút hamar egy kisebb munkatáborba szállítják, ahol lassan feldereng előtte a valóság, és már a túlélés a cél. Amikor megbetegedik, szinte veszni látszik minden, de szerencsére időben érkezik a felszabadítás.
Eleinte igen zavarónak éreztem a gyermeki kíváncsiságot, naivitást, csak később ébredtem rá, hogy nagyon is valóságos képet fest vele az író. Én már azért tudok róla, mert a történelemkönyv oldalain olvastam, de főszereplőnk megélte. Megélte, hogy sarkaiból fordul ki a világ, és minden, amiben eddig hinni lehetett, megélte, hogy közönséges bűnözőként bánnak velük, sőt, még rosszabban, állatokként. Megélte, hogy titkolják előle a valóságot, s ő hinni akart nekik. Amikor kórházba kerül sérüléseivel, talán csak akkor kezelik emberként, s valamilyen csoda folytán túlélhet. Szörnyű megtörve haza térni „látni”, csak azért, hogy szembesüljön vele, mindent elvesztett. Hihetetlen erejű mű, s legyen büszkeségünk, hiszen irodalmi Nobel-díj járt érte.