J.K. Rowling: Átmeneti üresedés

Kétség sem fér hozzá, hogy a Harry Potter generációhoz tartozom. Együtt nőttem fel Harryvel, Hermioneval és Ronnal, sőt eközben úgy éreztem én is Roxfortban koptattam a padot. Emlékszem, az utolsó mozifilmet a barátaimmal néztem meg, jó másfél héttel a premiert követően, mert akkor táborozni voltunk. Amikor 130 perc elteltével kisétáltam a teremből ürességet éreztem. Egy korszak ért véget, és nem tudtam a módját, hogyan lépjek tovább. Az életem része megszűnt létezni és egy tátongó lyukat hagyott maga után. Az olvasóközönség azóta felnőtt, és az írónő is megjelentetett egy nekik szóló regényt.

Későn érkezőként már csak a második kiadásra sikerült szert tennem, de ez semmit nem von le számomra a mű értékéből. Rowling ezúttal a valóság egy tökéletesen hétköznapi szegletébe, az édes kis angol városba, Pagfordba kalauzol el minket. Itt minden tökéletesnek látszik: macskaköves főtér, a régi apátság romjai a közelben, jó szomszédok, csupa boldog ember. A rend azonban felborul, amikor mindenki szeretett Barry Fairbrotherje holtan rogyik össze a huszadik házassági évfordulójának estéjén az ünnepi vacsora előtt. Hirtelen eltávozása mindenkit megérint, hiszen alig volt negyven egynéhány éves, Pagford szíve-lelke, az iskolai evezős csapat edzője és a legkritikusabb politikai kérdés egyik szószólója. A legfontosabb támpillért húzták ki, így összedőlt a gyönyörű, törékeny kártyavár. Barry a helyi tanács tagjaként átmeneti üresedést hagy maga után, aminek betöltésére választásokat írnak ki.

 „Pagford színleg maga az angol idill, macskaköves piactérrel, ódon apátsággal, ám az elbájoló homlokzat mögött háború tombol: gazdagok háborúja a szegényekkel, kamaszoké a szülőkkel, feleségeké a férjekkel, tanároké a tanítványokkal…” – írja a fülszöveg, és valóban, szép lassan igazi háború robban ki. Halottról jót vagy semmit, de kiderül Barryről is, hogy életében mégsem volt olyan tökéletes, mint amit a kirakatba rakott. A pakisztáni házaspár lánya Sukhvinder szobája magányában borotvapengével tompítja szíve fájdalmát, miközben anyja folyamatosan ostorozza az iskolában rendszeresen piszkált, diszlexiás lányt. Simon Price válogatott szitokszavakkal terrorizálja fiait, Colin és Tessa Wall képtelenek szót érteni örökbe fogadott fiukkal, Stuarttal, annak ellenére, hogy a Winterdown iskola példaértékű pedagógusai. Samantha Mollison már rég ráunt férjére, Miles szüleit pedig képtelen elviselni, főleg édesanyját, Shirleyt. Kay Bawdennek az sem elég, hogy Pagfordba költözött, Gavin Hughes nem mutatja be nyilvánosan, mint kedvesét.

„Van abban bátorság, ha nem álcázzuk az állatot, akik történetesen vagyunk.”

„Az ember nem viszolyoghat a saját gyerekeitől, elvileg szeretnie kell őket, legyenek akármilyenek, akkor is, ha mások, mint amilyennek az ember kívánná őket.”

„Ha a feje tetejére állítjuk az összes készen kapott bölcsességet, akkor leljük meg az igazságot.”

Barry halála indítja el azt a lavinát is, ami a választásba torkollik. A központi kérdés a Parlag, egy lecsúszott lakótelep hovatartozása, ami félúton van a kisváros, és a közeli Yarvil között. Míg Howard Mollison egyszerűen csak undorodik a Parlag drogos lakosaitól és a városra gyakorolt hatásáról, addig a Parlagon élő Weedon család számára a túlélést jelentené, ha nem zárnák be a Bellchapel drogaddiktológiai klinikát, hogy Terri le tudjon szokni, Krystalnak pedig lehetőség a Pagfordhoz való tartozáshoz, hogy egyszer jobb életet teremthessen magának. Colin Wall barátjának, Barry emlékének akar tisztelegni azzal, hogy kiáll a Parlag megtartása mellett, amiért hajdan annyit fáradozott.

Eleinte óriási problémát okozott a szereplők mennyisége, csak a könyv felénél sikerült végre mindenkit elhelyeznem a képzeletbeli térképemen. Az Átmeneti üresedésben ugyanis nincsen egyértelmű főszereplő, talán ezzel is hangsúlyozva a történet mindennapiságát. A szereplők, csak úgy, mint valódi emberek, saját történetük főszereplői: Andrew Price számára a történet Gaia Bawdenről szól, akihez fogható lányt még soha életébe nem látott, Kay Bawden számára a Gavinhez való ragaszkodásról, az elkeseredett élettárskeresésről, hogy újra apát adjon lányának. Howard Mollisonnak a Parlagtól, a lepukkant lakóteleptől való megszabadulástól, aminek minden eddiginél nagyobb esélyét látja Barry eltávozásával. Krystal Weedonnak pedig a túlélésről és szeretetről, amiből oly kevés jutott neki rövid élete során.

Mostanra már tisztán látható, Rowling nem írt fantasztikus felnőtt-mesét, hanem teljesen reális családregényt. A varázsa az apró dolgokban rejlik. Abban, hogy képes ennyi, jól kidolgozott karaktert bemutatni, akiknek egytől-egyik van múltja, félelmei, vágyai, jelleme és céljai, akiket nem esik nehezünkre elképzelni, mert nem nagyszerű hősök, hanem hús-vér emberek, akikkel nap, mint nap találkozunk. Erős társadalomkritikát fogalmaz meg, amivel néha talán elveti a sulykot, például a lázadó és dühös tinédzserek Barry Fairbrother Szelleme nevében írt, szüleiket leleplező üzenetekkel, illetve a mű végén bekövetkező, tragikus fordulattal.  Az Átmeneti üresedés lélegzik, van, és akár a szomszédos faluban is megtörténhetne. A realisztikus emberábrázolás valódi mintapéldánya a regény, az írónő rendkívüli emberismeretről tesz tanúbizonyságot.

Mindenképp essék szó a stílusról, hiszen Rowling fantasztikusan tud mesélni, nem véletlenül emlegetik egy lapon C.S. Lewissal vagy J.R.R. Tolkiennel. Stílusa egyszerre ötvözi a hétköznapit a könnyed, ámde annál elegánsabb művészi szépséggel. Szavai könnyű folyásúak, amik csak úgy sodorják az olvasót, aki anélkül élvezheti a mesét, hogy egy pillanatra is kizökkenne. Az írónő külön odafigyel a Parlag lakóinak slampos, hanyag nyelvhasználatára, a tinédzserek szájába szleng szavakat ad, csak a káromkodás és a vulgáris kifejezés számának égbeszökése zavaró.

Sokan mást vártak, és kételkedtek, hogy mi sülhet ki az Átmeneti üresedésből, de az eladások száma és a kritikusok pozitív véleménye alapján aligha mondhatjuk, hogy sikerét csak a Harry Potter fémjelzésnek köszönheti. Jól felépített, izgalmas, fordulatos műről van szó, felnőtteknek. Egy szó mint száz, (szinte) csak dicsérni tudom.

Az otthon ott van, ahol megtalálod

Layla a bőröndjeit cibálta maga után a zsúfolt, new york-i metróállomáson. A kerekek minduntalan bele akadtak a csempék közötti apró résekbe, ami megnehezítette a szokásosnál is sűrűbb tömegben való manőverezést. Szürke, esős napra virradt, szokatlan volt az időjárás júliushoz, ezért a lány gumicsizmában és piros esőkabátban furakodott át a siető new york-iak hömpölygő áradatán. Úgy rohant ő is, szinte már ízig-vérig new york-ivá lett. Tegnap, Manhattan ismerős utcáit róva ugyanaz a keserédes melankólia kerítette hatalmába, mint egy évvel ezelőtt otthon is. Most azonban mélyebben mart szívébe a fájdalom, hogy itt kell hagynia ezt a lenyűgöző, nyüzsgő metropoliszt, mert míg egy éve biztosan tudta, hogy haza fog térni, most nem lehetett biztos benne, hogy mikor láthatja újra az amerikai álmoktól zsúfolt, steril szappanbuborékot – New Yorkot.

Egy éve remegő kézzel tartotta a levelet, amiben az állt, hogy elnyerte az ösztöndíjat. Emlékezett a pillanatra, amikor először pillantotta meg New York sziluettjét a repülő ablakából. Az érzés, hogy valóban létezik, amit eddig csak a képeken látott. New York nem csak a hollywood-i tömeggyártású filmek díszlete, nem csak mende-monda, hanem itt van, a maga valóságos, kissé piszkos, hamisítatlanul „amerikai” és kevésbé aranyportól csillogó módján. Most, útban a J. F. Kennedy reptér felé sírással küzködve idézte fel ezeket a pillanatokat, maga sem tudta miért. Nem is kellett magyarázat hozzá, hogy tudja, azért bukkannak fel a képek, mert valami a végéhez ért. A hely, ahova egy fülledt augusztusi napon érkezett most ridegnek tűnt, de ugyanolyan fenségesnek, mint amikor először megvetette a lábát a betondzsungelben: tökéletes búcsúkép. Sóhaj kíséretében elfordította a tekintetét, és ment leméretni a csomagjait, megtömve milliónyi amerikai márka ruháival és apró, de annál kedvesebb szuvenírrel a család és a barátok örömére. Ő magának nem vett semmit, amire az ikonikus NYC rövidítés piros szívecskés felirata, vagy a város klisé sziluettje volt nyomva – az csak a turisták kenyere, ő pedig new york-i lett, nem átutazó látványosságleső. Egyedül pár fotó őrizte a kezdeti ámulat emlékét. Az érzés tulajdonképpen nem múlt el, hanem átalakult. Nem a látogató nevezetességekre kiélezett tekintetével pásztázta a várost, hanem az új lakos mérhetetlenül büszke, szinte féltő pillantásával, hogy ez az „övé”, ennek a részese, nyolcmilliomodnyi csoda tulajdonosa.

Számított rá, hogy túl sok poggyásza lesz, ezért jó előre feladott kétdoboznyi holmit – könyveket, téli ruhákat – amire haza érkezéséig már nem volt szüksége. Bőröndje végül éppen alulról súrolta a 23 kg-os limitet, így Layla fellélegezve adta át a csomagkezelő nőnek, akinek névtábláján az Alycia volt olvasható szálkás kézírással.

- Hova utazik? – kérdezte vidám hanghordozással az ötven év körüli, fekete nő.

- Londonban, a Heathrow reptérre. Haza – az utolsó szót olyan ábrándosan ejtette, hogy Alycia azonnal megkérdezte régen járt-e már otthon. Layla szomorúan mosolygott a kövér asszony kedvességén. Hiányozni fog az amerikaiak nyitottsága és barátságos hozzáállása, amivel mindenkit fogadtak, a legjobbakat feltételezve, elcsevegve még egy bolti eladóval is. Meleg szívvel búcsúzott el végül csomagjától és Alyciától, hogy a biztonsági kontroll felé vegye az irányt. A sorban állás közben elkapott mondatfoszlányok inkább izgatott, nyári szabadságukra készülő turisták csevejei voltak, amik keserű burokként vették körül Laylát. Sorstársak, a hazautazók szava nem jutott el hozzá. A kapun áthaladva érzések furcsa keveréke kavargott lelkében. A lehangoltság, hogy nem mehet már ki az örömteli vágyakozással keveredett, hogy már csak pár óra és otthon lehet. Otthon; a szó olyan furcsán csengett, jelentésén már többször is elgondolkozott Layla New York-ba érkezése óta. Londont mindig is az otthonának tartotta, hiszen ott nőtt fel, ott voltak a barátai és a családja, úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, annak ellenére, hogy milyen hatalmas volt. Megszokta az embereket, a parkokat és a turistákat, az esőt és a kiszámíthatatlan időjárást. Amióta azonban New Yorkba költözött, kialakult benne egy másféle otthon érzése. Az amerikai város lüktetését sokkal inkább a sajátjának érezte, embereit megszerette, lenyűgözték, inspirálták. Remek barátai lettek, és annyi lehetőséget kapott, mint otthon soha. Ráadásul az utolsó hónapban megismerkedett azzal a fiúval is… New York egészen másként hatott rá, mint London. Nem vált sose unalmassá és megszokottá, mindig mutatott valami újat és izgalmasat, mégis otthonos érzést keltett benne.

Nem pazarolta idejét és maradék pénzét reptéri vásárlásra, csak egy Starbucks kávézót keresett, hogy elfogyassza kedvenc jeges vaníliás Mocháját és WiFire kapcsolódva Skype-on értesítve szüleit az érkezésének pontos időpontjáról. Már éppen tárcsázni készült, amikor a recsegő hangosbemondóban megszólalt egy kellemes női hang, de rossz híreket hozott.

- Tisztelt utasaink! Akik a British Airways hat órakor induló londoni járatával indultak volna, sajnálattal közöljük, hogy a brit időjárásra való tekintettel nem tudnak elindulni az időben. A járat előre láthatólag hajnali öt órakor szállhat fel. Megértésüket köszönjük!

A felháborodás azonnal káoszba torkollott. A Laylaéval szomszédos asztalnál ülő házaspár mérgesen felkapta a csomagjait és rohant az információs pulthoz, a sporttáskák csak úgy lobogtak utánuk. Egy fiatal család elkeseredve tárgyalta mit tegyenek három éves gyerekükkel. Layla csak végigsimított szalmaszőke hajtincsein és úgy döntött először a mosdóba megy, hátha addig elül az információs pultnál támadt kisebb fajta roham. A neonfényű mellékhelység tükrében vette csak észre milyen megviseltnek tűnik. Szeme alatt lila karikák világítottak át vékony bőrén, haja ernyedt csomókban lógott, néhol még vizesen a korábbi esőtől. Layla kis kozmetikai táskájából hajgumit vett elő és rakoncátlan tincseit laza lófarokba fogta, arcára pedig színezett hidratálót kent, hogy élettelibbnek tűnjön. Erőtlenül mosolygott immár összeszedettebb tükörképére és kilépett az ajtón. Csak nehezen jutott oda az információs pulthoz, ugyanis a tömeg még nem oszlott el. A korábbi hang gazdája, Lynette felvilágosította, hogy az angol partoknál tomboló vihar miatt minden járatot töröltek a Heathrow-ra egészen a holnapi napig.

Laylanak csak most jutott eszébe, hogy a nagy felfordulásban elfelejtette értesíteni a szüleit. A kapcsolat folyamatos akadozása miatt csak nagy sokára sikerült beszélnie a családjával, akik alig értették meg amit mond a tomboló viharban.

Egyedül maradva számítógépével megvacsorázott egy gyorsétteremben és fennmaradó idejét arra szánta, hogy blog bejegyzést készítsen. A New Yorkban töltött év alatt részévé vált a napló, ahol a mindennapjait dokumentálta az otthoniak és saját maga számára is. Utolsó napjait igyekezett programokkal zsúfolni, hogy ne maradjon ideje szomorkodásra, és így a bejegyzés megírása is elmaradt. Nem érezte elérkezettnek a pillanatot a lezárásra, amikor még mindig a keleti parton ébredt fel reggelente. Most azonban már erős honvágy kínozta, mint még New York-i tartózkodása alatt soha. Ott állt az otthon kapujában, de egy nála nagyobb erő nem engedte haza. Abban a furcsa térben lebegett, ami nem tartozott sehova. Mögötte a múlt, New York, ahova már nem léphet vissza és előtte a jövő Londonnal, ahova még nem nyert bebocsátást.

A bejegyzés befejeztével már ráesteledett, ezért úgy látta jónak, ha elvonul a boltok és éttermek bűvköréből egy csendesebb helyre, ahol néhány órát alhatna indulásig. Jegyén az állt, hogy a 24-es kaputól indul a gép, és a kivetítő még nem mutatta, hát odazarándokolt kézipoggyászával. Ahogy várta, a „környék” kihalt volt, egy-egy ember szunyókált békésen a kényelmetlen műanyag székekben. Layla helyet is foglalt és telefonján ébresztőt állított be hajnali négyre, hogy esetlegesen más kapuhoz menjen, ha kell.

Már majdnem sikerült elszenderednie, amikor mozgás rázta fel. A harminc körüli férfi Laylaval szemben helyezkedett el és elejtette a New York Times-át, annak a zörgése zavarta fel. Borostás arcát karakteres arccsontok tagolták, ettől igen jóképűnek tűnt. Sűrűn bocsánatot kért Laylatól, de amikor látta, a lány nem tud elaludni beszélgetésbe elegyedett vele. Henry ugyan csak egy hónapot töltött kint munkaügyben – az Apple üzletkötője volt – már nagyon haza vágyott, hogy három éves kifiát, Nickot újra láthassa, tudta meg Layla. Kellemes modora volt a férfinek, könnyen megbarátkozott vele, és elmesélte, hogy Nemzetközi kapcsolatok szakos hallgató a University of Londonon és most tér haza egy éves ösztöndíj után.

A sors úgy hozta, hogy a repülőn is egymás mellé szólt a jegyük, de rövid beszélgetés után előbb Henry, majd Layla is álomba merült. Most már egyre csak azon járt az esze mikor térhet vissza New Yorkba, bár csak néhány órája hagyta maga mögött a nyüzsgő metropoliszt, aminek lüktetése örökre beleivódott. Mikor felébredt, már a londoni eget hasították. Furcsa érzés kavargott benne. Vágyott haza térni, haza, mert Londont mindenekelőtt otthonának tekintette. Itt nőtt fel, a viharfelhők elültével pedig a London Eye és a Big Ben is tisztán kivehető volt, a csillogó szürke szalag, a Temze partján. Szeretett volna családja és régi barátai körében lenni, mindent elmesélni nekik, újra átölelni őket. Mégse érezte, hogy ezek után itt lenne a helye. Szíve visszahúzta abba a New Yorkba, ahol szelleme leginkább otthonra talált, ahol azonosulni tudott a város életformájával, embereivel, ahol inspirációt merített mindenből, és ahol olyan mély barátságokat kötött, amik nélkül nem tudta elképzelni az életét. Gyökeresen megváltozott az élete ez alatt az egyetlen, röpke év alatt.

Földet érve elbúcsúzott Henrytől, aki sok szerencsét kívánt a lánynak. Ahogy a férfi felállt egy papír csúszott ki az elmaradhatatlan New York Timesjárból. Layla utána akart kiáltani, de már a tömeg elnyelte őt. A papírra siklott a tekintete, és rögtön megakadt a hatalmas, piros betűkön:

Gyakornoki állást hirdet a New York-i angol nagykövetség 1 évre, januári kezdéssel.

Layla szíve olyan boldogan vert, mint mikor először indult a tengerentúli útjára.

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Az első találkozásom Márquezzel nem volt véletlen. Már jó ideje terveztem, régebb óta mintsem emlékeznék a pillanatra, amikor megfogant a gondolat. Végül egy fülledt, júliusi napon került sor rá. Egy ötös emelt spanyol érettségivel a hátam mögött ültem le a kolumbiai irodalom mesterével szembe, és a tőlem telhető legjobb kiejtéssel mondtam ki: „Cien años de soledad (Száz év magány)”. Ugyan ahhoz nem éreztem elég bátornak magam, hogy eredeti nyelvén vessem bele magam, de tiszteletemet tettem a Nobel díjas író oltárán, a spanyol kultúra nagyszerűségének áldozva. Az éjszakába nyúló, felhőtlen hangulatú beszélgetés végén azonban furcsa érzés kavargott bennem. Ilyen még nem fordult elő velem – nem tudtam elmondani, miről szól a Száz év magány, csak annyit préseltem ki magamból, hogy a macondo-i Buendía család történetét meséli el. „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelki állapot.” – az író szavai tökéletesen festik le azt a varázslatos valóságot, amit a regény adott.

A második találkozásunk sem a véletlen műve volt, bár ezúttal csak egy röpke, néhány órás csevejre. Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájának („Crónica de una muerte anunciada” sóhajtottam spanyolul ismételten) abszurd meséjét tárta fel előttem Márquez, abban az igaz is volt, talán sose volt hangnemben, amit már korábban megismertem. „Járkálj csak, halálraítélt!” – mondaná Radnóti Miklós Santiago Nasarnak, aki felett végzetének elkerülhetetlen súlya lebeg az első oldaltól az utolsóig. Történt ugyanis, hogy Angela Vicarioról kiderül nászéjszakáján, hogy szüzessége virágát már valaki leszakította, így az újdonsült asszonyt férje visszaviszi az éjszaka közepén a szülői házba. Ikerbátyjai elhatározzák, hogy lemossák a szégyenfoltot a család nevéről, a lány pedig különösebb kérlelés nélkül mondja ki a nevet: Santiago Nasar. Meglehet, Pedro és Pablo három napja részegek, de amikor tettre kerülne a sor, lelkiismeretük vezérlésével próbálják megakadályozni saját tervüket, hogy mégse kerüljön sor vérontásra, ezért jó előre bejelentik a gyilkosságot, hallgatnak egy darabig a szép szóra is. Szerencsétlen véletlenek végeláthatatlan sora azonban végül a vérontás beteljesüléséhez vezet – a miértjükre azonban még a törvény képviselője sem talál választ.

A groteszk nem csak Örkény István kenyere, hiszen mi is lehetne furcsább egy előre bejelentett gyilkosságnál? Az ember ösztönlényként életbe maradásra törekszik, Santiago Nasar azonban úgy jár-kel a falu utcáin, mintha a világon semmi gondja nem volna azon kívül, hogy azon a végzetes reggelen megláthassa a püspököt. Ugyanis, valamilyen nyakatekert indokkal mindenki felmenti magát a fiú értesítéséről, és aki mégis figyelmeztetné a közelgő veszélyre, azt bolondságnak véli. Tiszta szívből dalolnak és mulatoznak együtt néhány órával a gyilkosság előtt az esküvő és a lagzi hevében, Pedro és Pablo Vicario, valamint Santiago Nasar, hát nem meglepő, hogy a falu lakói bolondságnak vélik, hogy tényleg fegyvert ragadnának. Sokszor nevetnünk kell az egyszerű ember eszmefuttatásán, és az olyannyira más világon és kultúrán, amit Márquez elénk tár, máskor pedig rémüldözünk, amikor nemes egyszerűséggel rozsdás disznóvágó késsel hét halálos sebet ejtenek az áldozaton.

„Angela Vicario hason feküdt az ebédlő díványán, a pofonoktól dagadt arccal, de már nem zokogott. Pedro Vicario, két bátyja közül a határozottabb egyéniség, derékon kapta, fölemelte a díványról, és az ebédlőasztalra ültette. – Na, kislány – mondta, remegve a dühtől –, mondd meg, hogy ki volt. És ő nem kérette magát, már nyitotta is a száját. Épp csak körülfürkészett a homályban, és máris rátalált a sok-sok evilági meg túlvilági, ki tudja milyen név közt, biztos kézzel célba vette, és egyetlen nyíllövéssel a falhoz szögezte, mint egy pillangót, amely immár mozdulni se tudott, és amelynek sorsa öröktől fogva meg volt írva. – Santiago Nasar – mondta.” 

A fülszöveg visszaadja azt az egyedülálló stílust, amit annyira megkedveltem Márqueznél. Sodor magával, a szavak csak úgy hömpölyögnek, és az olvasó észre sem veszi mennyi idő telt el, a könyv teljesen magába szippant. Költői megoldások szögellenek ki az egyes oldalakon, az irodalom legszebb pillangóiként teljesednek ki és veszik a szárnyukra a művet. A sorok mögül dübörög, hogy teljesen más kultúráról van szó, mint egy európai, legalábbis magyar embernek megszokott, ezért olyan meghökkentőek számomra Márquez írásai. 

Már a következő találkozónk is tervezés alatt áll. El amor en los tiempos del cólera.