Azt mondják, a határidő a legjobb múzsa. Amint megérzed a közeledtét, megpillantot a szemed sarkából nem hagy nyugodni. Ott fog állni, a látóköröd peremén, szótlan, mereven, figyelmeztetve, így azonnal munkához látsz. Az én határidőm nem bizonyult ilyen szigorúnak, bár soha nem is akartam, hogy kényszerítő erővé válljanak a naptári napok, hófordulók. Ösztönzőnek szántam, hogy rendszert teremthessen az internet ezen kis szögletében. Most mégsem tudom megmagyarázni miért vallott(am) kudarcot, s tettem el a tollat a fiókomba pihenni. Talán csak ennyi: elkezdett zajlani velem az élet, és nekem nem volt időm megállni és elmélkedni, mint azelőtt. A tavaszi félév - mit félév, alig 3-4 hónap - elsiklott felettem, s én nem tudtam lépést tartani az idővel, csak borotkáltam utána, minden izmomat megfeszítve, a száguldás örömét hol élvezve, hol elcsigázott fájdalommal küszködve. Hihetetlen, de végeztem az első évemmel az egyetemen. Annyira sok minden történt velem. Látom születőben az új Mesit, érzem, ahogy a szárnyait bontogatja, ugyanakkor tudom, a régi énem is még itt van, kapaszkodik, nem enged.
Egészen tavaly júniusig-júliusig a változásról beszéltem. Arról, hogy milyen jó lesz. Ez szükséges, és kell nekem. Holott tudhattam volna, a változás nekem nehezen megy. Sok könny, önmarcangolással tölött perc, megfutamodás gondolata biztosít erről. Amikor az ilyenekről olvasuk, az erasmusról, az otthonról elköltözésről, az új életről, mindig csak a szép, jó oldalát látjuk. Néha ugyan megemlítik, hogy az elején nehéz, de semmi sem tud felkészíteni a valóságra. Az idő múltán az emlékek megíródnak, szépítik az eseményeket, enyhítik a fájdalmat. Otthonról elköltözni piszkosul nehéz, főleg ha senkit, az ég világon senkit nem ismersz az új városban. Persze itt van: én megint túlzok. Nem igaz, hogy nem ismertem senkit, csak nagyon keveseket. Egy nehezen nyíló, barátkozó lánynak pedig éppen elég ez.
Nagyjából a harmadik héten, a vonaton hazafelé összefuttottam egy régi ismerőssel. Szóba elegyedtünk, s azt mondta, reméli utoljára indul haza az egyetemről. Nem neki való, nem "jött be", nem erre számított. Nem akartam mondani, hogy nekem is mennyire sok a kételyem a döntésemet illetően, így hát elcsevegtünk még egy darabig másról, de nem jött újból szóba az egyetem.
Körülbelül november elején tudtam meg, hogy egy csoporttársunk, akit hetek óta nem láttam, haza ment. Különféle indokokat hallottam, hogy miért tette, de talán az igazság nála is ez, hogy hiányzott neki az a kényelem, amit otthon megszokott.
Ez a két történet indította el bennem a gondolatot, ami a változáshoz vezetett. Talán látva mások "kudarcát" éledt fel bennem a vágy, hogy én ne hagyjam magam. Feladni végzetes, onnan már nincs visszaút, és soha nem lehetsz benne biztos, hogy jól döntöttél. Amikor elmondtam egy csoporttársamnak, hogy bizony bennem is felmerült, hogy itt hagyom az egészet meglepődött.Azt mondta, nem látszott rajtam. Hát ilyen ez, nem látszik. Az ember rejtegeti a gyengeségeit, fél, hogy mi lesz a következménye. Kinevetik, felhasználják az információt ellene, megszégyenül. "Ugyan már, hiszen mindenki úgy élvezi ezt, akkor én miért nem? " Félünk, féltem, hogy mit szólnának. Arra gondoltam, hogy ez mással nem történik meg, látnom kellett, hogy nem én vagyok az egyetlen.
Azt üzenem mindenkinek, aki bizonytalan, hogy igen, ez pokolira nehéz lesz. Vagy nem, ki tudja, te melyik csoportba tartozol. Ha szerencséd van, a második félévre már boldogan mész vissza, örülsz, hogy közös órád van a barátaiddal, és rengeteget nevettek együtt. Megtalálod a közösségedet, és velük még a sok vizsga is könnyebbnek tűnhet. Most már igyekszem össze szedni magam, és újra írni nektek, hiszen ez is én vagyok, csak egy kicsit eltűnt bennem a tollát fogó írópalánta.
