Temporary

A buddhisták szerint semmi sem állandó. Minden változik. Ezért választottam ezt a címet. Temporary annyit tesz angolul, hogy átmeneti, pillanatnyi. De temporary-nek hívjuk a kortárs művészeket, sőt még a tejfogakat is. Temporary egy vándor kiállítás is, amit csak pár hónapig nézhetsz meg, mielőtt tovább vinnék. Sose lehet tudni, hogy ami most létezik (temporary) lesz-e holnap, a jövő héten, vagy akár a következő percben.

Szeretem ezt a szót. Ez (is) a szép az angol nyelvben. Egyetlen szó képes rá, hogy kifejezze azt az árnyaltságot, amit tucatnyi magyar szinonima képez.

Times Square, NY

Ahogy vízcseppek végigfolytak a bőrömön jóleső melegség járt át. A hajam nedvesen tapadt a hátamhoz. Még utoljára a zuhanyrózsa felé fordítottam az arcomat és hagytam hogy a cseppek szédítő sebességgel csapódjanak a bőrömhöz mielőtt elzártam a csapot. Ahogy kiléptem a zuhanyból hideg levegő és gomolygó vízpára kettőse fogadott. Bebugyoláltam magamat törölközőbe és kinyitottam az ablakot, hogy elszálljon a pára. Nem szeretem a párás tükröt. Az a torz, homályos arc, aki visszanéz rám a tükörből megrémít. De a hideg levegő segítségével folyamatos változáson megy keresztül, végül eltűnik és éles vonások tűnnek fel helyette - a valós arcom, legalábbis ezt hiszem. Hogy valóban én vagyok-e, vagy egy más világban élő reflexióm, nem tudom. Néha eltöprengek ezen, de nem hiszem, hogy jót tesz nekem.

Belebújok a pizsamámba. Kockás flanel nadrág és egy hatalmas póló. A  válla valahol a könyököm és a vállam között félúton található, az ujja a könyököm alá ér. Amikor a tükörképemet vizsgálom elgondolkozom azokon a dalszövegeken, amikor a fiúk azt mondják még így is gyönyörűek a lányok [bizonyíték]. Vajon egyszer tényleg hallhatok ilyen egy "igazi" fiú szájából?

Leülök a számítógép elé és céltalanul "lődörgök" a világhálón, néha néha megállva, hogy névtelen üzenetekkel mosolyt csaljak egy-egy ember arcára, főleg egy bizonyos barátnak a messzi Kanadában. Szokásos tempóval görgetek le a tumblr blogom friss bejegyzései között, amikor egy ismerős képen akad meg a tekintetem. London látképét a lemenő nap fénye festi vörösre. Egyenes az út a saját "Angliai út 2010" mappámhoz. A képeket nézegetve - az út után, illetve előtte is - mindig ugyanaz az érzés. Hihetetlen, valótlan hogy ott jártam, láttam, a saját bőrömön tapasztalhattam  meg az angol időjárást, a tömeget Párizsban, és fényképeztem le a Pisilő kisfiút Brüsszelben. Olyan képek ezek, amit csak képeslapokon lát az ember. Mégis, én ott jártam, hiszem emlékszem. A képeslapokat én magam vettem az albumba. De ez mit sem változtat azon a varázslaton, ami azt az álomszerű utat övezi. Ugyanez a  helyzet is New Yorkkal. Még fel sem fogtam, hogy utazom. Pedig szemtől szembe mondták. Mindenki gratulált. Töri órán megnéztük a térképen. Olyan messze van, az óceánon túl. De eljön az a nap,  ha minden jól megy, amikor a saját szememmel láthatom a várost, ami sosem alszik, de az az idő is, amikor mindez már csak emlék lesz. És akkor a pillanatnyi (temprorary) élményből  örök (contemporary) emlék lesz.