Kétezer tizenhárom

Tudom, tudjuk, mennyi babona köthető a tizenháromhoz. Rossz ómen, ha péntekre esik katasztrófa sorozatot indíthat. Hallottam egy olyan pletykát is, hogy az angolok egyenesen odáig mennek, hogy vannak olyan utcák, ahol egyszerűen nincs tizenhármas számú ház. Nem, nem azért mert rövidebb az utca, egyszerűen kihagyják. Hogy miért kezdtem ebbe bele? Csak azt akartam mondani, hogy számomra milyen különlegesen jó volt ez a tizenhárom. Kétezer tizenhárom. December 28-án reggel azon gondolkoztam mennyi minden változott ezalatt az egy év alatt. Megint a versikémet írtam a táncos karácsonyi bulira, de hirtelen belém hasított, hogy nem csak a helyszín lesz más: a társaság is. Akikkel tavaly együtt baktattunk a sötétben a 06:24-es távolsági buszra egy hosszú átbulizott éjszaka után, már más utakon járnak.

Magamban csak így neveztem, kétezer tizenhárom, a kockázatvállalás éve. Szerettem volna kilépni a komfort zónámból és emlékezetes dolgokat cselekedni. Ha maradéktalanul nem is sikerült beváltani ezt a fogadalmat, határozottan állíthatom, hogy elindultam a helyes úton, és ez a legfontosabb.

Nehéz egyértelmű győztest választanom az év eseményei közül. Hiszen voltam Amerikában, letettem a Cambridge felső fokú nyelvvizsgáját, egy Trónok harca rajongóhoz méltó nyaraláson voltam a tengerparton, a néptánc táborok leg-jét, Kalotaszentkirályt is megjártam, és beléptem az utolsó középiskolás évembe, és észbe se kaptam és megvolt a szalagavatóm is. 

Amikor arra gondolok, hogy február 14-ig le kell adnom a jelentkezésemet a felsőoktatás portáján, mindig az jut eszembe, hogy én csak utazgatni szeretnék. Megismerni kultúrákat, embereket, világokat. Aki tudja, hol képzik az efféle világcsavargókat: ne hezitáljon, szóljon! Ezért is érzem különösen szerencsésnek az évet, utazgattam - nem is akárhova - ami a kedvenc időtöltésem. Amerika, az álmok földje, New York, a világ egyik legmenőbb városa. Nem tudok elég hálás lenni, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Az utazások sorát Dubrovnikban folytattam, ahova olyan felkészülten érkeztem, mint egy idegenvezető. Itt forgattak, itt állt Sansa, pontosan így, és Joffrey ekkor mondta azt, hogy... Már régóta vágytam vissza a varázslatosan mediterrán horvát tengerpartra, és nem csalódtam most sem. Legalább ennyire vonzott a tánc tábor is, hiszen a két évvel ezelőtti jobbágytelki kiruccanásról is hasonlóan gyönyörű emlékeim vannak. Kalotaszentkirály a magyar népművészeti Paradicsom, mint egy divatbolondnak a milánói Gucci. De erről már mind írtam.

A nyelvvizsga komoly elhatározás volt, de megérte, még akkor is, ha utána majdnem három hónapba került, hogy megszerezzem a papírt a sikeres vizsgáról, és ha egyetlen egy százalékon múlt, hogy C2-es szintet kapjak. Elvileg. Szinte már nosztalgikusan hiányoznak az angol órák, a szombat délutáni nyelvvizsga feladatlap kitöltések, fogalmazás írások. ¿Hablas español?-ra cseréltem a Do you speak English?-t.

Idén táncoltam, mindig csak táncoltam, bevallom, hiányozni fog. Három és fél hónapja készültünk a nagy napra, és olyan gyorsan elillant. Egy villanás, még csak három napig sem tartó csoda.  Ráadásul, csak hogy nyelvemet nyújtsam a világra, közhírré teszem: a szalagavatóm december 13-án, pénteken volt, és tökéletes volt!

Persze az olvasást se hanyagoltam, befejeztem a Tűz és Jég Dala olvasását, kezembe vettem számos klasszikust (például az Üvöltő szeleket, csak hogy egyet említsek) és eközben rákaptam a sorozatokra. Nem is tudom, hogy a kosztümös drámákat vagy a sci-fiket szeretem jobban. Loki, Legolas és Lizzy (Elizabeth) Bennet egyformán a kedvenceim. Hát még a Doktor! Pár a végeláthatatlan listámból a kétezer tizenhármas évből: Trónok harca, Ki vagy Doki?/Doctor Who, White Queen, Death Comes to Pemberley, Szex és New York, Carrie naplója, Egyszer volt, hol nem volt/Once Upon a Time, Odaát/Supernatural... Közben kitört rajtam a Nyomorultak láz és a musical mánia ami rózsaszín felhőbe burkolta a Broadway Theatre Districtjét. 

A zenei kiművelésem új szintre lépett, olyan együttesek dalait hallgatom, akikről valószínűleg soha sem hallottál, és a nevük megjegyezhetetlen. Az indie műfaj, igen. Szóval ezeket jegyezd meg: Bastille, Mumford and Sons, Vampire Weekend, Arctic Monkeys, Lorde... 

Ez a kis keresztmetszet is mutatja mennyire mozgalmas év volt kétezer tizenhárom. Persze a blogolásban továbbra se járok az élen, de nem merek fogadkozni. Inkább arra kérlek tartsatok ki mellettem. Ha jól sejtem, kétezer tizennégy rettenetesen mozgalmas év lesz!

Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok minden kedves olvasónak!

Anne Frank naplója - a kritika

Kedvelem a naplóregényeket. Mondhatni a műfaj rajongója vagyok, az utóbbi időben pedig azt vettem észre magamon, hogy különösen érdekelnek a provokáló témák. Bármi, amiről lehet vitatkozni érdekes, de az egyik legkényesebb téma a harmadik birodalom és vezérük által elkövetett genocídium (ami nem is a legnagyobb emberirtás a történelemben). A híres neves naplóban egy zsidó bujkáló kislány mindennapja enged betekintést, hogy közelebb hozza a történelmünk egyik legmeghatározóbb mozdulatát az olvasóhoz.

Nem is megfelelő kifejezés a naplóregény erre az írásra, hiszen a klasszikus regény egyetlen vonását sem hordja magán. Nem történik előre haladás a cselekményben, nem lesz megoldás a végén, ami megbocsátható lenne, ha tudhatnánk, hogy vár ránk egy folytatás, de mivel a történet elméletileg valós, ilyesmi nem fordulhat elő. Egyszerűen csak egy kislány feljegyzései, aki megpróbál hű képet festeni koráról és helyzetéről az utókor számára.

A naplóregények sajátossága, hogy a naplóíró szemszögéből nézünk a világra, belelátunk a fejébe, olvashatjuk érzéseit, gondolatait, kommentárjait a történésekre, embertársaira. Ez is az oka, hogy teljesen más, mint „fajtársai”, mert az egyes szám első személy olyan szabadságot ad az írónak, ami más regényben kivitelezhetetlen. Könnyebben azonosulunk a főszereplővel, naplóíróval, tudomásunkra tud hozni az elbeszélő kulcsfontosságú információkat a cselekmény szempontjából. Ugyanakkor befolyásolhat a nézőpont, pontosan azért, amiért jó: egy torzító szemüvegen keresztül nézzük a világot. Önmagában kedvelem ezt a művezetést, hiszen a Neveletlen Hercegnő naplója sorozatot is faltam, és a most oly népszerű Éhezők Viadala trilógiában is megkedveltem a makacs Katniss-t, és hiányoltam is a mozifilmben a személyes hangot. Anne Frank azonban idegesít.

Egyszerűen ennyi a problémám a könyvvel, az író személye. Anne egy 15 éves kislány, és úgy viselkedik, ahogy az ilyen korú gyerekek többsége. Lázadó kiskamasz, természetesen neki van igaza, őt aztán nem értik meg, a szülei pedig bár nagyon kedvesek – illetve inkább édesapja – még sem jön ki velük igazán. Azonban még ezt is elnézném, mondván hogy életkori sajátosságok, ha nem társulna mellé egy magas fokú önbizalom, vagy inkább önteltség. A bejegyzések többsége a huszadik századi írók számára bizonyára igazi gyöngyszem lenne, hiszen Anne folyamatosan a meg nem érettség érzésével küszködik, és csak a szerelem körül forognak a gondolatai. Bár igazán nem is kedveli lakótársát, mégis szükséges a lelkének a legyezgetés, hogyha megerőlteti magát csak megkedveli őt a fiú. Anne-nak mindenről megvan a véleménye – csakúgy, mint nekem – és ezt rögzíti a naplójába, de felülemelkedik a többieken, és lenéző gondolatait inkább csak papíron rögzíti.

A legjobban mégis az dühít, ahogy édesanyját kezeli. Bíráló hangvételű bejegyzéseinek nagy része őt érinti, pedig alighanem egy anya az, aki mindent megtesz, hogy egy családot az ilyen ínséges időkben összetartsa. Egyszer csúnyán össze is vesznek, és ugyan csak Anne szemszögét látjuk, mégsem tudtam teljes mértékben igazat adni neki.

A regény másik felében szerencsére érdekes információkat kapunk a bujkálásról, milyen volt, amikor még nővérének, Margotnak megtiltották, hogy köhögjön éjszaka, milyen szigorú rendszert vezettek be a fürdésre és a mosdó használatára, napfényt csak a sötétített ablakon keresztül szívtak magukba, de a születésnapot még így is megünnepelték, csak amúgy „hátsó traktusosan”.

Nekem kicsit hiányzik egy befejezés is, a lefülelés pillanatáról, de az eziránti áhítozásom sem találhat táptalaja, megint csak emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem fikció. El is érkeztünk a központi problémámhoz. A fikcióhoz edződött olvasóként nehezményeztem a cselekmény hiányát, a váratlan fordulatokat. Mégis, valamiért megkedveltem, hiszem napok alatt elolvastam, mert ha félretesszük a lázadó 15 évest, akkor egy ambiciózus írópalántát rejt az álca, aki a lehető legpontosabb történelmi hűséggel rögzíti a Hátsó traktus életét. Néha még szórakoztató is lehet egy lázadó kislány szárnypróbálgatása. Furcsa érzés, de azt hiszem ezt már kinőttem, vagy az is lehet, hogy sose voltam eléggé lázadó, hogy megértsem Annét, mindenesetre akit nem zavar a lapokba bújt kiskirálynő személyisége, annak mindenképpen élvezetes olvasmány. 15 éveseknek egyenesen kötelező.