Kedvelem a naplóregényeket. Mondhatni a műfaj rajongója vagyok, az
utóbbi időben pedig azt vettem észre magamon, hogy különösen érdekelnek a
provokáló témák. Bármi, amiről lehet vitatkozni érdekes, de az egyik
legkényesebb téma a harmadik birodalom és vezérük által elkövetett genocídium
(ami nem is a legnagyobb emberirtás a történelemben). A híres neves naplóban
egy zsidó bujkáló kislány mindennapja enged betekintést, hogy közelebb hozza a
történelmünk egyik legmeghatározóbb mozdulatát az olvasóhoz.
Nem is megfelelő kifejezés a naplóregény erre az írásra, hiszen a
klasszikus regény egyetlen vonását sem hordja magán. Nem történik előre haladás
a cselekményben, nem lesz megoldás a végén, ami megbocsátható lenne, ha
tudhatnánk, hogy vár ránk egy folytatás, de mivel a történet elméletileg
valós, ilyesmi nem fordulhat elő. Egyszerűen csak egy kislány feljegyzései, aki
megpróbál hű képet festeni koráról és helyzetéről az utókor számára.
A naplóregények sajátossága, hogy a naplóíró szemszögéből nézünk a
világra, belelátunk a fejébe, olvashatjuk érzéseit, gondolatait, kommentárjait
a történésekre, embertársaira. Ez is az oka, hogy teljesen más, mint
„fajtársai”, mert az egyes szám első személy olyan szabadságot ad az írónak,
ami más regényben kivitelezhetetlen. Könnyebben azonosulunk a főszereplővel,
naplóíróval, tudomásunkra tud hozni az elbeszélő kulcsfontosságú információkat
a cselekmény szempontjából. Ugyanakkor befolyásolhat a nézőpont, pontosan
azért, amiért jó: egy torzító szemüvegen keresztül nézzük a világot. Önmagában
kedvelem ezt a művezetést, hiszen a Neveletlen Hercegnő naplója sorozatot is
faltam, és a most oly népszerű Éhezők Viadala trilógiában is megkedveltem a
makacs Katniss-t, és hiányoltam is a mozifilmben a személyes hangot. Anne Frank
azonban idegesít.
Egyszerűen ennyi a problémám a könyvvel, az író személye. Anne egy 15
éves kislány, és úgy viselkedik, ahogy az ilyen korú gyerekek többsége. Lázadó
kiskamasz, természetesen neki van igaza, őt aztán nem értik meg, a szülei pedig
bár nagyon kedvesek – illetve inkább édesapja – még sem jön ki velük igazán.
Azonban még ezt is elnézném, mondván hogy életkori sajátosságok, ha nem
társulna mellé egy magas fokú önbizalom, vagy inkább önteltség. A bejegyzések
többsége a huszadik századi írók számára bizonyára igazi gyöngyszem lenne,
hiszen Anne folyamatosan a meg nem érettség érzésével küszködik, és csak a
szerelem körül forognak a gondolatai. Bár igazán nem is kedveli lakótársát,
mégis szükséges a lelkének a legyezgetés, hogyha megerőlteti magát csak megkedveli
őt a fiú. Anne-nak mindenről megvan a véleménye – csakúgy, mint nekem – és ezt
rögzíti a naplójába, de felülemelkedik a többieken, és lenéző gondolatait
inkább csak papíron rögzíti.
A legjobban mégis az dühít, ahogy édesanyját kezeli. Bíráló hangvételű
bejegyzéseinek nagy része őt érinti, pedig alighanem egy anya az, aki mindent
megtesz, hogy egy családot az ilyen ínséges időkben összetartsa. Egyszer
csúnyán össze is vesznek, és ugyan csak Anne szemszögét látjuk, mégsem tudtam
teljes mértékben igazat adni neki.
A regény másik felében szerencsére érdekes információkat kapunk a
bujkálásról, milyen volt, amikor még nővérének, Margotnak megtiltották, hogy
köhögjön éjszaka, milyen szigorú rendszert vezettek be a fürdésre és a mosdó
használatára, napfényt csak a sötétített ablakon keresztül szívtak magukba, de
a születésnapot még így is megünnepelték, csak amúgy „hátsó traktusosan”.
Nekem kicsit hiányzik egy befejezés is, a lefülelés pillanatáról, de
az eziránti áhítozásom sem találhat táptalaja, megint csak emlékeztetnem kell
magam, hogy ez nem fikció. El is érkeztünk a központi problémámhoz. A fikcióhoz
edződött olvasóként nehezményeztem a cselekmény hiányát, a váratlan
fordulatokat. Mégis, valamiért megkedveltem, hiszem napok alatt elolvastam,
mert ha félretesszük a lázadó 15 évest, akkor egy ambiciózus írópalántát rejt
az álca, aki a lehető legpontosabb történelmi hűséggel rögzíti a Hátsó traktus
életét. Néha még szórakoztató is lehet egy lázadó kislány szárnypróbálgatása.
Furcsa érzés, de azt hiszem ezt már kinőttem, vagy az is lehet, hogy sose
voltam eléggé lázadó, hogy megértsem Annét, mindenesetre akit nem zavar a
lapokba bújt kiskirálynő személyisége, annak mindenképpen élvezetes olvasmány.
15 éveseknek egyenesen kötelező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése