Az ágya szélén ülve a tenyerét
nézi, elmerengve. A bőre megkeményedett, sőt még mindig látszanak rajta a sebek
forradásai. Néha még mindig látja a hozzá tapadó vért, ahogy a sűrű, sötétvörös
cseppek a padlóra hullnak róla. Régen rémülten kezdte mosni, dörzsölni, hogy
eltűnjenek, ma már csak becsukja a szemét, és mire újra kinyitja minden tiszta.
Az áldozatok képei sem tűntek el, még mindig felébred, verejtékben úszva
rémálmából, és a sötét szobában ott állnak ők, az ágya körül, sápadt, rideg
arcukkal vádlón rá meredve. Szerencsére Ő ott van, hogy megvédje. Elég egyetlen
pillantás, a békésen mellette szuszogó nőre, és visszatér a nyugalma. Tudja, ő
is gyakran riad fel éjszakánként, de az ő démonjai mások.
A történetük szokatlan, szinte
sorsszerű. Háború, neki az első. Határvédelem, egy apró falu. Kevesen voltak,
civilek, földművesek, ártatlanok. Fegyvert sose forgattak, mégis, az elsők
között voltak, akik áldozatul estek. Nem küldtek sok katonát a segítségükre, és
azok is újoncok voltak. A helyieket vezető férfi lánya volt, Lenora. Esetlenül
festett, az apja védőszerelésében, fegyverrel a kezében. A tekintete vad volt
és elszánt. Emlékszik még hogyan hangzott a neve a szájából, mikor először
szólította meg. „Bellamy, segíts, kérlek!”
Furcsa, hogy a pusztulás leomló
kövei között is kivirágzik a szerelem. Bellamy néha nem tudott másra gondolni,
csak hogy a szükség szülte kapcsolatokat. Lenora elvesztette az apját a
harcokban, és benne talált megnyugvást. Hiszen olyan erős lány volt, határozott,
dacolt a félelemmel. Vállvetve akart harcolni a katonákkal, hogy megvédje, ami
számára fontos. Bárki bármit is mond, az érzelmek nagyon is jó fegyvernek
bizonyultak.
Ő is felébred, zihálva és
Bellamyra néz. Pillantásuk összefonódik. A két sötétbarna szempárban remeg a
félelem, a rossz emlékek. Mindketten az égő falut látják, egészen más
nézőpontból. Lenora a tűz közepén áll, megkötözve és nézi, ahogy rémülten
sikoltozó emberek menekülni próbálnak, míg nem elemésztik a lángok. Látja az
apját, felé igyekszik, hogy őt mentse, de a füst a torkán akad, nem tud szólni,
hogy menjen, csak magát mentse. Nincs hova futni már. Bell szemében a falu
pokol, mindenhonnan ellenség, de nem csak katonák: asszonyok, gyerekek,
ártatlanok. Rájuk szegezi a fegyvert és lő. Lőnie kell, és nem tudja elrántani
a kezét. A fegyver égeti a tenyerét, de letenni nem képes, és minden alkalommal
célba talál.
„Azt tetted, amit tenned kellett!” – suttogják egymásnak, ahogy
közelebb bújnak. Forró testük a takaró alatt összekulcsolódik, a két sötétbarna
szempár még mindig egymásba fonódva. „Mennyi
életet mentettél meg, köztük az enyémet is. Nem kell egyedül viselned a súlyát.”
Amikor eljön a reggel, és az izzó
napsugarak bevilágítanak az ablakon, a démonaik visszabújnak a sötét sarkokba,
sziszegve menekülve, de biztosítják őket, még visszatérnek. Így van ez, s így
is lesz még sokáig. A fájdalom enyhül, s tudják, nem kell egyedül megküzdeniük
a szörnyetegekkel. Mert Ő a király, és az
oroszlánszívű felesége, akik legyőznek minden akadályt.
Egy rövid kis írás amit a The Hundred című sorozat és az Of Monsters and Men King and Lionheart című dala inspirált.
