Király és oroszlán

Az ágya szélén ülve a tenyerét nézi, elmerengve. A bőre megkeményedett, sőt még mindig látszanak rajta a sebek forradásai. Néha még mindig látja a hozzá tapadó vért, ahogy a sűrű, sötétvörös cseppek a padlóra hullnak róla. Régen rémülten kezdte mosni, dörzsölni, hogy eltűnjenek, ma már csak becsukja a szemét, és mire újra kinyitja minden tiszta. Az áldozatok képei sem tűntek el, még mindig felébred, verejtékben úszva rémálmából, és a sötét szobában ott állnak ők, az ágya körül, sápadt, rideg arcukkal vádlón rá meredve. Szerencsére Ő ott van, hogy megvédje. Elég egyetlen pillantás, a békésen mellette szuszogó nőre, és visszatér a nyugalma. Tudja, ő is gyakran riad fel éjszakánként, de az ő démonjai mások.

A történetük szokatlan, szinte sorsszerű. Háború, neki az első. Határvédelem, egy apró falu. Kevesen voltak, civilek, földművesek, ártatlanok. Fegyvert sose forgattak, mégis, az elsők között voltak, akik áldozatul estek. Nem küldtek sok katonát a segítségükre, és azok is újoncok voltak. A helyieket vezető férfi lánya volt, Lenora. Esetlenül festett, az apja védőszerelésében, fegyverrel a kezében. A tekintete vad volt és elszánt. Emlékszik még hogyan hangzott a neve a szájából, mikor először szólította meg. „Bellamy, segíts, kérlek!”

Furcsa, hogy a pusztulás leomló kövei között is kivirágzik a szerelem. Bellamy néha nem tudott másra gondolni, csak hogy a szükség szülte kapcsolatokat. Lenora elvesztette az apját a harcokban, és benne talált megnyugvást. Hiszen olyan erős lány volt, határozott, dacolt a félelemmel. Vállvetve akart harcolni a katonákkal, hogy megvédje, ami számára fontos. Bárki bármit is mond, az érzelmek nagyon is jó fegyvernek bizonyultak.

Ő is felébred, zihálva és Bellamyra néz. Pillantásuk összefonódik. A két sötétbarna szempárban remeg a félelem, a rossz emlékek. Mindketten az égő falut látják, egészen más nézőpontból. Lenora a tűz közepén áll, megkötözve és nézi, ahogy rémülten sikoltozó emberek menekülni próbálnak, míg nem elemésztik a lángok. Látja az apját, felé igyekszik, hogy őt mentse, de a füst a torkán akad, nem tud szólni, hogy menjen, csak magát mentse. Nincs hova futni már. Bell szemében a falu pokol, mindenhonnan ellenség, de nem csak katonák: asszonyok, gyerekek, ártatlanok. Rájuk szegezi a fegyvert és lő. Lőnie kell, és nem tudja elrántani a kezét. A fegyver égeti a tenyerét, de letenni nem képes, és minden alkalommal célba talál.

„Azt tetted, amit tenned kellett!” – suttogják egymásnak, ahogy közelebb bújnak. Forró testük a takaró alatt összekulcsolódik, a két sötétbarna szempár még mindig egymásba fonódva. „Mennyi életet mentettél meg, köztük az enyémet is. Nem kell egyedül viselned a súlyát.”

Amikor eljön a reggel, és az izzó napsugarak bevilágítanak az ablakon, a démonaik visszabújnak a sötét sarkokba, sziszegve menekülve, de biztosítják őket, még visszatérnek. Így van ez, s így is lesz még sokáig. A fájdalom enyhül, s tudják, nem kell egyedül megküzdeniük a szörnyetegekkel. Mert Ő a király, és az  oroszlánszívű felesége, akik legyőznek minden akadályt.

 Egy rövid kis írás amit a The Hundred című sorozat és az Of Monsters and Men King and Lionheart című dala inspirált.

Önkéntes magány

Az ágyában feküdt, pontosabban az ágyán, hiszen a takaró alá volt gyűrve. Meztelen vállai beleremegtek a reggeli hideg levegőbe. Arccal a falnak, háta mögül is tisztán hallotta, ahogy a hideg, simulékony esőcseppek kopognak az ablaküvegen, mintha bebocsátást kérnének. Hát igen, ők bezzeg bebocsátást kérnek – csattant fel a gondolat hevesen fejében. Egyedül volt a lakásban, szinte még érezte a léptek melegét a padlón, hallani vélte, ahogy becsukódik utána a bejárati ajtó, és hirtelen elviselhetetlen lesz a csend.

Egyedül volt, megint. Igazán megszokhatta volna, hiszen úgyis mindig mindenki ott hagyta őt. Egyetlen egyszer sikerült neki előbb elmennie életében, de csak azért, mert elköltözött otthonról. Gondolatai ilyenkor, mint a mai reggel volt, elméjének legsötétebb sarkaiból törtek elő, elhomályosítva a látását, a legváratlanabb pillanatokban újra és újra előtörve, állandóan ismétlődve, erőszakosan előtérbe tolva magukat. Hagyta, hogy erőt vegyen rajta a fájdalom. Magzatpózban feküdt, és ugyanaz a trikó volt rajta, mint előző este. Libabőrös lett, de nem mozdult meg, továbbra is a falra meredt. Szemei szárazak voltak, de biztos volt benne, ha pislogna, ha elengedné a fehér falat, ezt a biztos pontot, a gondolataiba fulladna, sírógörcsben rázkódva, elgyengülve. Kétségbeesetten pillantott a csuklójára, majd szeme kutakodva körbe pillantott. Nem volt semmilyen vágó eszköz a szobában. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A karcolások már elhomályosodtak,  de soha el nem tűnő bűnjelekként emlékeztették a múltra. Utolsó alkalommal tíz éve nyúlt a fájdalom tompításának e kifacsart eszközéhez. Mára már pár órányi elengedett dühöngés elegendő volt, hogy tovább folytathassa mindennapjainak szokványos menetét.

Lassan kelt fel. Ahogy talpai a hideg padlót érintették megborzongott. A szobát betöltötte a hideg, reggeli fény, amitől minden szürkének tűnt. Elkapta a tükörképét, de gyorsan el is fordult. Sose szerette ezt a pillanatot. Tudta jól, sötétlila karikák vannak a szemei alatt, arcán látszanak a takaró gyűrődésének barázdái, és bőre olyan színtelen volt, mintha elhagyta volna az élők sorát. Papucsot húzott, és egy pulóverbe is belebújt, abba a szürke, bolyhosba, amit még tőle kapott. Hogy miért ezt vette fel, nem tudta, valószínűleg mert ez volt elől, hiszen soha nem volt szentimentális. A ruhák csak ruhák voltak a számára.  Vizet tett fel forrni, és közben előkészítette a reggelijét: a csokis croissant-t. Mindenre szánt időt, felöltözött – ma nadrágot viselt – sminkelt, és persze a reggelijét is elfogyasztotta. Mire kilépett az utcára, már csak halvány nyomai látszódtak annak, aki ő volt reggel, annak a lánynak, aki sebezhető és sebzett, aki néha sírva fekszik le aludni, és akinek sérülések csúfítják csuklójának belső oldalát. Soha nem szerette ezt a lányt, ezért elrejtette, otthon hagyta, a gardróbban, eldugva, hogy senki más ne lássa. Nem merte magának se bevallani, pedig régóta tudta: majdnem minden gondnak ez az okozója. Rossz tapasztalatai mégis túlzott hatalommal bírtak felette. Hiszen emlékezett, amikor megmutatta azt a lányt, mindig utána jött a baj. Lassan, majdhogynem észre vétlenül hátrált ki mindenki életéből, hogy ő már csak a hiányukra lett figyelmes. Néha ugyan látta őket elmenni, de úgy érezte magát, mint a fuldokló, a fogoly, aki nem tud kiáltani, mert nem hallják szavát. Vörös rúzst és páncélarcot öltött magára reggelenként, mint ez a mai is, és merev, érzelemtől mentes arccal lépett be a világba. Látott másokat, mindig figyelt, de soha nyújtott először kezet. Ha közelítettek hozzá, nem tolta el őket, látványosan sosem, de mindvégig hideg maradt. Előfordult vele, hogy mikor a magány sötét gondolatai előre tolakodtak elméjében be szeretett volna engedni valakit, be is engedett, de a vége mindig ugyanaz maradt. A csukódó ajtó, ő pedig ismét egyedül, a hideg lakásban. Nem tudta, hogyan lépjen túl önmaga korlátain, sőt, nem is akarta megtenni, hiszen még a problémát sem ismerte. Más láthatta, és látta, de nem tudta mit tegyen. Ma reggel sem azért jött el, hogy ott hagyja szenvedni, egyszerűen csak nem tudta hogyan segíthetne ennek az önmagát lassan romboló, pusztító lánynak. Ez pedig lassacskán őt is felemésztette.

 

Az otthon ott van, ahol megtalálod

Layla a bőröndjeit cibálta maga után a zsúfolt, new york-i metróállomáson. A kerekek minduntalan bele akadtak a csempék közötti apró résekbe, ami megnehezítette a szokásosnál is sűrűbb tömegben való manőverezést. Szürke, esős napra virradt, szokatlan volt az időjárás júliushoz, ezért a lány gumicsizmában és piros esőkabátban furakodott át a siető new york-iak hömpölygő áradatán. Úgy rohant ő is, szinte már ízig-vérig new york-ivá lett. Tegnap, Manhattan ismerős utcáit róva ugyanaz a keserédes melankólia kerítette hatalmába, mint egy évvel ezelőtt otthon is. Most azonban mélyebben mart szívébe a fájdalom, hogy itt kell hagynia ezt a lenyűgöző, nyüzsgő metropoliszt, mert míg egy éve biztosan tudta, hogy haza fog térni, most nem lehetett biztos benne, hogy mikor láthatja újra az amerikai álmoktól zsúfolt, steril szappanbuborékot – New Yorkot.

Egy éve remegő kézzel tartotta a levelet, amiben az állt, hogy elnyerte az ösztöndíjat. Emlékezett a pillanatra, amikor először pillantotta meg New York sziluettjét a repülő ablakából. Az érzés, hogy valóban létezik, amit eddig csak a képeken látott. New York nem csak a hollywood-i tömeggyártású filmek díszlete, nem csak mende-monda, hanem itt van, a maga valóságos, kissé piszkos, hamisítatlanul „amerikai” és kevésbé aranyportól csillogó módján. Most, útban a J. F. Kennedy reptér felé sírással küzködve idézte fel ezeket a pillanatokat, maga sem tudta miért. Nem is kellett magyarázat hozzá, hogy tudja, azért bukkannak fel a képek, mert valami a végéhez ért. A hely, ahova egy fülledt augusztusi napon érkezett most ridegnek tűnt, de ugyanolyan fenségesnek, mint amikor először megvetette a lábát a betondzsungelben: tökéletes búcsúkép. Sóhaj kíséretében elfordította a tekintetét, és ment leméretni a csomagjait, megtömve milliónyi amerikai márka ruháival és apró, de annál kedvesebb szuvenírrel a család és a barátok örömére. Ő magának nem vett semmit, amire az ikonikus NYC rövidítés piros szívecskés felirata, vagy a város klisé sziluettje volt nyomva – az csak a turisták kenyere, ő pedig new york-i lett, nem átutazó látványosságleső. Egyedül pár fotó őrizte a kezdeti ámulat emlékét. Az érzés tulajdonképpen nem múlt el, hanem átalakult. Nem a látogató nevezetességekre kiélezett tekintetével pásztázta a várost, hanem az új lakos mérhetetlenül büszke, szinte féltő pillantásával, hogy ez az „övé”, ennek a részese, nyolcmilliomodnyi csoda tulajdonosa.

Számított rá, hogy túl sok poggyásza lesz, ezért jó előre feladott kétdoboznyi holmit – könyveket, téli ruhákat – amire haza érkezéséig már nem volt szüksége. Bőröndje végül éppen alulról súrolta a 23 kg-os limitet, így Layla fellélegezve adta át a csomagkezelő nőnek, akinek névtábláján az Alycia volt olvasható szálkás kézírással.

- Hova utazik? – kérdezte vidám hanghordozással az ötven év körüli, fekete nő.

- Londonban, a Heathrow reptérre. Haza – az utolsó szót olyan ábrándosan ejtette, hogy Alycia azonnal megkérdezte régen járt-e már otthon. Layla szomorúan mosolygott a kövér asszony kedvességén. Hiányozni fog az amerikaiak nyitottsága és barátságos hozzáállása, amivel mindenkit fogadtak, a legjobbakat feltételezve, elcsevegve még egy bolti eladóval is. Meleg szívvel búcsúzott el végül csomagjától és Alyciától, hogy a biztonsági kontroll felé vegye az irányt. A sorban állás közben elkapott mondatfoszlányok inkább izgatott, nyári szabadságukra készülő turisták csevejei voltak, amik keserű burokként vették körül Laylát. Sorstársak, a hazautazók szava nem jutott el hozzá. A kapun áthaladva érzések furcsa keveréke kavargott lelkében. A lehangoltság, hogy nem mehet már ki az örömteli vágyakozással keveredett, hogy már csak pár óra és otthon lehet. Otthon; a szó olyan furcsán csengett, jelentésén már többször is elgondolkozott Layla New York-ba érkezése óta. Londont mindig is az otthonának tartotta, hiszen ott nőtt fel, ott voltak a barátai és a családja, úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, annak ellenére, hogy milyen hatalmas volt. Megszokta az embereket, a parkokat és a turistákat, az esőt és a kiszámíthatatlan időjárást. Amióta azonban New Yorkba költözött, kialakult benne egy másféle otthon érzése. Az amerikai város lüktetését sokkal inkább a sajátjának érezte, embereit megszerette, lenyűgözték, inspirálták. Remek barátai lettek, és annyi lehetőséget kapott, mint otthon soha. Ráadásul az utolsó hónapban megismerkedett azzal a fiúval is… New York egészen másként hatott rá, mint London. Nem vált sose unalmassá és megszokottá, mindig mutatott valami újat és izgalmasat, mégis otthonos érzést keltett benne.

Nem pazarolta idejét és maradék pénzét reptéri vásárlásra, csak egy Starbucks kávézót keresett, hogy elfogyassza kedvenc jeges vaníliás Mocháját és WiFire kapcsolódva Skype-on értesítve szüleit az érkezésének pontos időpontjáról. Már éppen tárcsázni készült, amikor a recsegő hangosbemondóban megszólalt egy kellemes női hang, de rossz híreket hozott.

- Tisztelt utasaink! Akik a British Airways hat órakor induló londoni járatával indultak volna, sajnálattal közöljük, hogy a brit időjárásra való tekintettel nem tudnak elindulni az időben. A járat előre láthatólag hajnali öt órakor szállhat fel. Megértésüket köszönjük!

A felháborodás azonnal káoszba torkollott. A Laylaéval szomszédos asztalnál ülő házaspár mérgesen felkapta a csomagjait és rohant az információs pulthoz, a sporttáskák csak úgy lobogtak utánuk. Egy fiatal család elkeseredve tárgyalta mit tegyenek három éves gyerekükkel. Layla csak végigsimított szalmaszőke hajtincsein és úgy döntött először a mosdóba megy, hátha addig elül az információs pultnál támadt kisebb fajta roham. A neonfényű mellékhelység tükrében vette csak észre milyen megviseltnek tűnik. Szeme alatt lila karikák világítottak át vékony bőrén, haja ernyedt csomókban lógott, néhol még vizesen a korábbi esőtől. Layla kis kozmetikai táskájából hajgumit vett elő és rakoncátlan tincseit laza lófarokba fogta, arcára pedig színezett hidratálót kent, hogy élettelibbnek tűnjön. Erőtlenül mosolygott immár összeszedettebb tükörképére és kilépett az ajtón. Csak nehezen jutott oda az információs pulthoz, ugyanis a tömeg még nem oszlott el. A korábbi hang gazdája, Lynette felvilágosította, hogy az angol partoknál tomboló vihar miatt minden járatot töröltek a Heathrow-ra egészen a holnapi napig.

Laylanak csak most jutott eszébe, hogy a nagy felfordulásban elfelejtette értesíteni a szüleit. A kapcsolat folyamatos akadozása miatt csak nagy sokára sikerült beszélnie a családjával, akik alig értették meg amit mond a tomboló viharban.

Egyedül maradva számítógépével megvacsorázott egy gyorsétteremben és fennmaradó idejét arra szánta, hogy blog bejegyzést készítsen. A New Yorkban töltött év alatt részévé vált a napló, ahol a mindennapjait dokumentálta az otthoniak és saját maga számára is. Utolsó napjait igyekezett programokkal zsúfolni, hogy ne maradjon ideje szomorkodásra, és így a bejegyzés megírása is elmaradt. Nem érezte elérkezettnek a pillanatot a lezárásra, amikor még mindig a keleti parton ébredt fel reggelente. Most azonban már erős honvágy kínozta, mint még New York-i tartózkodása alatt soha. Ott állt az otthon kapujában, de egy nála nagyobb erő nem engedte haza. Abban a furcsa térben lebegett, ami nem tartozott sehova. Mögötte a múlt, New York, ahova már nem léphet vissza és előtte a jövő Londonnal, ahova még nem nyert bebocsátást.

A bejegyzés befejeztével már ráesteledett, ezért úgy látta jónak, ha elvonul a boltok és éttermek bűvköréből egy csendesebb helyre, ahol néhány órát alhatna indulásig. Jegyén az állt, hogy a 24-es kaputól indul a gép, és a kivetítő még nem mutatta, hát odazarándokolt kézipoggyászával. Ahogy várta, a „környék” kihalt volt, egy-egy ember szunyókált békésen a kényelmetlen műanyag székekben. Layla helyet is foglalt és telefonján ébresztőt állított be hajnali négyre, hogy esetlegesen más kapuhoz menjen, ha kell.

Már majdnem sikerült elszenderednie, amikor mozgás rázta fel. A harminc körüli férfi Laylaval szemben helyezkedett el és elejtette a New York Times-át, annak a zörgése zavarta fel. Borostás arcát karakteres arccsontok tagolták, ettől igen jóképűnek tűnt. Sűrűn bocsánatot kért Laylatól, de amikor látta, a lány nem tud elaludni beszélgetésbe elegyedett vele. Henry ugyan csak egy hónapot töltött kint munkaügyben – az Apple üzletkötője volt – már nagyon haza vágyott, hogy három éves kifiát, Nickot újra láthassa, tudta meg Layla. Kellemes modora volt a férfinek, könnyen megbarátkozott vele, és elmesélte, hogy Nemzetközi kapcsolatok szakos hallgató a University of Londonon és most tér haza egy éves ösztöndíj után.

A sors úgy hozta, hogy a repülőn is egymás mellé szólt a jegyük, de rövid beszélgetés után előbb Henry, majd Layla is álomba merült. Most már egyre csak azon járt az esze mikor térhet vissza New Yorkba, bár csak néhány órája hagyta maga mögött a nyüzsgő metropoliszt, aminek lüktetése örökre beleivódott. Mikor felébredt, már a londoni eget hasították. Furcsa érzés kavargott benne. Vágyott haza térni, haza, mert Londont mindenekelőtt otthonának tekintette. Itt nőtt fel, a viharfelhők elültével pedig a London Eye és a Big Ben is tisztán kivehető volt, a csillogó szürke szalag, a Temze partján. Szeretett volna családja és régi barátai körében lenni, mindent elmesélni nekik, újra átölelni őket. Mégse érezte, hogy ezek után itt lenne a helye. Szíve visszahúzta abba a New Yorkba, ahol szelleme leginkább otthonra talált, ahol azonosulni tudott a város életformájával, embereivel, ahol inspirációt merített mindenből, és ahol olyan mély barátságokat kötött, amik nélkül nem tudta elképzelni az életét. Gyökeresen megváltozott az élete ez alatt az egyetlen, röpke év alatt.

Földet érve elbúcsúzott Henrytől, aki sok szerencsét kívánt a lánynak. Ahogy a férfi felállt egy papír csúszott ki az elmaradhatatlan New York Timesjárból. Layla utána akart kiáltani, de már a tömeg elnyelte őt. A papírra siklott a tekintete, és rögtön megakadt a hatalmas, piros betűkön:

Gyakornoki állást hirdet a New York-i angol nagykövetség 1 évre, januári kezdéssel.

Layla szíve olyan boldogan vert, mint mikor először indult a tengerentúli útjára.

La Lune

Szerda volt és a lány a kávézóban ült. Nem volt ebben semmi különös, hiszen minden hétfő és szerda délutánját ott töltötte, jött rá Oliver az elmúlt két hónapban. A lány, csak így ismerte, mert a nevét nem tudta. Általában Caramel Mochát rendelt és órákon át képes volt itt ülni egy-egy könyv társaságában. Mindig az ablak mellett foglalt helyet és bár sok mindenkit ismert a kávézóból (legalábbis a mosolyok és köszönések számából Oliver erre következtetett) mégis mindig egyedül ült. A pultos lány ugyan öt perceket lopva munkaidejéből letelepedett mellé, és ilyenkor nevetgélve beszélgettek, de valamiért senki sem akarta zavarni, ahogy könyökölve olvasmányába mélyedt. Volt valami megfoghatatlanul különleges a kisugárzásában, ami egyszerre vonzotta és intette óvatosságra Olivert. Valamilyen mágikus szappanbuborékban ült, és a fiú attól félt, hogy ki találná pukkasztani, ha a közelébe merészkedne, ezért hát ő is járt ide minden hétfőn és szerdán, olcsó presszó kávét ivott, és többnyire laptopja mögül figyelte őt.

Önszántából soha nem lépett volna be erre a helyre, de két hónapja, azon az esős, kora márciusi napon úgy hozta a sors. La Lune, jól ismerte a kávézót, minden nap elszaladt mellette útban az egyetemre. Az antik hatású felirat betűiről lepattogzott az aranyfesték, már csak az UNE volt kivehető és kívülről meglehetősen aprócska, szürke helynek tűnt. Ablaküvegét szárnyas tündérek, origami madarak és csillagképek tarkították – első pillantásra egy lepukkant ószeresnek tűnt. Aznap – egy hétfő volt – Oliver elaludt reggel, és gondolkodás nélkül csapta hóna alá laptopját, mert a káoszban hirtelen nem szúrta ki a hordozótáskát. A fontos az volt, hogy időben odaérjen. Csak arra nem számított, hogy délutánra elered az eső. A gép nem ázhat el, benne van minden munkája, beadandója, az ÉLETE, szitkozódott, ugyanis útban hazafelé kapta el a vihar. Ekkor pillantotta meg a La Lune-t. Csak pillanatnyi káromkodást és hezitálást engedett meg magának, mielőtt beszaladt az épületbe. Belépve Oliver lélegzete is elállt. A szűkös helyet egy galériaszint építésével oldotta meg a tulajdonos, a kávézó belülről pedig leginkább egy romos, barokk kastélyra emlékeztette. Az alacsony asztalok mellett párnázott székek és fotelek tele voltak emberekkel, a falakat díszes festmények, szárított virágcsokrok és antik térképek díszítették. A pulton kínai vázák sorakoztak, bennük friss virágcsokrok, és üvegtálak édességgel megtöltve díszelegtek. Oliver szabad hely után kutató tekintete a helyiség sarkán állapodott meg. A kis, kerek asztalt intarzia díszítette, és egy réz gyertyatartó ült a közepén, mellette két, bársonyborítású fotel. Leült és laptopját maga elé helyezve még egyszer körülnézett. La Lune forgalmas volt. Alig akadt üres szék és egyszerre három pincér is tüsténkedett. Voltak itt mindenféle népek. Hangosan vihorászó, tizenéves középiskolások, akik drága kávékülönlegességeket ittak, de előtte lefotózták, hogy feltehessék instagramra; aktatáskás üzletemberek, akik tisztán itták a feketét, közben telefonálva; rohanó egyetemisták, akik elvitelre kérték az olcsó kávét, negyvenes anyukák, akik finom süteményt ettek az ital mellé, és nyugdíjasok, akik komótosan, újság mellett fogyasztották el a tejeskávéjukat. A lányra azért lett figyelmes, mert egyik kategóriába se tudta besorolni, Aranyló vörös haja az asztalra omlott, amint állát a tenyerébe támasztva könyökölt. Szeplős arcát rakoncátlan tincsek keretezték. Előtte egy könyv hevert, amit elmélyülten olvasott. Olivert mesebeli hercegnőre emlékeztette, akinek szépségéhez foghatót még nem látott. A lány aznap elment, mielőtt Oliver összeszedte volna a bátorságát, hogy megszólítsa. Sose volt a helyzet magaslatán, ha nőkről volt szó.

Tinédzser éveit a számítógép mellett a sci-fi és fantasy regények töltötték ki. Egyetlen barátnője, Abby fél év után szakított vele, mert elváltak útjaik az egyetemre, és a lány azt mondta nem utazna azért órák hosszat, hogy utána Oliver egy számítógépes játékért ejtse. Hogy most mégis miért vonzotta ez a lány, a Hercegnő, ahogy magában nevezte, nem tudta, egyszerűen csak érezte.

Már két hónapja gyűjtötte a bátorságát, de még mindig nem sikerült odamennie hozzá. Megpróbálta meglesni mit olvas, hogy ő is elkezdhesse és beszédbe elegyedhessen vele, sikertelenül. Térdig érő szoknyáiban és pasztellszínekbe öltözve úgy nézett ki, mint egy hatvanas évekbeli modell. Ma sem ment oda Oliver, de valami szokatlan történt. A lány nem volt egyedül. Egy fiú érkezett hozzá, tüsi, barna hajú, bőrdzsekit viselt, és motorral érkezett. Arca egészen vadnak tűnt, de szeplői szelídítették meg. Homlokon csókolta a lányt és a pulthoz vezette. Oliver dühös volt. Hát eddig vesztegette az idejét, hogy már nem is kell! Persze, hiszen minden lánynak csak a bátor, erős férfiak kellenek, és ennek a a… vad motorosnak szemmel láthatólag nincs gondja ezekkel. Oliver még csak megszólítani sem merte, ez meg itt…! Mikor távoztak, Oliver figyelte, ahol a motorra segíti, bukósisakot vesz elő neki és elhajt vele. Ürességet érzett a mellkasában, a két hónapja tartó bizsergés eltűnt. Vége. Lecsukta a laptopot, az asztalra csapta az üres kávés csészét és fizetni ment a pulthoz. A lány – Kari, olvasta a névtáblán – mindig kedvesen mosolyogva üdvözölte, és csak annyit mondott: A szokásos. Oliver előhalászott egy bankjegyet a pénztárcájából és gyorsan a lány kezébe nyomta. Most megy ki innen utoljára. Megfordult a fejében, hogy el kellene köszönnie Karitól, nem fair, hogy vele bánik így, hiszen nem ő tehet róla, tulajdonképpen párszor már cselekvésre is ösztönözte, de nem tudta a módját. Majd rájön ő is, ha többet nem jön. Már épp távozni készült, amikor Kari hirtelen megszólalt.

- Majd’ elfelejtettem! Ezt Ő hagyta itt neked.

Ő? Miért? Mit akarhat? Millió, ezekhez hasonló kérdés cikázott át a fején, csak egy nem – hogy kicsoda „Ő”.

A cetli, amit Kari átadott egy kacsintás kíséretében gondosan össze volt hajtva és apró virágok rajzai díszítették. A tinta elmaszatolódott – most készítette, siettében, és amúgy is balkezes volt. Kibontva a következő szavak álltak rajta.

„Ha hazaértem a nyaralásból a bátyámmal, akkor felhívhatnál. Megihatnánk egy kávét. Egy asztalnál ülve. ;) xx Celestine”