Az erkélyen ültem, füzettel a kezemben és írtam. A toll az ölembe
hullott, ahogy elkalandoztam, és az járt az eszemben mennyire szeretem a
kora őszi időjárást. Csak nem annyira, mint a tavaszit. Kellemes az
idő, csak most míg tavasszal a friss virágillat lengi be a kertet, most
az édeskés, barnuló levelek illata veszi át a helyét. Néztem, ahogy a
gyengéd szellő lebegteti a leveleket és az aranyló napsugarak játszanak a
leveleken, közben arra gondoltam, amire szoktam az ilyen nyugodt
percekben: ez tökéletes. A fényképezőgépem, mint mindig, ott hevert
mellettem. Tudtam, hogy meg kell örökítenem ezt a pillanatot. Nyakamba
akasztottam hát a pántot és a korláthoz léptem. Mezítlábas lépteket
hallottam közeledni.
- Szia. Elmész? - mosolyogtam a tengerzöld szempárra.
-El.- a szeme nem mosolygott.
- Visszajössz?
- Vissza. - mondta, de még mindig nem mosolygott.
- Várni foglak. - felelték a barna szemeim mosolyogva, és követték az aranyló napfényben távolodó sziluettjét.
A fénykép azóta elkészült, a lapok megteltek, az ősz télbe fordult. Az
aranybarna és rozsdavörös levelek helyét a szürke latyak és a piszkos
fehér váltotta fel. Én pedig csak várok, de nem jött még vissza.
Szerintem bontsd ki! Ez így most olyan, mintha egy kis ízelítő lenne. Megérné tovább szőni a szálakat. :)
VálaszTörlés