December van. Szikrázó, hófehér, meleg, mézeskalácsízű, fenyőillatú december. Az év utolsó, és egyben legcsodálatosabb hónapja. Ünnepek kifogyhatatlan tárháza. A megtestesült varázslat.
Ahogy hazafelé ballagok, vállamat az iskolatáska súlya húzza. Már csak három hét. Három pokolian kemény és fárasztó hét. De már "karácsony hangulatom" van, még akkor is, ha a beton csontszáraz és az égen csüngő súlyos, szürke fellegek csak esőt ígérnek. Előttem egy nagymama vezeti két-három éves unokáját. A pici, rózsaszín, bolyhos mellénye láttán mosolyra fakadok. Engem bezzeg milyen hangos, pukkadozó röhögés fogadna, ha ilyenbe jelennék meg. Bár sose vágytam ilyenre, nem is tudom miért jutott ez az eszembe. Ellenben van olyan ismerősöm, aki egészen biztosan lelkesedne a jelenségért. Egy autó áll be a parkolóba, és egy fiatal, enyhén borostás férfi száll ki belőle. Kedves, mosolygó kék szeme van. Hóna alatt megragadja az ott várakozó kislányt és a magasba emeli. Apa és lánya ragyogó tekintetei még közelebb hozzák a karácsonyt. A belőlük sugárzó boldogság és szeretet átmelengeti a szívemet. Most belegondolva rettentő közhelyesen hangzik, de tényleg megtörtént velem. Megyek tovább a panelek között, a családi, idilli jelenetet magam mögött hagyva. Egyszer csak fülsiketítő hangok találják el a dobhártyámat. Az egyik lakásból szűrődik ki a nő hangja, ahogy veszekedik valakivel. Pontos szavakat nem tudok kivenni, csak hogy a hangja éles, tőrként hasít a lelkembe. "Hogy te mekkora barom vagy!" Értek meg egy részletet a szitkok záporából. Fájdalmasan elszomorító, hogy a karácsony ilyen közelségében sem tudnak szeretettel gondolni egymásra az emberek.
Én szeretem őket. Szeretek sodródni köztük és figyelni őket. Annyian vagyunk, olyan különbözőek és olyan rémes tetteket hajtottunk már végre. De mindeközben - én azt hiszem - mindannyian csak szeretetre vágyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése