Az út

 Az út keskeny volt, szinte járhatatlan. Rücskös, kavicsos. Nem voltak jelző táblák, egyenes szakasz is alig-alig akadt. Ő mégis ezen az úton ment. Miért indult el, hova tartott? Már nem tudta.

Emlékezett, hogy az út elején még sokkal simább volt a talaj, szinte betonhoz hasonló. Játszi könnyedséggel vette a kanyarokat. Táblák is voltak, de nem figyelt rájuk, csak kalandozott céltalan. Valaha voltak útitársai is. Együtt jöttek hosszan, de egy kereszteződésnél szétváltak. Mindenki ment, ki-ki a maga útján. Mitől volt az az ő útja? Miért ezt választotta? Már nem tudta. Csak halványan rémlett neki, hogy volt egy érzés, ami azt súgta ez a neki való. Most is akadtak útitársak, de távolabbiak. Bár ösvényeik párhuzamosak voltak, egymás mellett kanyarogtak, mégsem értek össze.

A kövekbe minduntalan megbotlott, de nem zuhan előre, tovább lépett. Nem baj, a lábán tornacipő volt, nem magassarkú. Ha olykor-olykor kereszteződéshez érkezett, hosszan elidőzött. Ha balra, vagy jobbra megy, talán elér egy másik ösvényt, útitársat talál. Ennek ellenére nem kanyarodott el. Mindig csak egyenesen ment, pedig néha csak karnyújtásnyira volt tőle szomszédja, de karját sose nyújtotta.

Ahogy ment, egyre lassabban lépett. Nehéz volt talpalatnyi biztos helyet találni, ahova letehette a lábát. Meg-megtorpant, vissza-visszanézett. Még látta a régi kereszteződést. Visszaszaladt volna, megkérdezte volna: erre kell mennem? Mégsem merte, félt, hogy nem találna vissza, pedig olyan sokat haladt már. 

Nagy sokára újabb kereszteződést pillantott meg. Óriási volt, igazi csomópont, sokkal nagyobb, mint ahol annak idején elváltak egymástól társaival. Az utasok csak úgy nyüzsögtek benne mint a hangyák. Volt, aki tanácstalanul álldogált, más éppen csak áthaladt, és céltudatosan vetette meg lábát az új ösvényen. Néhány visszatérőt is meglátott: megtörve, elveszve. Ó nem, ő ezt nem akarta! Még egy válaszút? Megtorpant és nem lépdelt tovább. Figyelte a rengeteg zajongó, tétova embert. Másfelé nem mehet, csak visszafelé, de már azt is elveszítette. Mögötte tátongó szakadék, előtte a félelmetes végtelen.

A semmi szélén táncolt, és félő, ha egy rossz lépést tesz lezuhan a mélybe, és nincs aki megmentse. Előre hát, csak ez maradt. De nem indult el azonnal, mégse.

Napsugár

Végül is, ezek azok a pillanatok, amikért élünk - mondom magamnak, amint lejövök a színpadról. Mikor felmentünk még minden olyan csodálatos volt. Fények, ezüstös fényszórók, borvörös bársonyszőnyeg, aranyozott intarzia. A "nagyszínház", ahol a varázslat történik. Ahol semmi sem egészen az, mint aminek látszik, ahol az álarcok mind mosolyognak, és emberfeletti is lehetséges. Végül is, senkinek sem kell tudnia, hogy elvétettem a lépést. Talán fel se tűnt senkinek, csak én alakítottam elefánttá a bolhámat. Másoknak úgyis csak azt mondom: felléptem, ez pedig így elég jól hangzik.

Haza bandukolok. Kihalt a város. Hát persze, vasárnap van, méghozzá dél. Nehéz elhinni, hogy tegnap is ugyanitt jártam. Minden egészen más volt. A szökőkútban kacagó gyerekek fürdőztek - mint egész nyáron. Nem is igazán szökőkút ez, hiszen a víz a járólapokból tör fel. Játékos, hangulatos, hűsítő. Egy szóval: egy három éves számára tökéletes. Ahogy az  utcán ereszkedek lefelé, magam vagyok. A kirakatok sötéten ásítoznak, Hol lehetnek most az eladók? Talán otthon éppen a vasárnapi ebédhez ülnek le és merik a tányérjukba a gőzölgő, aranyló húslevest. Pihennek, játszanak, együtt vannak, vagy talán csak most keltek fel. Álmosan nyújtózkodik, és mosolyogva nézi a redőny apró rácsain beszűrődő napsugarakat. A hatása azonnali jó kedv. 

Itt tegnap egy vizsla ült, a kisbolt előtt. Nem volt kikötve. Az ajtó felé fordulva várta gazdáját, szinte felfelé görbült a szája. Az is olyan melegséget váltott ki a lelkemben, mint a reggeli napfény. Mire a buszmegállóba érek kissé fellendül az élet. az újságárus kedélyesen cseveg a vásárlójával, látszik hogy régről ismeri. Festett vörös haja laza copfba van kötve, frufruja a homlokába lóg. Szeme körül apró barázdák bujkálnak. Nem olyan idős, hogy ez természetes lenne. Kedélyes hanghordozásából könnyű rá jönni, azért vannak, mert sokat nevet. Szeretem az embereket figyelni. Látni a vonásaikat, a gesztusaikat, de legfőképpen: a tekintetüket. Megpróbálok ezekből a lopott pillantásokból jellemeket tenni az arcok mögé. Ártatlan kis játék ez, de foglalkoztat, szeretem. A buszon  is folytatom. A lány velem szemben telefonál. Arca szinte ragyog, mosolyog, nevetgél, fesztelenül cseveg. Úgy köszön el, hogy szeretlek. Bizonyára a barátja volt a vonal túlsó végén. Újra napsugár járja át a szívem. De jó látni, hogy van, aki ennyire boldog. Átlósan egy család ül velem szemben. Fiatalok. Az anya csinos, olyan szomszéd lány módján, az apa az aki igazán különleges. Haja a sok zselétől az égnek áll, mondhatni "antigravitációs", büszkén mutatja melyik szubkultúra képviselője. Mégis, nagyon jól kijön kislányával, kedves szavakat intéz hozzá, megígéri, hogy mindenképpen megkapja az a sellő barbie-t. Eljött az én megállóm, leszállok. Az utolsó métereken már nem találkozom senkivel. Az ebéd illata jár a fejemben.

Otthon első utam a szobámba vezet. Hanyagul ledobom a táskámat a földre, egy kupac frissen becsomagolt füzet mellé. Igen, a naptáramra siklik a tekintetem. Szeptember 1. Indulnom kell Roxfortba, nem késhetek! A 9 és háromnegyedik vágányon várnak a barátaim. Persze... Elhúzom a számat, és elmegyek ebédelni. Engem is vár a forró húsleves. A napsugár már nem melegíti a lelkem. Megjegyzem, hogy újra be kell kapcsolni a reggeli ébresztőt, majd mosolyogva belépek az ebédlőbe. Legalább a családi ebéd, az napsugár.