Napsugár

Végül is, ezek azok a pillanatok, amikért élünk - mondom magamnak, amint lejövök a színpadról. Mikor felmentünk még minden olyan csodálatos volt. Fények, ezüstös fényszórók, borvörös bársonyszőnyeg, aranyozott intarzia. A "nagyszínház", ahol a varázslat történik. Ahol semmi sem egészen az, mint aminek látszik, ahol az álarcok mind mosolyognak, és emberfeletti is lehetséges. Végül is, senkinek sem kell tudnia, hogy elvétettem a lépést. Talán fel se tűnt senkinek, csak én alakítottam elefánttá a bolhámat. Másoknak úgyis csak azt mondom: felléptem, ez pedig így elég jól hangzik.

Haza bandukolok. Kihalt a város. Hát persze, vasárnap van, méghozzá dél. Nehéz elhinni, hogy tegnap is ugyanitt jártam. Minden egészen más volt. A szökőkútban kacagó gyerekek fürdőztek - mint egész nyáron. Nem is igazán szökőkút ez, hiszen a víz a járólapokból tör fel. Játékos, hangulatos, hűsítő. Egy szóval: egy három éves számára tökéletes. Ahogy az  utcán ereszkedek lefelé, magam vagyok. A kirakatok sötéten ásítoznak, Hol lehetnek most az eladók? Talán otthon éppen a vasárnapi ebédhez ülnek le és merik a tányérjukba a gőzölgő, aranyló húslevest. Pihennek, játszanak, együtt vannak, vagy talán csak most keltek fel. Álmosan nyújtózkodik, és mosolyogva nézi a redőny apró rácsain beszűrődő napsugarakat. A hatása azonnali jó kedv. 

Itt tegnap egy vizsla ült, a kisbolt előtt. Nem volt kikötve. Az ajtó felé fordulva várta gazdáját, szinte felfelé görbült a szája. Az is olyan melegséget váltott ki a lelkemben, mint a reggeli napfény. Mire a buszmegállóba érek kissé fellendül az élet. az újságárus kedélyesen cseveg a vásárlójával, látszik hogy régről ismeri. Festett vörös haja laza copfba van kötve, frufruja a homlokába lóg. Szeme körül apró barázdák bujkálnak. Nem olyan idős, hogy ez természetes lenne. Kedélyes hanghordozásából könnyű rá jönni, azért vannak, mert sokat nevet. Szeretem az embereket figyelni. Látni a vonásaikat, a gesztusaikat, de legfőképpen: a tekintetüket. Megpróbálok ezekből a lopott pillantásokból jellemeket tenni az arcok mögé. Ártatlan kis játék ez, de foglalkoztat, szeretem. A buszon  is folytatom. A lány velem szemben telefonál. Arca szinte ragyog, mosolyog, nevetgél, fesztelenül cseveg. Úgy köszön el, hogy szeretlek. Bizonyára a barátja volt a vonal túlsó végén. Újra napsugár járja át a szívem. De jó látni, hogy van, aki ennyire boldog. Átlósan egy család ül velem szemben. Fiatalok. Az anya csinos, olyan szomszéd lány módján, az apa az aki igazán különleges. Haja a sok zselétől az égnek áll, mondhatni "antigravitációs", büszkén mutatja melyik szubkultúra képviselője. Mégis, nagyon jól kijön kislányával, kedves szavakat intéz hozzá, megígéri, hogy mindenképpen megkapja az a sellő barbie-t. Eljött az én megállóm, leszállok. Az utolsó métereken már nem találkozom senkivel. Az ebéd illata jár a fejemben.

Otthon első utam a szobámba vezet. Hanyagul ledobom a táskámat a földre, egy kupac frissen becsomagolt füzet mellé. Igen, a naptáramra siklik a tekintetem. Szeptember 1. Indulnom kell Roxfortba, nem késhetek! A 9 és háromnegyedik vágányon várnak a barátaim. Persze... Elhúzom a számat, és elmegyek ebédelni. Engem is vár a forró húsleves. A napsugár már nem melegíti a lelkem. Megjegyzem, hogy újra be kell kapcsolni a reggeli ébresztőt, majd mosolyogva belépek az ebédlőbe. Legalább a családi ebéd, az napsugár.