Elvágyódás

Van egy gyönyörű kifejezés az angol nyelvben: Wanderlust. A szótár definíciója pedig: erős vágyódás, hogy valahol máshol lehessünk. Fogadni mernék, hogy nem csak az írók, költők és egyéb irodalmi karakterek éreznek így. Én is állandóan ettől szenvedek. Imádok utazni, újat megismerni, újrakezdeni. Mindig valahol máshol, valami mást. Az utazás gyönyörűsége, hogy amikor már megszoknád tovább állsz. Nem töltesz el sok időt ugyanott. Nem mondja azt a pincér, hogy a szokásosat hozhatja-e. Nem válik rutinszerűvé a mindennap, sőt, ki sem alakul. Persze ez telis-tele van búcsúzással, ami nehéz. De mindig jönnek az új ismeretségek, és nincs idő megállni és a búcsúzáson bánkódni. Meg amúgy is, egy idő után könnyebb a búcsú. Ez, na ez lehet, hogy rutinná válik, bár az elválás sosem lehet az. Legalábbis szerintem.

Nem vagyok a földhöz kötve. Sodródnék, mennék, csak vinne már a szél. Messze-messze, ahol érhetnek új hatások, új találkozások, változatosság. Elvágyódom. Nem azért, mert rossz lenne itt nekem. Szeretek itt lenni, hogy ne szeretnék, hisz ez az otthonom. Kényelmes, barátságos, biztonságot adó. Csak az a baj, hogy már meguntam. Oly sok hely van, ahol nem jártam, oly sok kincs, amit fel kell fedeznem, oly sok búcsúzás és találkozás, ami nem történt még meg velem. Mindent meg szeretnék ismerni. Nem egy valamit, mélyrehatóan, hanem mindent, amennyire csak lehet. Röviden és gyorsan. Mindenről pár szót. Mondhatjátok: felszínesség, de valójában csak kíváncsiság és kielégíthetetlen tudásvágy. Szebb mindenről tudni, mert szabadságot ad. Aki sokat akar fogni, az könnyen levegőt kaparinthat meg, de megpróbálom. Át akarom látni a világot, bejárni minden szegletét, elmondani, hogy ott is megfordultam.

Közel lakok a vasúthoz. A tovasuhanó szerelvények zaja szokásos, szinte monoton háttérmorajlássá vált. Néha nézem az elsuhanó kék kocsikat, és elképzelem, hogy közelről látom őket. A fülkékben sétálok, és tudom ki merre tart. El-el, máshová, idegen földre, vagy éppen az idegen földről haza. Kényelmesen ülnek, miközben elsuhan mellettük milliónyi élet és helyszín, az idő pedig versenyt fut vele. Ők tartanak valahová, de közben oly sokat kihagynak, meg se állnak megszagolni a rózsát. 

Az utazás izgalma, hogy sose lehet tudni milyen lesz, ha megérkezel, bárhányszor jártál is ott. Más lesz az idő, mások az emberek, még a "díszletek" is változhatnak. Utazni folyamatos változás. Talán azok utaznak, akik félnek az állandóságtól. Azok, akik mindig újra vágynak, akiknek a lelkét nem egy új telefon, ruha vagy szerelmes melengeti, hanem az élmények: hogy láthatnak és megismerhetnek. Ott lenni, valóban ott állni, amit eddig csak képen láttak. Érezni, megfogni, megörökíteni. Mindig újabb és újabb helyen lenni, sehol sem megállni, mindig csak keresni.

Vajon ezek az emberek belefáradnak az utazásba? Szeretnének-e örökre haza térni, hogy családot alapíthassanak, és állandóságot? Elvész-e az újdonság varázsa? Ha majd bekövetkezik elmesélem.

Reflexiók

Nézem magam a tükörben. Tiszta a kép, éles, hisz a hétvégén mostam le. Látszik minden apró bőrhiba, pattanás és karcolás. Egy folt hidratáló fehérlik az orrom mellett. A szemem barnája ugyanolyan mély, mint máskor. Egy kósza hajszál keresztülmászik a homlokomon. Tüzetesen vizsgálom, elemzem. Szóval ilyen lenne a valóság?

Nem sminkelek. Csak nagyon ritkán, és akkor sem a hétköznapokban. Önbizalom? Nem kifejezetten. Állítólag a saját bőrhibáinkat sokkal kiélezettebben látjuk, mint mások. Egy apró piros folt tízszeresére nőhet a szemünkben, míg mások csak legyintenek, hogy hadd beszéljem a hülyeségeimet. Remélem hihetek ennek. Tehát meg kell, hogy kérdezzem: milyen a tükörkép? A valóság egy torz reflexiója. Legyen bármennyire is hasonló, sosem adja vissza az igazságot. Elveszik benne a tér, minden karnyújtásnyira tőled, de mégsem éred el.

Milyennek látom magam? Kreatív, tökéletlen, ellentmondásos, hangulatfüggő, lelkiismeretes. Határozott, körvonalas személyiség. De ez csak egy kép, egy festmény, de sose naturalista, hanem impresszionista, mint Monet. Attól még, hogy más nem látja ugyanolyan értékes.

Milyennek látnak mások? Okos, unalmas, mosolygós, megbízható, beszédes, csendes, ingerlékeny, stréber. Azonban ezek is csak szavakba öntött reflexiók. Igazak? Bizonyos szempontból igen, hiszen mindenki számára más embernek tűnök. Mindenkinek az a valós, amit látni akar. Skatulyáz, elemez, reflektál. Mindezek csak impressziók, benyomások. Hatással vannak egymásra, hogy ne lennének, de soha sem egyezhetnek meg. A valóság túlságosan is bonyolult, hogy értelmezni lehessen, csak így, egyszerűen, egyértelműen. Nem úgy a matematikában. Ott minden egyértelmű, vannak válaszok és kérdések. A kétszer kettő soha sem lesz öt, netalán három. Mindig, mindenkinek négy. Egyértelmű. Ezért szeretem a matekot.

A tükörképemet nézem, ezúttal a buszon. Nem olyan tiszta az ablaküvegben, mint otthon. Elvesznek a körvonalak, a határozott vonások. Néha egy-egy ház suhan át a homlokomon és összeomlik a fókusz. Magamat nézem vagy a világot? Én tükröződöm a világban, vagy a világ bennem? Reagálok a világra, válaszolok neki. Válasz az, hogy nem sminkelem magam. Nem érdekel a tökéletességről alkotott képe. Persze hazudnék ha azt mondanám nem akarok tökéletes lenni. Mindenki az akar lenni. Csak mindenki a maga módján. Válasz az, hogy a tornacipőmet foszlásig hordom, és nem magassarkút. Az is, hogy írok. Én így reflektálom a világot. Mindenre van gondolatom, válaszom, elképzelésem, amit papírra vetek. Magam alakítom a világot, a világomat. Felépül, de csak én látom, szerkezetét, logikáját. Pedig olyan egyszerű, miért nem látják mások? Mert ők máshonnan nézik.

 A szavaim tartanak tükröt a világnak, a világ pedig nekem. Mi az eredmény? Nagy bizonytalanság, ingoványos talaj, levegőben függő képek, reflexiók. De hol van az a valóság, amiről a képek vetülnek? Nem tudom, nem látom.