Elvágyódás

Van egy gyönyörű kifejezés az angol nyelvben: Wanderlust. A szótár definíciója pedig: erős vágyódás, hogy valahol máshol lehessünk. Fogadni mernék, hogy nem csak az írók, költők és egyéb irodalmi karakterek éreznek így. Én is állandóan ettől szenvedek. Imádok utazni, újat megismerni, újrakezdeni. Mindig valahol máshol, valami mást. Az utazás gyönyörűsége, hogy amikor már megszoknád tovább állsz. Nem töltesz el sok időt ugyanott. Nem mondja azt a pincér, hogy a szokásosat hozhatja-e. Nem válik rutinszerűvé a mindennap, sőt, ki sem alakul. Persze ez telis-tele van búcsúzással, ami nehéz. De mindig jönnek az új ismeretségek, és nincs idő megállni és a búcsúzáson bánkódni. Meg amúgy is, egy idő után könnyebb a búcsú. Ez, na ez lehet, hogy rutinná válik, bár az elválás sosem lehet az. Legalábbis szerintem.

Nem vagyok a földhöz kötve. Sodródnék, mennék, csak vinne már a szél. Messze-messze, ahol érhetnek új hatások, új találkozások, változatosság. Elvágyódom. Nem azért, mert rossz lenne itt nekem. Szeretek itt lenni, hogy ne szeretnék, hisz ez az otthonom. Kényelmes, barátságos, biztonságot adó. Csak az a baj, hogy már meguntam. Oly sok hely van, ahol nem jártam, oly sok kincs, amit fel kell fedeznem, oly sok búcsúzás és találkozás, ami nem történt még meg velem. Mindent meg szeretnék ismerni. Nem egy valamit, mélyrehatóan, hanem mindent, amennyire csak lehet. Röviden és gyorsan. Mindenről pár szót. Mondhatjátok: felszínesség, de valójában csak kíváncsiság és kielégíthetetlen tudásvágy. Szebb mindenről tudni, mert szabadságot ad. Aki sokat akar fogni, az könnyen levegőt kaparinthat meg, de megpróbálom. Át akarom látni a világot, bejárni minden szegletét, elmondani, hogy ott is megfordultam.

Közel lakok a vasúthoz. A tovasuhanó szerelvények zaja szokásos, szinte monoton háttérmorajlássá vált. Néha nézem az elsuhanó kék kocsikat, és elképzelem, hogy közelről látom őket. A fülkékben sétálok, és tudom ki merre tart. El-el, máshová, idegen földre, vagy éppen az idegen földről haza. Kényelmesen ülnek, miközben elsuhan mellettük milliónyi élet és helyszín, az idő pedig versenyt fut vele. Ők tartanak valahová, de közben oly sokat kihagynak, meg se állnak megszagolni a rózsát. 

Az utazás izgalma, hogy sose lehet tudni milyen lesz, ha megérkezel, bárhányszor jártál is ott. Más lesz az idő, mások az emberek, még a "díszletek" is változhatnak. Utazni folyamatos változás. Talán azok utaznak, akik félnek az állandóságtól. Azok, akik mindig újra vágynak, akiknek a lelkét nem egy új telefon, ruha vagy szerelmes melengeti, hanem az élmények: hogy láthatnak és megismerhetnek. Ott lenni, valóban ott állni, amit eddig csak képen láttak. Érezni, megfogni, megörökíteni. Mindig újabb és újabb helyen lenni, sehol sem megállni, mindig csak keresni.

Vajon ezek az emberek belefáradnak az utazásba? Szeretnének-e örökre haza térni, hogy családot alapíthassanak, és állandóságot? Elvész-e az újdonság varázsa? Ha majd bekövetkezik elmesélem.