Reflexiók

Nézem magam a tükörben. Tiszta a kép, éles, hisz a hétvégén mostam le. Látszik minden apró bőrhiba, pattanás és karcolás. Egy folt hidratáló fehérlik az orrom mellett. A szemem barnája ugyanolyan mély, mint máskor. Egy kósza hajszál keresztülmászik a homlokomon. Tüzetesen vizsgálom, elemzem. Szóval ilyen lenne a valóság?

Nem sminkelek. Csak nagyon ritkán, és akkor sem a hétköznapokban. Önbizalom? Nem kifejezetten. Állítólag a saját bőrhibáinkat sokkal kiélezettebben látjuk, mint mások. Egy apró piros folt tízszeresére nőhet a szemünkben, míg mások csak legyintenek, hogy hadd beszéljem a hülyeségeimet. Remélem hihetek ennek. Tehát meg kell, hogy kérdezzem: milyen a tükörkép? A valóság egy torz reflexiója. Legyen bármennyire is hasonló, sosem adja vissza az igazságot. Elveszik benne a tér, minden karnyújtásnyira tőled, de mégsem éred el.

Milyennek látom magam? Kreatív, tökéletlen, ellentmondásos, hangulatfüggő, lelkiismeretes. Határozott, körvonalas személyiség. De ez csak egy kép, egy festmény, de sose naturalista, hanem impresszionista, mint Monet. Attól még, hogy más nem látja ugyanolyan értékes.

Milyennek látnak mások? Okos, unalmas, mosolygós, megbízható, beszédes, csendes, ingerlékeny, stréber. Azonban ezek is csak szavakba öntött reflexiók. Igazak? Bizonyos szempontból igen, hiszen mindenki számára más embernek tűnök. Mindenkinek az a valós, amit látni akar. Skatulyáz, elemez, reflektál. Mindezek csak impressziók, benyomások. Hatással vannak egymásra, hogy ne lennének, de soha sem egyezhetnek meg. A valóság túlságosan is bonyolult, hogy értelmezni lehessen, csak így, egyszerűen, egyértelműen. Nem úgy a matematikában. Ott minden egyértelmű, vannak válaszok és kérdések. A kétszer kettő soha sem lesz öt, netalán három. Mindig, mindenkinek négy. Egyértelmű. Ezért szeretem a matekot.

A tükörképemet nézem, ezúttal a buszon. Nem olyan tiszta az ablaküvegben, mint otthon. Elvesznek a körvonalak, a határozott vonások. Néha egy-egy ház suhan át a homlokomon és összeomlik a fókusz. Magamat nézem vagy a világot? Én tükröződöm a világban, vagy a világ bennem? Reagálok a világra, válaszolok neki. Válasz az, hogy nem sminkelem magam. Nem érdekel a tökéletességről alkotott képe. Persze hazudnék ha azt mondanám nem akarok tökéletes lenni. Mindenki az akar lenni. Csak mindenki a maga módján. Válasz az, hogy a tornacipőmet foszlásig hordom, és nem magassarkút. Az is, hogy írok. Én így reflektálom a világot. Mindenre van gondolatom, válaszom, elképzelésem, amit papírra vetek. Magam alakítom a világot, a világomat. Felépül, de csak én látom, szerkezetét, logikáját. Pedig olyan egyszerű, miért nem látják mások? Mert ők máshonnan nézik.

 A szavaim tartanak tükröt a világnak, a világ pedig nekem. Mi az eredmény? Nagy bizonytalanság, ingoványos talaj, levegőben függő képek, reflexiók. De hol van az a valóság, amiről a képek vetülnek? Nem tudom, nem látom.