Bridget Jones naplója 3. - Bolondulásig

Amikor letettem a könyvet a borítójára meredve azon töprengtem miért is szeretem (szeretjük) annyira ezt a sorozatot, hogy négy nap alatt elolvastam. Hiszen lássuk be, nincs semmi új a nap alatt: Bridget semmit sem változott, továbbra is az a szerencsétlen szingli, akit évtizedekkel ezelőtt Londonban hagytunk (bár sok változáson ment keresztül), és a szerencsétlen-komikus főhősök se számítanak hiánycikknek. Mégis, mi teszi a Bridget Jones Naplóját közönség-mágnes bestsellerré? A választ Helen Fielding stílusában, és nem utolsó sorban önmagunkban kell keresnünk.

Fielding nem kísérel meg mélyen szántó filozófiai problémákat megoldani, nem késztet elgondolkozásra, egyszerűen azt csinálja, amiben a ponyvaregény a legjobb: szórakoztat, már-már beszippantva a képzeletbeli világába az olvasót. Nem is hangosan hahotázós, humorbomba, hanem kellemesen keserédes tragikomédia. Mindannyiunk kedvenc, rosszfiúsan csókoló, modern úriember Mr. Darcyja ugyanis halott (nem kevésbé különleges úton, mint egy szudáni tankbalesetben, az emberi jogokért való harcban), Bridget pedig ismét a szingliség feneketlen gödrének mélyén találja magát, 51 évesen, két kicsi gyerekkel, lemaradva a kortól. A felzárkózás első lépéseiként ellátogat az obezitológiai intézetbe, ahol egy kis segítséggel lead 14 kilót, és regisztrál Twitterre, hogy megkezdje barangolásait a social media kibogozhatatlan útvesztőjében. Segítségére vannak elmaradhatatlan barátai, Talitha, Jude. Billy és Mabel (a gyerekek) ennivalóan őszinték, Billy új testnevelő tanára, Mr. Wallaker pedig megtesz mindent, hogy megnehezítse az anyuka dolgát. Mindeközben Bridget azon dolgozik, hogy forgatókönyve, a Levelek a hajában gazdára találjon, arra is figyelnie kell, hogy ki lett tetves a családban, és ott van új fiúja, a fiatal twitteres Roxter.

Sokat kellett várnia a rajongó tábornak az új kötetre, és talán nem is remélték, hiszen a Mindjárt megőrülök!  végén minden a legnagyobb rendben: a jó elnyeri jutalmát, a hercegkisasszony kezét és fele királyságát. A rosszmájúak talán meg is jegyeznék, hogy bizonyára pénz szűkében volt az írónő, ezért a folytatás. Ennek ellenére a könyv mégsem lapos, csak egy kaptafára épül.

Fielding annak idején megmutatta, hogyan változott a világ a bizonyos szingli létforma megjelenésével, és mit kezdenek vele a kétségbeesett nők, ami maga nemében remek párja volt a Szex és New York boldog hedonizmusban élő négyes fogatának. Az eltelt, közel húsz év alatt azonban Fielding újragondolta Bridget karakterét, és egy újabb világba csöppenve, még ötvenen túl is megmutassa a XXI. század szingli özvegyének mindennapjait. Igényei is megváltoztak, most már nem elég, ha a választott nem visel rombuszmintás pulóvert (vagy rénszarvasosat), hanem ASOSról, Net-a-porterről vásárol, és a Grazia legutóbbi számából igyekszik ellesni a divatot, hogy fiatalosságával hódítson. Utóbbiról egy botox kezelés is tudna mesélni.

Senkinek nem kell aggódni, visszatér Bridget ex-főnöke és főállású bajkeverője Daniel Cleaver, aki, mint a gyermekek keresztapja egészen más emberként mutatkozik: fecseg a felszín, hallgat a mély. Itt van Bridget édesanyja is, aki szintén özvegységre jutva, gondjait próbálja feledtetni unokái körében, kerítőnői áldozatos munkáját újra bevetve, és egy családi nyaralás tervezetével.

A végén azonban minden marad a régi, hiszen minden szerencsétlenkedése ellenére Bridget megtalálja a megfelelőt számára, bár ezen aligha kell meglepődnünk. Nem rossz olvasmány, esetenként kifejezetten szórakoztató, ahogy megpróbál az Y-generáció számára természetes kütyük világába beilleszkedni egy múlt századi anya, de a végén mégis csak egy kérdésem van. Szükségünk volt erre?