(ne kövezzetek meg, mostanában nagyon foglalkoztat ez a téma, még akkor is, ha ez már a harmadik ilyen bejegyzésem a blogon)
- Szóval... döntöttél már? - kérdezte némi hezitálás után. Az ősöreg diófa alatt ültek az udvaron, kezükben egy-egy pohár jeges teával teli pohár csillogott. Nyár. Szabadság. Az utolsó közös.
- Igen, elmegyek. - bólintott, majd belekortyolt a hűsítő italba. Nem nézett rá, inkább a távolba, valahova a levegőbe szegezte a tekintetét, mintha valami nagyon mély gondolatokon töpreng.
- Remélem jól fogod érezni magad ott. Végül mi segített?
- Rájöttem, hogy nincs, ami itt tartana. Csak ott ültem a banketten, és akkor ütött meg. Velem senki sem beszélgetett, a többiek igen, de ők se olyan igazán, csak csevegtek. Akkor értettem meg, hogy mi sosem voltunk egy egész igazán. Csak a közös "sors" tartott össze minket, és most, hogy a végén járunk, az erők fellazulnak. - hangja távolinak hatott, mintha kívülről szemlélné az életet.
- Semmi, semmi nincs ami visszatartana? - habozott ismét, fájdalom csengett ki a hangjából.
- Semmi. Ne érts félre, a barátaim, akár csak te, hiányozni fognak, de lássuk be, semmi sem tart örökké. - tekintetét még mindig kitartóan a távolba fúrta.
- Úgy gondolod, a barátságunk nem több, mint múló ábránd? - szinte remegett hangja, fájdalom, harag, keserűség elegye.
- Ne légy ilyen szélsőséges! - felelte higgadtan - Csak azt mondom, hogy az emberek jönnek. Egyszer el fognak válni az útjaink. Ha nem előbb, hát utóbb.
- Mi van, ha nem? Vagy ha még sok évtizedig kitartana a barátságunk? Akkor sem érné meg? Inkább üldözöd az álmaidat? Ha elesnél ki lesz ott, hogy támogasson? - nem adta fel.
- Ott is lesznek barátaim, gondolom, még ha nem is ugyanolyanok, mint ti voltatok. Engem mindig ott hagytak a múltba, továbbléptek. Most az egyszer én akarok lenni, aki előbb megy el.
- Akkor hát itt a lehetőség, menj!
- Haragszol? - végre rápillantott. Szája összeszorítva, mint mindig, amikor dühös volt, szemében könnyek csillogtak.
- Nem. - felelte, közben arcát letörölve, és biztatóan rámosolygott, még akkor is, ha ez sem fedhette el az összetört szívét - Elengedlek, hiszen tovább léptél.
- Haza látogatok majd. - ígérte,de nem azért, mert most eszmélt rá, milyen kegyetlen volt, inkább tényszerűen.
- Miattam ne fáradj, nem szükséges. - tett egy erőtlen kísérletet a visszavágásra.
- Hát mégis haragszol.
- Nem, csak nem hagyom, hogy a múltban ragadj.
Azzal felállt, letette az üres poharat és kisétált a kertkapun, vissza sem nézett. A másik még sokáig követte tekintetével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése