Az
első találkozásom Márquezzel nem volt véletlen. Már jó ideje terveztem, régebb
óta mintsem emlékeznék a pillanatra, amikor megfogant a gondolat. Végül egy
fülledt, júliusi napon került sor rá. Egy ötös emelt spanyol érettségivel a
hátam mögött ültem le a kolumbiai irodalom mesterével szembe, és a tőlem
telhető legjobb kiejtéssel mondtam ki: „Cien años de soledad (Száz év magány)”.
Ugyan ahhoz nem éreztem elég bátornak magam, hogy
eredeti nyelvén vessem bele magam, de tiszteletemet tettem a Nobel díjas író
oltárán, a spanyol kultúra nagyszerűségének áldozva. Az éjszakába nyúló,
felhőtlen hangulatú beszélgetés végén azonban furcsa érzés kavargott bennem.
Ilyen még nem fordult elő velem – nem tudtam elmondani, miről szól a Száz év
magány, csak annyit préseltem ki magamból, hogy a macondo-i Buendía család
történetét meséli el. „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelki
állapot.” – az író szavai tökéletesen festik le azt a varázslatos valóságot,
amit a regény adott.
A
második találkozásunk sem a véletlen műve volt, bár ezúttal csak egy röpke,
néhány órás csevejre. Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájának („Crónica
de una muerte anunciada” sóhajtottam spanyolul ismételten) abszurd meséjét
tárta fel előttem Márquez, abban az igaz is volt, talán sose volt hangnemben,
amit már korábban megismertem. „Járkálj csak, halálraítélt!” – mondaná Radnóti
Miklós Santiago Nasarnak, aki felett végzetének elkerülhetetlen súlya lebeg az
első oldaltól az utolsóig. Történt ugyanis, hogy Angela Vicarioról kiderül
nászéjszakáján, hogy szüzessége virágát már valaki leszakította, így az
újdonsült asszonyt férje visszaviszi az éjszaka közepén a szülői házba.
Ikerbátyjai elhatározzák, hogy lemossák a szégyenfoltot a család nevéről, a
lány pedig különösebb kérlelés nélkül mondja ki a nevet: Santiago Nasar.
Meglehet, Pedro és Pablo három napja részegek, de amikor tettre kerülne a sor,
lelkiismeretük vezérlésével próbálják megakadályozni saját tervüket, hogy mégse
kerüljön sor vérontásra, ezért jó előre bejelentik a gyilkosságot, hallgatnak
egy darabig a szép szóra is. Szerencsétlen véletlenek végeláthatatlan sora
azonban végül a vérontás beteljesüléséhez vezet – a miértjükre azonban még a
törvény képviselője sem talál választ.
A
groteszk nem csak Örkény István kenyere, hiszen mi is lehetne furcsább egy előre
bejelentett gyilkosságnál? Az ember ösztönlényként életbe maradásra törekszik,
Santiago Nasar azonban úgy jár-kel a falu utcáin, mintha a világon semmi gondja
nem volna azon kívül, hogy azon a végzetes reggelen megláthassa a püspököt.
Ugyanis, valamilyen nyakatekert indokkal mindenki felmenti magát a fiú
értesítéséről, és aki mégis figyelmeztetné a közelgő veszélyre, azt
bolondságnak véli. Tiszta szívből dalolnak és mulatoznak együtt néhány órával a
gyilkosság előtt az esküvő és a lagzi hevében, Pedro és Pablo Vicario, valamint
Santiago Nasar, hát nem meglepő, hogy a falu lakói bolondságnak vélik, hogy
tényleg fegyvert ragadnának. Sokszor nevetnünk kell az egyszerű ember
eszmefuttatásán, és az olyannyira más világon és kultúrán, amit Márquez elénk
tár, máskor pedig rémüldözünk, amikor nemes egyszerűséggel rozsdás disznóvágó
késsel hét halálos sebet ejtenek az áldozaton.
„Angela Vicario hason feküdt az ebédlő díványán, a pofonoktól dagadt
arccal, de már nem zokogott. Pedro Vicario, két bátyja közül a határozottabb
egyéniség, derékon kapta, fölemelte a díványról, és az ebédlőasztalra ültette.
– Na, kislány – mondta, remegve a dühtől –, mondd meg, hogy ki volt. És ő nem
kérette magát, már nyitotta is a száját. Épp csak körülfürkészett a homályban,
és máris rátalált a sok-sok evilági meg túlvilági, ki tudja milyen név közt,
biztos kézzel célba vette, és egyetlen nyíllövéssel a falhoz szögezte, mint egy
pillangót, amely immár mozdulni se tudott, és amelynek sorsa öröktől fogva meg
volt írva. – Santiago Nasar – mondta.”
A fülszöveg visszaadja azt az
egyedülálló stílust, amit annyira megkedveltem Márqueznél. Sodor magával, a
szavak csak úgy hömpölyögnek, és az olvasó észre sem veszi mennyi idő telt el,
a könyv teljesen magába szippant. Költői megoldások szögellenek ki az egyes
oldalakon, az irodalom legszebb pillangóiként teljesednek ki és veszik a
szárnyukra a művet. A sorok mögül dübörög, hogy teljesen más kultúráról van
szó, mint egy európai, legalábbis magyar embernek megszokott, ezért olyan
meghökkentőek számomra Márquez írásai.
Már a következő találkozónk is
tervezés alatt áll. El amor en los tiempos del cólera.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése