Emlékfoszlányok

A történelem a tanítómesterünk, nagyszerű történetek és szörnyű küzdelmek őrzője, a múltunk. Tőle függ a jelenünk, a jövőnk, és mindig itt kell lennie arra, hogy emlékeztessen minket elkövetett hibáinkra, helyes döntéseinkre, egyéni és közös sorsokra, amelyek megváltoztatták az emberiséget. Ma, 2015. január 27-én ünnepeljük a holokauszt nemzetközi emléknapját, a történelem egyik legemlékezetesebb fordulópontját.

Népirtás. Idegen szóval genocídium. Bizonyos bűncselekményeknek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával történő elkövetését jelenti. A holokauszt nem volt az első, és sajnos nem is az utolsó népirtás az emberiség történelmében, mégis, különös jelentőséggel bír a világ szemében, s a sajátomban is. Miért? Miért nem arról beszélünk, hogy irtották majdnem ki az amerikai őslakosokat, az indiánokat. Vagy hogy már az ókori Rómában is keresztényüldözések voltak? Talán az örmény népirtás kisebb jelentőségű lenne? Ez mindössze néhány kiragadott példa. Talán azért a holokauszt, mert oly sok nemzetet érintett, és a technika oly korában történt, hogy az információ már gyorsa(bba)n terjedt. Talán azért, mert nyomai még most is eltörölhetetlenül állnak látogatók milliói előtt, vagy eddigre érett meg az emberiség annyira, hogy belássa saját tetteinek szörnyűségét.

A holokauszt valahogy helyet talált az érdeklődési körömben, pedig kifejezetten félek a horror történetektől, az orvosi létesítményekben pedig a rosszullét kerülget. Élesen emlékszem a napra, amikor megpillantottam az Auschwitz-Birkenau-i tábor helyén létre hozott látogatóközpont bejáratát. Pontosabban Auschwitz I. bejáratát, azzal a bizonyos felirattal. Nem volt tiltva a fényképezés, de összesen egyetlen fotó készítésére voltam képes. A többi beleégett az emlékezetembe. A történet nem volt ismeretlen, hiszen jártam én történelem órákon, s még általános iskolában megnéztünk egy Anna Frank kiállítást is. Mégis, idegenvezetőnk olyan borzalmas részleteket mondott el, amik még a leghidegebb szíveket is megérinthetik. Az egyik legborzalmasabb pontja a látogatásnak mindjárt az elején történt, amikor az egyik barakkban sétáltunk. A hosszúkás épületet középütt folyosó szelte ketté, jobb és bal oldalt különböző szobákkal, ahol mosdó, iroda és a foglyok számára fenntartott hálószoba volt látható, szegényes berendezéssel, katonás rendben. De nem ez volt a legrémisztőbb. A folyosó falán ugyanis megannyi áldozat fényképe nézett rémült, beesett szemekkel ránk. Eleinte ugyanis így tartották számon őket, fényképpel, a tetoválás csak később, nagyobb létszámra rúgáskor váltotta fel a módszert. Rettenetes érzés volt. Mintha a képek emberei beleláttak volna a lelkembe, szemük a reményvesztettség és kimerültség mellett vádló volt, bár ezt csak én képzelhettem bele. Ott sétáltam, és bűnösnek éreztem magam, amiért itt vagyok, amiért élek, amiért (legjobb tudomásom szerint) nem vagyok zsidó. Amiért engem nem vittek oda, hogy kiálljam szenvedéseiket, amiért nem tettem semmit, hiszen még nem is éltem. Mintha én lettem volna a bűnbak, millió véres kezű gyilkos helyett én álltam ott előttük, és bennem testesült meg a megbánás. Egy másik, igen megrázó pillanat akkor ért, amikor már az Auschwitz II-ben - ahova azok a bizonyos sínek vezetnek – jártunk, és több szobán keresztül néztük az üveg vitrin mögé rejtett maradványokat. Halomban állt az emberi haj, a bőrönd, szemüveg, sok-sok pár, és páratlan cipő. Hallani a milliós számokat egy dolog, de látni a törött lencsés, drótkeretes szemüvegeket, amik mint egy óriási szemétdomb, magaslanak és töltenek be egy fél szobát, egészen más. S szégyen, vagy sem, a gázkamrák se keltettek bennem olyan rémes érzéseket, mint azok a fényképek a barakk folyosóján. Üresek voltak és ridegek, még csak szúrós szag se terjengett a levegőben (bár azt hiszem, az komoly baj lett volna). Mindez felkavaró, de az emberek nélkül sokkal kevésbé volt megrázó. Ne érts félre, nem akartam volna ott látni holttesteket, de egy ember szenvedése, mint azokon a fotókon, sokkal élesebb képet ad, mint bármely bemutató eszköz.

Az egyetlen fotóm, bár nem látszik jól a felirat

Remélem egyszer minden ember ezen a földön rájön, mekkora szörnyűséges tett, amikor ártatlanok millióit, sőt, akár csak egyetlen ártatlant is gyilkolnak, hiszen a halál még mindig itt jár, közöttünk. Eltűnt repülőgépek, iskolai lövöldözések, terrortámadások. Charlie Hebdo. 9/11.

A témában több könyvet is elolvastam, s mindegyiket, a maga nemében fantasztikusnak találtam, csak Anna Frank naplójával nem voltam igazán kibékülve, de erről már olvashattál. Ha érdemesnek találod, olvass el egy párat.

Anna Frank naplója (link abejegyzéshez)

Markus Zusak: Könyvtolvaj (link a bejegyzéshez)

Robert Merle: Mesterségem a halál

Könyv nem volt még, ami ennyire felbosszantott volna (a Trónok harcát kivéve). A francia írókönyve egy nürnbergi perbe fogott bűnös, Rudolf Höß, az auschwitzi haláltábor vezetőjének vallomásaiból készült, így a valósághoz igen közeli képet kapunk, csak nevek lettek megváltoztatva. A történet egész fiatal korától követi Rudolf történetét, aki hideg, számító, és jó katona. Az egyes szám első személyben íródott könyv különösen hidegvérű narrátora már fiatal kora óta a hazáját akarja szolgálni, és gondolkodás nélkül teljesít minden parancsot. Ha kell, megházasodik, ha kell, embert öl, százával. Hihetetlen olvasni, ahogy íróasztala felett ülve, a tudósok izgalmával és olthatatlan tudásvágyával próbálja meg kitalálni, hogyan, milyen módszerrel lehetne gyorsítani az elgázosítást. Hihetetlen olvasni, hogy mennyire nem számít neki az emberi élet, és hogyan hihet még ebben az elfajzott eszmében. Földhöz vágós, gyomorforgató, de nagyon tanulságos olvasmány.

Kertész Imre: Sorstalanság

A legutóbbi olvasmányom ebben a témában más, mint a többi. Tulajdonképpen nem volt két egyforma könyv az eddigiek között. Egy fiatal fiú, Köves Gyuri életét követhetjük nyomon, ahogy megjárja az auschwitzi, majd a buchenwaldi koncentrációs táborokat. A tizenöt éves fiú először fel se fogja, mi történik vele, s jóhiszeműsége már-már határtalan, katonák ide vagy oda, haláltábor ide vagy oda. Ő azt hallotta a németek nagyon precíz, becsületes emberek. A munkára képes fiút hamar egy kisebb munkatáborba szállítják, ahol lassan feldereng előtte a valóság, és már a túlélés a cél. Amikor megbetegedik, szinte veszni látszik minden, de szerencsére időben érkezik a felszabadítás.

Eleinte igen zavarónak éreztem a gyermeki kíváncsiságot, naivitást, csak később ébredtem rá, hogy nagyon is valóságos képet fest vele az író. Én már azért tudok róla, mert a történelemkönyv oldalain olvastam, de főszereplőnk megélte. Megélte, hogy sarkaiból fordul ki a világ, és minden, amiben eddig hinni lehetett, megélte, hogy közönséges bűnözőként bánnak velük, sőt, még rosszabban, állatokként. Megélte, hogy titkolják előle a valóságot, s ő hinni akart nekik. Amikor kórházba kerül sérüléseivel, talán csak akkor kezelik emberként, s valamilyen csoda folytán túlélhet. Szörnyű megtörve haza térni „látni”, csak azért, hogy szembesüljön vele, mindent elvesztett. Hihetetlen erejű mű, s legyen büszkeségünk, hiszen irodalmi Nobel-díj járt érte.