Ipszilon

Mostanában többször merül fel bennem, hogy az engem is érintő kérdésekkel foglalkozzak. Mindig túl kicsinek, jelentéktelennek és tapasztalatlannak éreztem magam, ahhoz hogy véleményt formálhassak. Akinek a szavai halkan verődnek szét egy szoba üres falai közt. Most sem érzem magam többnek, jobbnak annál, mint aki korábban voltam, egyetlen vizsgaidőszakkal a hátam mögött. Mégis, hiszek abban, hogy a szónak ereje van, és remélem, hátha ma az enyém is célba talál néhány fület.

Szeretek hallgatni. Mások gondolatait a világról, nézetét a valóságról, elképzeléseit a jövőről, meséit a szenvedélyeiről. Érdekelnek. Mindig valamilyen érzést váltanak ki belőlem, bennem hagynak egy apró parazsat, ami lobogó máglyává hevülhet. Válthatja ki lelkesedésemet, csodálatomat, undoromat, elkeseredésemet, gúnyomat, de közömbösséget sose. Hiszen nincs is annál szebb, ha valaki a szenvedélyéről beszél, amiben igazán hisz, ami az övé teljes egészében. Átadja magát, a szeme csillog, a hangja biztos, sőt, egyre hangosodik. Magamról legalábbis biztosan tudom. Annyira gyönyörű látni, hogy van valami, amiért tenni fog, ami mozgásba lendíti, ami fontos számára. S amilyen csodálatos az ember, ez a szenvedélye annyi mindenkinek más és más, az érzés mégis egyforma. Az életet nem lehet közömbösen élni.

Még éppen a határvonalon, de az Y generáció gyermeke vagyok. Valami más, valami egészen új – a változást pedig nem mindig fogadják tárt karokkal. Sok vád ér minket – már ha beszélhetek egy egész generáció nevében – többek között az is, hogy nem élünk elég minőségi szociális életet, nem ápoljuk megfelelően kapcsolatainkat. Nem érdekelnek minket az emberek, nem tudunk odafigyelni, nem vagyunk elég kitartóak. Itt van például ez a blog jelenség. Öt éve csinálom, különböző platformokon, kisebb (kit áltatok??!)  nagyobb kihagyásokkal. Ez az Y generáció csodája. Évek óta írjuk, szerkesztjük, „nevelgetjük” őket, hogy jobbá tegyük, hiszen ez a szenvedélyünk. Sokan kezdtek bele, sokan adták fel – ez ugyanis bizonyos, a blogolás, ahogy más dolgok, nem való mindenkinek. Ez így van rendjén. A blogokat nem csak írjuk, olvassuk is. Én is, ugyan kevesebbet, mint szeretném, de mégse hagyom ki a napi rutinomból. Azért követem őket, mert érdekelnek mások gondolatai, munkájuk. Ismeretlen ismerősökké válnak, akik velünk tartanak a mindennapokban. Hiszen, miért is írjuk ezeket a blogokat? Egy nyújtózkodás, (segély)kiáltás a világ felé, hogy „Hahó! Itt vagyok! Figyeljetek rám is!”. Azért csináljuk, mert ez a szenvedélyünk, mert hiszünk benne, elismerésre vágyunk, vagy csak szeretnénk megosztani másokkal mit csinálunk, hogy hallassuk a hangunkat. Így válhat egy blog jelentőssé, ha olvassák, és ha szenvedéllyel szerkesztik, a szívüket is beleteszik. Egészen sok féle lehet, szinte bármilyen témában könnyen találunk.

Hát ezek után mondja nekem valaki, hogy közömbösek, érdektelenek vagyunk, hiszen a közösségi média éppen az ellenkezőjét mutatja. Különös gondot fordítunk a tartalomra, arra, hogy mit osztunk meg, kik láthatják, mit fognak gondolni. Van, aki szélesre tárja az ablakot, más csak résnyire nyitja, és alig enged bepillantást az ő világába. Nem mindenki akarja megosztani a világhálón az életét, mert még mindig bizonytalanok vagyunk vele szemben. Legyen ez a kép akármilyen hazug, s a „mit fognak gondolni?” felületessé is teszi, attól még ugyanúgy érdeklődésünket mutatja. Mások életéhez ezek alapján fogjuk hasonlítgatni a sajátunkat. Ezen a blogon én is beengedlek Téged, kedves olvasó. Beleláthatsz a gondolataimba, életem eseményeibe, fotóimon keresztül pedig láthatod a világot az én szemüvegemen keresztül.

Mi az a generáció vagyunk, aki törődik a dolgokkal. A közösségi média egy eszköze ennek, ahol figyelhetünk másokat, amin keresztül tarthatjuk a kapcsolatot, ugyanúgy, mint élőszóban, levélben, telefonon. Sőt, megkockáztatom, ugyan olyanok vagyunk, mint bármely más fiatal generáció, csak az eszközeink, a környezetünk különböző, s mi ehhez alkalmazkodunk. Mi is lázadunk, meg akarjuk váltani a világot, új világrendet állítani: a miénket. Ahol nem nézik ki a tetovált embereket, ahol nem számít a bőrszín és a nem. Ez a szenvedélyünk közösen, még ha egyénileg mindenkinek más és más. Sőt, több szenvedélyünk is lehet egyszerre. Én a szavaimmal szeretnék varázsolni, agytekervényeket megmozgatni, szíveket megdobogtatni. Gondolatokat ébreszteni, hiszen a gondolatnak ereje van. Ez az én szenvedélyem, s remélem a szenvedélyem másban is fellobbanthatja a tüzet.

Szeretek beszélni is, de nem mindenkinek. Introvertált, ez a szakszó. Mielőtt megszólalnék, meg kell győződnöm róla, hogy valóban meghallgat-e, nem csak elengedi a füle mellett. Hogy beszélhessek tisztán, csillogó szemmel a szenvedélyemről.