Az örök Kalotaszeg

Életemben másodszorra jártam Kalotaszentkirályon. Először 2008-ban, átutazóban, amikor egyetlen éjszakára szálltunk meg Anna néninél. Este elmentünk felfedezni a falut. Átsétáltunk egy hídon a Kalota patak felett, magunkba szívtuk a különleges, erdélyi levegőt. Reggel a tehenek bőgésére ébredtünk. Továbbálltunk akkor ugyan, de az emlék megmaradt, eltörölhetetlenül. A népzene és a néptánc szeretetét szívtam magamba abból a levegőből. Táncolni nem akkor kezdtem, de talán az az út is egyike volt azoknak a meghatározó eseményeknek, ami miatt még ma is vissza-visszatérek, életre szóló élményekkel gazdagodni, és táncolok ide s tova 10 esztendeje.

 Idén, 2013-ban a XXIII. Nemzetközi Kalotaszentkirályi Népzene és Néptánctábor alkalmából. Bár nem találkoztam Anna nénivel, és a házat se találtam (vagy nem ismertem már fel), de ugyanolyan gyönyörű volt, mint emlékeztem. Egészen más volt a hangulat, mégis ugyanolyan. Benne volt az az érintetlen varázslat, amivel csak Erdély rendelkezik. Legyen bármilyen hihetetlen, internet és térerő nélkül egy teljes hétig jól tudja az ember érezni magát. A helyiek vidámsága töretlen, vendégszeretetük páratlan. A tábor pedig egy hétig tartó folyamatos buli, tanulás és szórakozás a legnagyobbakkal együtt, mint Fodor Sándor "Neti" prímás, vagy Tímár Sándor és felesége. Nem hiszem hogy még egyszer lesz még egy ilyen élményben részem, hogy a helyi zenészek húzzák a talp alá valót, amíg egy japán fiúval táncolok, vagy hogy reggel fél hétkor a torna teremben alvókkal arra ébredünk, hogy az a maréknyi táborozó, aki még most is bulizik, végigvonul a termen a zenészekkel és "csigabigázik". 

Nem is tudnám eléggé szavakba önteni azt a varázslatot, amit akkor, ott éreztem, hogy egy hosszúnak tűnő hét pillanatok alatt elszálljon, mikor máskor csak vánszorog az idő. Olyan barátságokat kössek, amik talán életre szólnak, olyanokkal legyek együtt egy hétig, akiket ugyanaz a szeretet vezet, mint engem, olyan tanárok tanítsanak akik adatközlők, és tulajdon nagyszüleiktől tanulhatták a táncot.

Pár fotó beszéljen az "örök Kalotaszeg" gyönyörűségéről.

„Udvaromon arany vályú, arany kút

Abból iszik arany kakas, arany tyúk”

A kedvenc kalotaszegi dalomat dúdolom. Hideg van a buszban, az az átkozott légkondi sarkköri hideget fúj. Félálomban nézem a távolodó dombokat, a ’szentkirályi református templom tornya pedig már eltűnt közöttük. Haza megyünk. A fejem szinte zúg a rengeteg emléktől. Bizsergető üresség telepszik a mellkasomra. Egy hét mennyország után nehéz haza menni.

Már nem is emlékszem mióta, de teljesen otthon éreztem magam. Csak az van bennem, ahogy ülök a padon a zuhanyzó előtt és nézem a tájat. A tornaterem zöld linóleum padlója izzadságcseppektől csillog, kint ragyogóan süt a nap és port fújdogált a kavargó szellő. A sátrak közül vidám nevetések törtek fel és haltak el. Népzene szólt, legalább három különböző dal más-más irányból, de mindegyik kalotaszegi. Furcsa harmóniájuk betöltötte a lelkem minden zugát. Mindez teljesen természetesnek tűnt.

Nem volt időnk unatkozni az első nap után. Lassacskán megismerkedtünk a táborozókkal és egészen jól belejöttünk a „cápázásba”. A legkreatívabb beceneveket akasztottuk a fiúkra és beszéltünk róluk titkosan mosolyok és nevetések között. Néha cinkosan egymásra pillantottunk, és megállapítottuk: „Pest!”. Hatalmas tábor volt, és először talán aggódtunk, hogy el találnánk veszni ebben a hömpölygő, ismeretlen kavalkádban, de feltaláltuk magunkat, mint mindig. Még jó hírünk is lett, nekünk, mecsekes lányoknak.

Micsoda buli volt! Éjjel-nappal csak táncoltunk, csak népzene szólt és csak mi voltunk, egy nagy család, Erdélyországban, az örök Kalotaszeg szívében. Ki se lógott a sorból a tucatnyi japán vagy a hollandfiú, sőt még az oly furcsa amerikai zenész bagázs sem. Felkértek a táncházban. Oly sokat jelentett ez nekem, hiszen két éve szinte csak körítés voltam, aki a többiek táskájára figyelt. Nincs is szebb annál, amikor egy erdélyi fiúval mezőségiztem és még meg is dícsért.

Lassan lecsukódik a szemem az út rázkódása ellenére, és legközelebb már a magyar-román határnál nyitom ki a szemem. Mögöttem a mesés Erdély minden emlékével, előttem pedig az otthonom. Nehéz a szívem, mert abban a pillanatban mindkettőre vágyom.

 

Egy szelet Kalotaszeg a Fonó zenekartól. Nekem ez a kedvencem.