Fogalommeghatározás: otthon

Mindenütt jó, de legjobb otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon.

Mostanában kicsit más szemmel nézem a várost. Leadtam az egyetemi jelentkezést, és elvágyom innen, messzire, kalandozni, világot látni. A végén azonban mindig jó haza térni. Itthon ismerős talaj a lábam alatt, magától visz oda az út oda, ahova akarom. Remélem azért működik a varázsige, és ha háromszor kimondom megspórolom az órákig tartó utazást. (Persze amikor eljutok ehhez a gondolathoz mindig meg kell jegyeznem, még nem vettek fel)

Ha arra lennék rendeltetve, hogy egy helyben éljem le az életem fának születtem volna. Az ő gyökereik mélyre nyúlnak a szülőföldjében, akárcsak nekem, de a fák magvait is elhordja a szél. Ahol gyökeret növesztenek az lesz az új otthonuk. Persze egy bükkfa nem él meg a sivatagban. Ebből a szempontból az ember talán alkalmazkodóbb. Mégis, az európai lelkem  is csak annyira vágyik idegen kultúrákba, hogy meglátogassa a titokzatos, mirtuszillatú Ázsiát, majd élményekkel feltöltődve térjen vissza tág hazájába a jól megszokott gesztusok, erkölcsi normák és ízek világába. Nem rasszizmus taszít a Kínába költözés gondolatától, egyszerűen csak a kontinentális éghajlatra van állítva a szervezetem, és nem monszunra.

10 vagy 10 000 kilométer, a fészket elhagyó madárkák mindig visszatalálnak. Egy láthatatlan szívfonal köti össze őket, amit csak követni kell, és haza érnek. Persze a madaraknak könnyebb, mint a fáknak. Nincsenek mozdulatlanságra kárhoztatva. Végtelenül szabadak, szabadabbak, mint bármi más, nincsenek földhöz kötve. Óceánokat szelnek át, hegyek fölött szállnak el, pusztaságok suhannak el alattuk, ahol megannyi kötött élet növeszti gyökerét a mélybe. A madár újra fészket épít, ha az előzőt a természet lerombolja, máshol keres gallyakat, ha ott több élelemre talál. Gyakran gondolkozom: ők vajon éreznek-e honvágyat, hovatartozást? Megsiratják-e párjukat, ha elhull, vagy csak keresnek valaki mást? Jelent-e számukra valamit az otthon, hiszen övék a nagyvilág? Erről nem szólnak a biológia könyvek, megkérdezni se tudjuk őket, mert a valóság nem Disney mese, mint az Oroszlánkirály.

Persze itt vagyunk mi is, emberek, önmagunkról is vajmi kevés ismerettel. Lásd, mégis csak ember és ember, mégsem vagyunk egyformák. Mi görcsösen ragaszkodunk a házunkhoz, és még egy másik városba költözés hallatán is rosszullét fog el minket. Amerikai barátainknak az sem jelent gondot, ha a keleti partól a nyugatira kell költözniük, pedig az jelentős különbség, még csak az időzóna sem egyezik. Általában csak bérlik a lakásukat, nem kötnek hozzá érzelmileg szoros köteléket. Nekünk erős birtoklási vágyunk van, és csak akkor érezzük biztonságba magunkat, ha a ház a miénk, mert így már nem vehetik el tőlünk. De nem is kell más kontinense mennünk, állítólag finnek és norvégok is nagy költözők hírében állnak. Ami mégis összeköt minket az az érzés: szeretünk haza térni. Jó lerúgni a cipőnket és belélegezni a jól ismert látványt. Ismerni minden képet a falon bútort, zugot, sarkot. Az otthon mesél. Emlékek kovácsolják össze a berendezést, emlékek bújnak a szekrényben, néznek vissza a tükörből. A te otthonod másnak csak egy ház, egy ismeretlen város, egy térképen jelölt ország. Otthon az, ahol a szeretteid várnak, ahol együtt lehettek. Az otthont nem lehet pénzben mérni, mert eszmei értéke felbecsülhetetlen. De akkor leginkább otthon az otthon, ha hosszú távollét után visszatérhetsz. Ez az, amit a fák nem éreznek. Helyhez vannak kötve, mert a szükség úgy kívánja. Csak nőnek az ég felé, nyújtóznak a magasba, mert erre ösztökéli őket néhány biológiai egyenlet. A fecske is visszaszáll a fészkére, hogy biztonságban megpihenjen, mert bele van kódolva az életösztön, hogy megmeneküljön az ellenségeitől. Lehet, hogy társához fűzi pár, emberéhez hasonlatos érzelem, de az otthon mit sem mond neki ha szállhat. S mily csodálatos, ennyiféle élőlény, egyetértésben ezen a Földön, nem akadályozva a másikat, mindenkinek mást és mást jelentve. Azt mondjuk a fa az élet szimbóluma, mégsem érez. A madár a szabadságé, mégsem tudja mi a fogság, ha az ember nem ejti el. Felsőbbrendűnek mondjuk magunkat, mert kivághatjuk egy fát, lelőhetünk egy madarat. Mi haszna? Barbárság. Mert mi értelmesek vagyunk, tudjuk mi az otthon, ők pedig nem? Az élet az ember nélkül is folytatódhat, becsüljünk hát meg, amink van. Végül is, ők is az otthonunk részét képezik. Otthonunkét, amihez úgy ragaszkodunk, és oly fontos nekünk. Ők megvannak jól otthon nélkül is. Akkor most ki is a győztes?

Töredékek

Nyomorultak musical.
Szétszórt könyvek, ruhák a szőnyegen.
Meleg, sárgás fény.

A töredékesség a művészet egyik leghatásosabb eszköze. Olyan feszültséget kelt, amire semmilyen szó, hang, ecsetvonás nem képes. Nem mondja ki, de ott van a levegőben. Bennfentesen rád kacsint, hiszen tudod! A befogadónak kell hozzátenni, így a jelentést a saját arcára formálja. Ettől lesz géniusz a vers és novella alkotója, a festmény, a zenedarab szerzője. Így tartja fenn az érdeklődést, teret ad a szellemnek kibontakozni. Majd megszilárdítja...talán. Nem biztos. Az összegabalyodott szálak nincsenek eldolgozva, szabadon lebegnek, megfoghatatlan erőt és varázst kölcsönözve a műnek.

Becsukom a szemem és élvezem a napfényt, mert így lehet a legjobban. Úgy simít végig a bőrömön, mintha nyár lenne. Nem feltétlenül a tengerparton napozós, jeges teát iszogatós, homokos partú, tiszta azúrvizű, naptej illatú. Inkább a szellős, smaragdzöld füvű, árnyékban tétlenül heverésző, határtalan szabadság. Békés és kalandos. Még akkor se zökkenek teljesen vissza, amikor kinyitom a szemem és a naptár februárt rivall rám. Még ott van az elmém hátulsó zugában a nyár íze.

Ír népzenei dallam. A smaragdzöld dombok között fúj a szél. A hangok kalandoznak, versenyt futnak, majd könnyedén elrugaszkodva a levegőbe szökkennek és táncot járnak. Körüllengenek és a történelmet festik elém. A távolban égő faluk füstje  nem zavarja a kelta harcosokat, sem a hódító angol lovagokat. Minden izmukat megfeszítve, a legnemesebb érzelemtől, a hazaszeretettől fűtve rontanak az ellenségre. A halál csak unottan, a partvonalról szemléli a vérontást, hogy annak végeztével elkezdhesse kellemetlen munkáját. Angol, kelta, egyre megy. A lándzsák hangos csattanással ütköznek össze és túlharsogja a vérengző a csatakiáltásokat a lovak ütemes dobogása.

 A feltámadó szél felkavarja a képet és a porból egy ír mulatság rajzolódik ki. A kecskelábú asztaloknál piros orcájú férfiak ülnek, nevetésüket a koccintásra csendülő söröskorsók hangja nyomja el. A zenekar fáradhatatlanul húzza, gyönyörű lányok és fiúk ropják az egyre gyorsuló tempóra, a cipők mégis pontosan koppannak, vörös fürtök és zöld szoknyák libbennek, kobold fiúk az aranyukat csörgetik hívogatóan. Fülledt nevetések.

Vive la France!  A klisés túlzások csokrából: ez a musical megváltoztatta az életem. A Red and Black százmilliomodszorra is annyira magával ragad, mint első alkalommal. Pedig még egy ideig volt a reggeli ébresztőm is, mégsem tudtam megutálni. A romantizált forradalomba csöppenek és vállvetve harcolok Enjolras-szal a szebb jövőért. Vörös és fekete. Vörös, az eszmékért hullatott számtalan vércsepp, és az ajkak, amik jelszavakat skandáltak. A francia zászló. Fekete a halál, a zsarnok, a nyomor, a reménytelenség. Puskadördülések, nem megkoreografált zenés táncjelenetek. Fejvesztett, kusza harcosok és hamuízű kiáltások: "Vigyázz, ő velünk van!" Amikor átlő a golyó a szíveden csak akkor tudatosodik, hogy vége, az ember teste meghal, és a kihűlt maradványain továbbvirágzik az eszme. Büszkén rogysz a földre, mosollyal az arcodon, még mindig rendületlen hittel a forradalom sikerében.

Egész héten néztem az olimpiát. Van valami megfoghatatlanul inspiráló benne, a sportokban és az olimpikonokban. A legszebb példái a hitnek, kitartásnak, annak, hogy minden lehetséges. Az emberi lét határait feszegetik. Ahogy kiállok a tömeg elé megpróbálok minden mozzanatot magamba szívni. Ahogy a tömeg a nevemet skandálja, ahogy a bemondó fennhangon hív, Magyarország képviseletében. Érzem a jegyet a korcsolyám alatt, az óra ketyeg, múlnak a másodpercek, már alig van időm a beállásra. Most vagy soha. Mindent feltettem egy lapra, és nem veszíteni jöttem ide. Az évek kifizetődnek. Megszólal a zene és elkezdem a koreográfiát. Természetes, mint a lélegzés. A sebesség mámorít, a közönség tűkön ül, mert a legnehezebb, a tripla axel a nyitóugrásom. A kétség csak egyetlen másodpercre fog el, de az is elég. Egy kósza "Mi van, ha nem sikerül?" villan fel az elmém hátuljában és vége. A pengém nem kapaszkodik meg a jégbe és lezuhanok. Eszembe jut mit mondott a kicsi, tornadresszes, rózsaszínkorcsolyás énem az első edzésemen: "Azért jöttem, hogy megmutassam győzni tudok." Feltápászkodok és a közönség tapssal biztat. Küzdeni vágyás tölti el a szívemet és elhatározom, hogy megcsinálom. Mintha az első esés meg sem történt volna, úgy suhanok a jégen, közben mindvégig ott ólálkodik a gondolat, hogy meg kell csinálnom, magamért és a győzelemért. Gond nélkül ugrom meg a kombinációban  a tripla axelt. A győztes abban ismerszik meg, hogy sohasem adja fel. A végén a tömeg üdvözöl és felszabadultan tudok mosolyogni. Megcsináltam, amiért idejöttem: győztem magam felett.
Már nem szól a zene, és éjfél is elmúlt. Az ágyamban ülök. A füzetet lapozgatom, ami tele van efféle töredékekkel: gondolatok és érzések tintába öntve, szavakká formálva, befejezetlenül. Az az mégsem, hiszen be vannak fejezve, csak nem teljesek. Valami ilyesmi belelátni a fejembe. Mégis van egy kapocs, ami összeilleszti ezeket a töredékeket: mindet külső benyomás inspirálta, és zenét kötök hozzá.

Itt az ideje, hogy végre valamit rendesen befejezzek.

Winter Wonderland

Bár ide s tova két hete hogy megenyhült a tél, nálunk a Dél-Dunántúlon igazi eszkimós-hógolyózós-Jégvarázsos hangulat uralkodott több, mint egy héten keresztül. Az elhagyatott vidámpark romjai pedig remek témának tűntek.

A holokausztról másképp (Markus Zusak: Könyvtolvaj)

 Gyűlöltem és szerettem a szavakat, és remélem, hogy jól használtam őket.

Csak egy aprócska tény: ez a könyv veled fog maradni. Nem enged el, még jóval az után sem, hogy becsuktad és már csak az utolsó szavak visszhangzanak a fejedben. A Könyvtolvaj gyönyörű, akár egy festmény. A szavak a legnagyobb körültekintéssel lettek felpingálva az oldalakra, gondosan kikevert színekkel. A Könyvtolvaj megcsavarja lelkedet, a porba löki, aztán a legnagyobb kecsességgel felkarolja.

Vannak a klasszikusok, és azok, amikből lesznek a klasszikusok. Meggyőződésem, hogy ez a könyv az utóbbi kategóriába tartozik, és nem csak azért, mert egy  olyan örökzöld témát dolgoz fel, mint a második világháború és a holokauszt. Sőt, a különlegessége éppen abban rejlik, hogy nem a szokványos recept szerint lett kikeverve.

A 10 éves Liesel Meminger számára csak egyetlen dolog világos: Hitler miatt kellett elválnia az édesanyjától, és az öccse is miatta hal meg. Egyetlen homályos és értelmetlen szó: kommunista, az oka mindennek. Új nevelőanyja a tipikus „gonosz boszorkány”, nevelőapját viszont azonnal megkedveli. Hans Hubermann cinkosként kacsint rá, és munka híján a szobafestő ujjait harmonikáján pihenteti, amiből olyan dallamokat tud kicsalogatni, hogy aki hallja, rögtön megjön az életkedve. A sors nem kegyes a lánnyal, rögtön első napján az iskolában kiderül, hogy először ül a padba, és még olvasni sem tud, hát az osztálytársak gúnyos nevetése kíséretében hagyja el a tantermet. Lieselt azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja. Egy-két jól irányzott pofon és számos álmatlan éjszaka után a Könyvtolvaj győz az analfabetizmus felett. Rémálmaiból felriadva az ő új Papa-ja várja, hogy közösen vágjanak neki Liesel első lopott könyvének, a Sírásó kézikönyvének. Nem szívderítő olvasmány, de a kislány szívében különleges helyet foglal el: a kisöccse temetésekor vette el. A könyvek később is fontos szerepet töltenek be életében: kapcsolatot a múlttal, menekülést a jelenből, megmentőt a világháborúból, életre szóló barátságot egy zsidó fiúval.

A Könyvtolvaj rengeteg, csodálatos szereplőnek ad otthont. A Trónok harca Aria Starkjához, és J. K. Rowling Harry Potteréhez hasonlatos Liesel mellett ott van még a majdnem 12 éves Rudy Steiner, aki a kislány legjobb barátja és hű szövetségese, és kétségtelenül az a karakter, akiért a legtöbb könnyet hullatunk. A fiú egyszerre testesíti meg a szeleburdi kisfiút, a kiváló sportolót és a szinte költői magasságokba emelkedő hősszerelmest. Hans Hubermann, Papa, a legemberibb ember, aki mindent kockára téve bújtatja egykori bajtársa fiát, Max Vandenburgot, és lehel életet azokba, akik már feladták. Ilsa Hermann pedig, a polgármester felesége, a szoborszerű idős hölgy múltja szomorú titkokat rejt.

A Könyvtolvaj nem az a történet, amit az olvasó vár egy világháborús könyvtől. Sőt, szinte kevés benne a harc és a vérontás, a történet sokkal inkább szimbolikusan bontakozik ki.  Rudy Steiner, a „sárga hajú” német fiú példaképének Jesse Owens, amerikai futót tekinti. Olyannyira, hogy egyszer feketére pingálva futja le az olimpiai távot. A bujkáló zsidó fiú, Max Vandenburg életét Hitler Mein Kampfja menti meg, és éjszakánként a Führerrel bokszol a Hubermann család pincéjében. Sőt, mindig morgó Rosa Hubermann szíve is aranyból van a vaspáncél alatt. Ezek az apró lázadások teszik olyan különlegessé a mesét a Himmel (Mennyország) utca lakóiról. Az emberség győzedelmeskedik a Könyvtolvaj oldalain, még ha meg is van az ára.

A regény legnagyobb erőssége Markus Zusak játékos, mégis félelmetes súlyú iróniájába mellett abban rejlik, hogy lerombolja a sztereotípiákat. Hiszen a náci Németországban is éltek olyan emberek, akik nem feltétlenül érettek egyet a Führer akaratával, még a világháború alatt is nevettek és pezsgőt ittak a fülledt nyári estéken, és a legnagyobb szeretet azokba a gyerekekbe szorul, akiket a legjobban hurcol meg az élet: Egy plüssmackó a halott pilótának. Kikiáltott szavak a természetben, távol a világ figyelő szemei elől: Utálom Hitlert.

Még egy aprócska megjegyzés: a narrátor a Halál. A jó, öreg Kaszás nem hasonlít semelyik filmbeli megformálására. Sőt, kifejezetten emberi, és idegesítően sokszor "szól ki" a történetből, ahhoz pedig, hogy elnyerje az olvasók szimpátiáját gyakran panaszkodik "főnökére", aki a lehetetlent kéri. A legnagyobb bűne viszont nem ez. Legszívesebben visszaküldenénk a pokolba, amikor előre vetíti egy-egy szereplő  halálát.

Először: a színek.
Aztán: az emberek.
Általában így látom a dolgokat.
Vagy legalábbis így próbálom látni.

A Könyvtolvaj nemzetközi bestsellerként számos díj győztese, és nem véletlenül: akik nyitottak rá, olyan élményt nyújt, ami átformálja a világnézetünket és eszünkbe jut, hogy milyen élni.