Fogalommeghatározás: otthon

Mindenütt jó, de legjobb otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon. Mindenütt jó, de legjobb otthon.

Mostanában kicsit más szemmel nézem a várost. Leadtam az egyetemi jelentkezést, és elvágyom innen, messzire, kalandozni, világot látni. A végén azonban mindig jó haza térni. Itthon ismerős talaj a lábam alatt, magától visz oda az út oda, ahova akarom. Remélem azért működik a varázsige, és ha háromszor kimondom megspórolom az órákig tartó utazást. (Persze amikor eljutok ehhez a gondolathoz mindig meg kell jegyeznem, még nem vettek fel)

Ha arra lennék rendeltetve, hogy egy helyben éljem le az életem fának születtem volna. Az ő gyökereik mélyre nyúlnak a szülőföldjében, akárcsak nekem, de a fák magvait is elhordja a szél. Ahol gyökeret növesztenek az lesz az új otthonuk. Persze egy bükkfa nem él meg a sivatagban. Ebből a szempontból az ember talán alkalmazkodóbb. Mégis, az európai lelkem  is csak annyira vágyik idegen kultúrákba, hogy meglátogassa a titokzatos, mirtuszillatú Ázsiát, majd élményekkel feltöltődve térjen vissza tág hazájába a jól megszokott gesztusok, erkölcsi normák és ízek világába. Nem rasszizmus taszít a Kínába költözés gondolatától, egyszerűen csak a kontinentális éghajlatra van állítva a szervezetem, és nem monszunra.

10 vagy 10 000 kilométer, a fészket elhagyó madárkák mindig visszatalálnak. Egy láthatatlan szívfonal köti össze őket, amit csak követni kell, és haza érnek. Persze a madaraknak könnyebb, mint a fáknak. Nincsenek mozdulatlanságra kárhoztatva. Végtelenül szabadak, szabadabbak, mint bármi más, nincsenek földhöz kötve. Óceánokat szelnek át, hegyek fölött szállnak el, pusztaságok suhannak el alattuk, ahol megannyi kötött élet növeszti gyökerét a mélybe. A madár újra fészket épít, ha az előzőt a természet lerombolja, máshol keres gallyakat, ha ott több élelemre talál. Gyakran gondolkozom: ők vajon éreznek-e honvágyat, hovatartozást? Megsiratják-e párjukat, ha elhull, vagy csak keresnek valaki mást? Jelent-e számukra valamit az otthon, hiszen övék a nagyvilág? Erről nem szólnak a biológia könyvek, megkérdezni se tudjuk őket, mert a valóság nem Disney mese, mint az Oroszlánkirály.

Persze itt vagyunk mi is, emberek, önmagunkról is vajmi kevés ismerettel. Lásd, mégis csak ember és ember, mégsem vagyunk egyformák. Mi görcsösen ragaszkodunk a házunkhoz, és még egy másik városba költözés hallatán is rosszullét fog el minket. Amerikai barátainknak az sem jelent gondot, ha a keleti partól a nyugatira kell költözniük, pedig az jelentős különbség, még csak az időzóna sem egyezik. Általában csak bérlik a lakásukat, nem kötnek hozzá érzelmileg szoros köteléket. Nekünk erős birtoklási vágyunk van, és csak akkor érezzük biztonságba magunkat, ha a ház a miénk, mert így már nem vehetik el tőlünk. De nem is kell más kontinense mennünk, állítólag finnek és norvégok is nagy költözők hírében állnak. Ami mégis összeköt minket az az érzés: szeretünk haza térni. Jó lerúgni a cipőnket és belélegezni a jól ismert látványt. Ismerni minden képet a falon bútort, zugot, sarkot. Az otthon mesél. Emlékek kovácsolják össze a berendezést, emlékek bújnak a szekrényben, néznek vissza a tükörből. A te otthonod másnak csak egy ház, egy ismeretlen város, egy térképen jelölt ország. Otthon az, ahol a szeretteid várnak, ahol együtt lehettek. Az otthont nem lehet pénzben mérni, mert eszmei értéke felbecsülhetetlen. De akkor leginkább otthon az otthon, ha hosszú távollét után visszatérhetsz. Ez az, amit a fák nem éreznek. Helyhez vannak kötve, mert a szükség úgy kívánja. Csak nőnek az ég felé, nyújtóznak a magasba, mert erre ösztökéli őket néhány biológiai egyenlet. A fecske is visszaszáll a fészkére, hogy biztonságban megpihenjen, mert bele van kódolva az életösztön, hogy megmeneküljön az ellenségeitől. Lehet, hogy társához fűzi pár, emberéhez hasonlatos érzelem, de az otthon mit sem mond neki ha szállhat. S mily csodálatos, ennyiféle élőlény, egyetértésben ezen a Földön, nem akadályozva a másikat, mindenkinek mást és mást jelentve. Azt mondjuk a fa az élet szimbóluma, mégsem érez. A madár a szabadságé, mégsem tudja mi a fogság, ha az ember nem ejti el. Felsőbbrendűnek mondjuk magunkat, mert kivághatjuk egy fát, lelőhetünk egy madarat. Mi haszna? Barbárság. Mert mi értelmesek vagyunk, tudjuk mi az otthon, ők pedig nem? Az élet az ember nélkül is folytatódhat, becsüljünk hát meg, amink van. Végül is, ők is az otthonunk részét képezik. Otthonunkét, amihez úgy ragaszkodunk, és oly fontos nekünk. Ők megvannak jól otthon nélkül is. Akkor most ki is a győztes?