Töredékek

Nyomorultak musical.
Szétszórt könyvek, ruhák a szőnyegen.
Meleg, sárgás fény.

A töredékesség a művészet egyik leghatásosabb eszköze. Olyan feszültséget kelt, amire semmilyen szó, hang, ecsetvonás nem képes. Nem mondja ki, de ott van a levegőben. Bennfentesen rád kacsint, hiszen tudod! A befogadónak kell hozzátenni, így a jelentést a saját arcára formálja. Ettől lesz géniusz a vers és novella alkotója, a festmény, a zenedarab szerzője. Így tartja fenn az érdeklődést, teret ad a szellemnek kibontakozni. Majd megszilárdítja...talán. Nem biztos. Az összegabalyodott szálak nincsenek eldolgozva, szabadon lebegnek, megfoghatatlan erőt és varázst kölcsönözve a műnek.

Becsukom a szemem és élvezem a napfényt, mert így lehet a legjobban. Úgy simít végig a bőrömön, mintha nyár lenne. Nem feltétlenül a tengerparton napozós, jeges teát iszogatós, homokos partú, tiszta azúrvizű, naptej illatú. Inkább a szellős, smaragdzöld füvű, árnyékban tétlenül heverésző, határtalan szabadság. Békés és kalandos. Még akkor se zökkenek teljesen vissza, amikor kinyitom a szemem és a naptár februárt rivall rám. Még ott van az elmém hátulsó zugában a nyár íze.

Ír népzenei dallam. A smaragdzöld dombok között fúj a szél. A hangok kalandoznak, versenyt futnak, majd könnyedén elrugaszkodva a levegőbe szökkennek és táncot járnak. Körüllengenek és a történelmet festik elém. A távolban égő faluk füstje  nem zavarja a kelta harcosokat, sem a hódító angol lovagokat. Minden izmukat megfeszítve, a legnemesebb érzelemtől, a hazaszeretettől fűtve rontanak az ellenségre. A halál csak unottan, a partvonalról szemléli a vérontást, hogy annak végeztével elkezdhesse kellemetlen munkáját. Angol, kelta, egyre megy. A lándzsák hangos csattanással ütköznek össze és túlharsogja a vérengző a csatakiáltásokat a lovak ütemes dobogása.

 A feltámadó szél felkavarja a képet és a porból egy ír mulatság rajzolódik ki. A kecskelábú asztaloknál piros orcájú férfiak ülnek, nevetésüket a koccintásra csendülő söröskorsók hangja nyomja el. A zenekar fáradhatatlanul húzza, gyönyörű lányok és fiúk ropják az egyre gyorsuló tempóra, a cipők mégis pontosan koppannak, vörös fürtök és zöld szoknyák libbennek, kobold fiúk az aranyukat csörgetik hívogatóan. Fülledt nevetések.

Vive la France!  A klisés túlzások csokrából: ez a musical megváltoztatta az életem. A Red and Black százmilliomodszorra is annyira magával ragad, mint első alkalommal. Pedig még egy ideig volt a reggeli ébresztőm is, mégsem tudtam megutálni. A romantizált forradalomba csöppenek és vállvetve harcolok Enjolras-szal a szebb jövőért. Vörös és fekete. Vörös, az eszmékért hullatott számtalan vércsepp, és az ajkak, amik jelszavakat skandáltak. A francia zászló. Fekete a halál, a zsarnok, a nyomor, a reménytelenség. Puskadördülések, nem megkoreografált zenés táncjelenetek. Fejvesztett, kusza harcosok és hamuízű kiáltások: "Vigyázz, ő velünk van!" Amikor átlő a golyó a szíveden csak akkor tudatosodik, hogy vége, az ember teste meghal, és a kihűlt maradványain továbbvirágzik az eszme. Büszkén rogysz a földre, mosollyal az arcodon, még mindig rendületlen hittel a forradalom sikerében.

Egész héten néztem az olimpiát. Van valami megfoghatatlanul inspiráló benne, a sportokban és az olimpikonokban. A legszebb példái a hitnek, kitartásnak, annak, hogy minden lehetséges. Az emberi lét határait feszegetik. Ahogy kiállok a tömeg elé megpróbálok minden mozzanatot magamba szívni. Ahogy a tömeg a nevemet skandálja, ahogy a bemondó fennhangon hív, Magyarország képviseletében. Érzem a jegyet a korcsolyám alatt, az óra ketyeg, múlnak a másodpercek, már alig van időm a beállásra. Most vagy soha. Mindent feltettem egy lapra, és nem veszíteni jöttem ide. Az évek kifizetődnek. Megszólal a zene és elkezdem a koreográfiát. Természetes, mint a lélegzés. A sebesség mámorít, a közönség tűkön ül, mert a legnehezebb, a tripla axel a nyitóugrásom. A kétség csak egyetlen másodpercre fog el, de az is elég. Egy kósza "Mi van, ha nem sikerül?" villan fel az elmém hátuljában és vége. A pengém nem kapaszkodik meg a jégbe és lezuhanok. Eszembe jut mit mondott a kicsi, tornadresszes, rózsaszínkorcsolyás énem az első edzésemen: "Azért jöttem, hogy megmutassam győzni tudok." Feltápászkodok és a közönség tapssal biztat. Küzdeni vágyás tölti el a szívemet és elhatározom, hogy megcsinálom. Mintha az első esés meg sem történt volna, úgy suhanok a jégen, közben mindvégig ott ólálkodik a gondolat, hogy meg kell csinálnom, magamért és a győzelemért. Gond nélkül ugrom meg a kombinációban  a tripla axelt. A győztes abban ismerszik meg, hogy sohasem adja fel. A végén a tömeg üdvözöl és felszabadultan tudok mosolyogni. Megcsináltam, amiért idejöttem: győztem magam felett.
Már nem szól a zene, és éjfél is elmúlt. Az ágyamban ülök. A füzetet lapozgatom, ami tele van efféle töredékekkel: gondolatok és érzések tintába öntve, szavakká formálva, befejezetlenül. Az az mégsem, hiszen be vannak fejezve, csak nem teljesek. Valami ilyesmi belelátni a fejembe. Mégis van egy kapocs, ami összeilleszti ezeket a töredékeket: mindet külső benyomás inspirálta, és zenét kötök hozzá.

Itt az ideje, hogy végre valamit rendesen befejezzek.