Tavaszi ár

Amikor végre megérkezett a tavasz, a legszebb arcát mutatta. Nyoma sem volt a hónapokig tartó fagynak, sem a kíméletlen havazásnak. A  népek levették a kabátjaikat, elővették a lenge ruhákat a szekrények mélyéből és csupasz lábszáraikat süttették a napon.

Emma is lerakta a könyveit egy kis időre, hogy kiszabadulhasson a négy fal közül, és egy kicsit elfelejtse az egyre közeledő vizsgáit, és sétára indult a parkban. Immár ötödik éve, hogy a város ezen kis szeglete jelentette számára az otthont, illetve az emlékét gyermekkora falujának. Néha vágyott haza, de már hozzászokott, biztos volt benne, hogy ez a megfelelő hely számára, már nem tudna visszaszokni, mégis jó volt időnként visszalátogatni. A kisfiúk és kislányok itt is olyan lelkesedéssel szaladgáltak a kutyát sétáltató, elmélyedve sakkozó, felhőtlenül piknikező emberek között, amint ők annak idején felfedező útra indultak a folyón túlra a falu határában. Elsétált a faházikó, a munkás emberek által épített és mérnökök által megtervezett szabvány "erőd" mellett, és eszébe jutott gyermekkora hadi bázisa, az elhagyatott vízimalom a település szélén, ahol a többiekkel bújócskáztak, és amikor rettegve lopakodtak végig a szobákon, hogy aztán egy ronda, nagy patkánnyal farkasszemet nézve felnevessenek megkönnyebbülésükben, hogy nincsenek is kísértetek. Emlékezett a késő, nyári alkonyokra, amikor kiszaladtak a többi gyerekkel a határba, ahol haza várták édesapjukat, aki fáradtan, de mosolyát sosem vesztve jött haza a munkából, vállára vetett kaszával. Vasárnap szépen felöltöztek a templomba, ahol mindig olyan izgága volt, nehezére esett a csönd és untatta a pap beszéde is. Alig várta a délutánt, hogy lemenjenek a folyóhoz fürdeni.

Leült egy padra és figyelte a természetet. A fák ledobták virágaikat, és lassan zöldbe borultak. A szökőkutak is működtek már, vizet köpve az ég felé vékony sugarakban. A városnak is megvoltak a maga csodái. Egy csapat kisfiú szaladt el előtte, versenyezve, kiáltozva. Az élen levő szőke fiú már markában érezte győzelmet, majd egy testhosszal vezetett. Emma elmosolyodott a látványra. Maga is jó futó volt, régen maga mögé utasította a falu összes fiúját, akik ezért eleinte kiközösítették, haragudtak rá, de végül heves udvarlásba csapott át érzelmük, amikor kicsit nagyobbak lettek. A szőke fiú "egyeduralma" megdőlni látszott, egy nyurga, hosszú lábú barna hajú legényke érte utol. Fogait összeszorítva küzdött, haját az arcába csapkodta a menetszél. Ekkor történt meg a baj. A nagy erőlködésben egyetlen karmozdulattal a földre taszította a szalmahajú fiút, aki egy sáros tócsában kötött ki. A fiúk mind megálltak, a barna kisfiú arcára pedig rémület ült ki, mikor a vetélytárs hangos sírásban tört ki. Egy anyuka sietett oda, hasonló színű hajkoronával, makulátlan ruhában. Kiemelte fiát a sárból, amitől összemaszatolódott a ruhája. Leguggolt elé, letörölgette a felhorzsolt térdet nedves törlőkendővel, amit a táskájából varázsolt elő. A többi fiú még mindig megszeppenten nézte a jelenetet, amikor is - mire a szőke fiú abbahagyta a sírást, és csak egyenletesen hüppögött - a"bűnös" vette a bátorságát, hogy odasomfordáljon lesütött szemmel és bocsánatkérésre nyújtsa kezét. Pár perc múltán már csak a fiú sáros nadrágja árulkodott a balesetről, a csapat gyerek úgy játszott tovább, mintha mi sem történt volna.

- Elnézést kisasszony, leülhetek? - zavarta meg egy udvarias férfihang a lányt.

- Persze. - felelte és felpillantott a hang gazdájára. Öltönyös fiatalember, aktatáskával és az aznapi újsággal a kezében. Arcvonásai valahonnan ismerősnek tűntek Emmának, de nem szólt semmit. A férfi leült, és csendben lapozgatni, olvasni kezdte az újságot. Kisvártatva felhorkantott, mintegy megbotránkozva. A lány odasandított, hogy meglássa, mi az oka.

- Te jó ég, a falum! - kiáltotta önkéntelenül. Nyomban meg is bánta, de nem tehetett ellene. AZ újságban óriási fényképen egy elöntött völgyben csak a templomtorony magasodott ki a vízből, és a cikk címe is hirdette: ez bizony a lány faluja volt. A férfi ránézett:

- Emma, te vagy az? - kérdezte bizonytalanul.

Azok az átható zöld szemek. Csak most nem sáros, szakadt kisfiú arcáról, akivel a malomba menekült az eső elől, hanem egy érett, felnőtt férfiről néztek rá.

- Hunor? - habozott - Te lennél? - de ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos "ezer éve nem láttalak"-kal folytatta volna azt nyögte - A falu...

Azonnal vonatra szálltak, de az úton egy szót sem bírtak szólni, a sokk olyan mély  nyomot hagyott. Nem most volt az órája, hogy az elmúlt 10 évet átbeszéljék, sem hogy a gyermekkori szerelmet felidézzék.

A dombon állva, földbe gyökerezett lábakkal nézték, amint a fénykép valósággá válik a szemük előtt. A  mérgesen kavargó, barna vízből csak a háztetők lógtak ki, és a templom tornya kiáltott sirámokat a magas égbe. Senki sem menekült meg. Az ár éjjel érkezett, amikor mindenki az igazak álmát aludta, békésen távoztak a világról.

Ahogy ott állt Emma egyre csak arra tudott gondolni, amikor zsenge tizenévesként átkozta a helyet, ahol fogolyként volt elzárva a külvilágtól, unalomtól való halálra ítélve. Most is fogolynak érezte magát, a  nagyvilág rabjának, Otthona eltűnt a föld színéről, már nincs hova visszatérnie. Anya és apa, az öccsei, a szomszédok, még az a buta macska is, mind hiányozni fognak. Az egyetlen "túlélő" ott állt mellette, akinek szorosan a kezébe kapaszkodott, hogy el ne vessze.

Az Erdélyi Bözödújfalu emlékére.

Douglas Adams - Gareth Robets: Shada

"Ötéves korában Skagra eldöntötte, hogy Isten nem létezik. Erre a felfedezésre a legtöbb ember, aki csak létezik a világegyetembe, kétféleképpen szokott reagálni - megkönnyebbüléssel vagy kétségbeeséssel. Skagra volt az egyetlen, aki gondolkodóba esett. Várjunk csak, akkor van itt egy betöltetlen állás."

A Shada elénk varázsolja azt a össze nem keverhető, kissé bolondos, tudományos-fantasztikus, gyermekien ártatlan, szerethető, mulatságos ám mégis komoly morális kérdéseket feszegető aurát, ami tévé nézők milliói kedveltek meg az elmúlt fél évszázad során szerte a világon. A Shada ugyanis nem más, mint egy újabb kaland az elveszett Ki vagy, Doki? (Doctor Who) epizódok mellé.

Douglas Adams neve ismerősen csenghet, és nem csak a sci-fi műfajában jártas földi halandóknak, hiszen a Galaxis Útikalauz Stopposoknak ötrészes "trilógia" írója igen nagy népszerűségre tett szert a Föld számos országában különleges (és meglehetősen brit) humorával. A Shadával azonban egy másik oldaláról mutatkozik be. Azon kívül, hogy érezni a keze nyomát az egyes, kissé bolondos karaktereken, mint Chronotis professzor vagy  a Hajó, mégis egy klasszikus, a helyét a Ki vagy, Doki? világában megálló epizód bontakozik ki a könyv oldalain. Gareth Roberts pedig, aki helyrepofozta, és kiegészítette a történetet a sorozat újraélesztésekor is dolgozott, kiválóan oldotta meg az Adams által publikilására nem szánt történetet, ami eredetileg a Negyedik Doktor utolsó évada lett volna.

Az első oldalak olvasásakor még nem is sejti az olvasó, hogy milyen varázslatos történet készül elé tárulni, hiszen Cambridge városában mintha megállt volna az idő, egy szórakozott, idős professzor, egy zseni, de szociális érzékkel annál kevésbé rendelkező fiú és egy furcsa idegen kalandjának tűnik egy eleinte jelentéktelennek tűnő, mégis különlegesnek (sőt veszélyesnek) bizonyuló könyv körül. Igen ám, de amikor felszáll a köd és már tisztá(bba)n látunk, a professzorból egy idegen bolygóról, Gallifreyről származó lény, időlord válik, a furcsa idegen, Skagra is egy közülük, de a gonoszabb fajtából, a fiú, Chris Parsons pedig az események áldozatává válik, és kalauzunkká is ebben a bolondos, intergalaktikus kalandban. Természetesen a Doktor, elmaradhatatlan csatlósa, a robotkutya K-9, és az ifjú időlady, Romana sem maradhat ki. Na és Clare Keightley, Chris nyilvánvaló, ám mégis plátói szerelme? Eddig senki életében nem utasíthatta helyre, hát miért tenné most? A hajsza pedig kezdetét veszi galaxisokon át a TARDIS, egy időgép, és Skagra butácska, de jó szándékú Hajója segítségével, hogy visszaszerezzék az "univerzum legveszélyesebb könyvét", Gallifrey Imádásra Méltó Ősi Könyvét, amiben rejlik a Shada, az  időlordok elfelejtett börtönbolygójának kulcsa, ahol az egész világmindenség legveszélyesebb bűnözőit tartják fogva.

A történet nem sokban különbözik egy televíziós Ki vagy, Doki? epizódtól, évadtól, talán csak annyiban, hogy Adams a szokásosnál nagyobb hangsúlyt fektet az emberi világra, amit a sorozat csak a Doktor új utastársai bemutatásakor tesz. Az ellenség is különleges, nem a megszokott dalekek, cybermanek, hanem egyike a ritkán felbukkanó, rossz szándékú időlordoknak. A Shada így képernyő nélkül is elénk festi azt a hamisítatlan képet, amire csak ez a sorozat képes. Csavarja a szálakat, és még a legvégén is, amikor már azt hisszük kitaláltuk a megoldást, mégis fricskát mutat, és egy újabb fordulattal lep meg, amire még egy keményvonalas Ki vagy, Doki? rajongó sem feltétlenül számít.

Folyton azt emlegetem, rajongó, mert nem tudom más szemmel nézni: én is az vagyok. Egy olyan olvasónak, aki most ismerkedik a Ki vagy, Doki? univerzumával talán nehézkes, sőt bonyolult olvasmánynak tűnhet, de éppen ezért utaznak emberek a Doktorral, hogy feltegyék a kérdéseket, amikre nekünk nincs módunk, és helyes útra tereljék a néha egészen más erkölcsi normákkal rendelkező, több száz éves időlordot.

A történet egyébként végül a 6 részes minisorozat elkészült, és bár a Ki vagy, Doki?-t sugárzó BBC One sose adta le, más csatornák sugározták, és egy videokazettát is kiadtak.

Eszmékért meghalni

A fogoly lehetőséget kapott fürdésre, borotválkozásra a tárgyalás előtt. Még civil ruhái közül is kiválasztottak számára egyet – a szürke, halszálkás öltönyt, élére vasalt világoskék inggel. Ő nem gombolta be teljesen, így látni lehetett a forradásokat. A tükörből félelmet keltő arc bámult rá: sötét, intelligens szemei megnőttek, szinte betöltötték az arcát. Arccsontjai a szokottnál még hegyesebben álltak ki, mint borotvaéles pengék szabdalták arcát. A bőre fakó és vékony, szemei alatt sötét karikák ültek.

Amikor kilépett az utcára szédülés fogta el. Összerogyott és kísérői, a börtönőrök kapták el és ültették kocsiba. Hónapok óta nem látott napfényt, és az legyőzte. Langyos, simogató tavasz nap volt, mely oly szöges ellentétben állt a hideg, zárt, nyirkos cellával, amiben tengette az elmúlt időt. A kocsi ablakán kifelé bámészkodva próbált meg hozzászokni újból a világhoz. Villanó, rohangáló emberek, színek, képek, zajok. Csak őket nem látta sehol. Remélte, hogy eljönnek, csak hogy egy pillantást vethessen rájuk, utoljára magába szívva a képet, de szíve mélyén tudta, hogy nem jönnek majd. A városból biztosan, talán már az országból is elköltöztek. Jobb is így. Ő soha sem tartozott igazán ide, csak vergődött, mint énekesmadár a kalitkában, és fájt néznie. A fiút, őt sajnálta csak igazán. Nála jobb apát érdemelt volna.

Mire az autó megállt, már fel volt készülve az őt érő hatásokra. Kikászálódott az autóból és ingatag, mégis céltudatos léptekkel indult meg a bejárat felé. Beérve rögtön a tárgyalóterembe vezették. A  terem szinte zsúfolásig meg volt telve, hogy az asszonyok és férfiak tanúi legyenek az ítéletnek. Az arcok hangosak és élesek voltak, mégsem jelentettek semmit a fogolynak. Már csak a porondmester, a bíró hiányzott. Mikor végre megjelent a tömeg elhallgatott. A jog képviselője, egy 50 év körüli, köpcös férfi figyelemre méltó gyorsasággal esett át a protokolláris részeken, és felsorolta a vádakat. Vagyis, azt az egyet.

- Mr. Miller, Ön emberölés vádjával került a padra – hangja bezengte a termet – áldozata pedig nem más, mint a néhai kormányzó, Mr. Frank Gale. Beismeri bűnét?

- Beismerem. – mondta a fogoly tisztán érthető hangon – Ami azt illeti, ma is ugyanígy cselekednék.

A tárgyalótermen halk morajlás futott végig. Az emberek rémülten hőköltek hátra, mint amikor igazán veszedelmes fenevaddal van dolguk.

Minden rendesen, zökkenőmentesen zajlott. A vád és a beismerő vallomás megkönnyítette a dolgot. Az ítélet: golyó általi halál. A fogoly nem rémült meg, vagy esdekelt kétségbeesetten az életéért. Megnyugvással fogadta sorsát, csak egy utolsó kérése volt, hogy hadd látogassa meg szülővárosát, ahol ide s tova 10 esztendeje nem járt, és ahol szülei vannak eltemetve. A kérésnek helyet adva három nap múlva ugyanabban az öltönyben, bilincsbe verve, egy rendőr kíséretében indult haza, utolsó útjára. Az úton megpróbálta elképzelni milyen lesz, de nehezére esett, végtére is egy évtizede nem járt otthon. Szülei a háború áldozatai lettek. Néha még ma is látta, ahogy védtelenül, ebéd közben éri őket a bomba.

A külvárosi vasútállomás meglehetősen forgalmas volt. Mióta a fogoly nem járt ott számtalan üzlet nyitott, és mozgólépcső vezetett az emeletre. Csak a szemét, az volt változatlan. A szürke falakat beborította a graffiti, a földön kiköpött rágógumik feketélltek a csempén. Csavargó fiúk rohangáltak, akik majdnem fellökték, de az itt töltött évei alatt megtanult kitérni az útból. Innen gyalog mentek tovább. A szűk sikátorokon biztos léptekkel közlekedett, észre sem vette, hogy a park felé halad. Útjukat tarka, szorosan álló emeletes házak szegélyezték. A rendőr némán követte, neki csak az volt a feladata, hogy el ne szökjön.

A park egy kis szigetnyi dzsungel volt. Nem az a megművelt, virágos, mesterséges, hanem mintha meghagytak volna egy darabot a természetből, és a várost köré építették volna. A régi ösvényen ment, ami egy keskeny hídon ívelt át egy mély árok felett, aminek az alján patak csörgedezett. Itt megállt, és elnézte a távoli felhőkarcolók sziluettjét.

- Tudja, régen gyakran jöttem ide, és ábrándoztam azon, hogy milyen lett volna, ha oda születek. – bólintott a magas házak felé – Akkor talán teljesen máshogy alakul az életem. Sose szolgáltam volna a háborúba.

Elhallgatott. Maga előtt látta a lyukas cipőjű, torzonborz fiút, aki délutánonként egyből ide szaladt, amint kicsöngettek és ledobva a táskáját felmászott egy fára. Zsebében uzsonnával itt ült, volt hogy alkonyatig, és egyre csak ábrándozott. Itt lett azzá, akivé, itt találkozott legjobb barátjával, aki már az első pillanattól megértette. Hol van most már Neil?

- Na, ne nézzen már úgy, válaszolok! Nincs megtiltva, hogy beszéljen, ugye? – szólt a rendőrhöz.

- Miért? – kérdezte az habozva – Miért tette? Egyáltalán nem tűnik őrült gyilkosnak.

- Az eszméimért, barátom. – mosolyodott el, mint aki már várta – Ebben a parkban találtam a legjobb barátomra. Mindketten imádtunk álmodni, azt tervezgettük megváltoztatjuk a világot, hogy egyenlőség legyen, tudja. Hogy ne lehessen több joga az élethez annak a fiúnak, aki a felhőkarcolók közé születik, akit a szülei ki tudnak vásárolni a közkatonai szolgálat alól. Együtt kerültünk a frontra, Neil és én. Épp csak a középiskolát fejeztük be, és Neil egy olyan szép vörös lánynak udvarolt. Sophie, azt hiszem így hívták. A fronton harcoltunk, mert azt kellett, de láttuk, egy védtelen népet támadunk. Az emberek ott is olyan szegények, mint itthon a külvárosban, mert erős diktatúra uralja az országot. Azt mondta a parancsnok, azért jöttünk, hogy felszabadítsuk őket, mégis miért lőttük akkor őket százával? Csak még több szenvedést okoztunk, szorult a hurok körülöttük. Egy nap aztán megbombázták a táborunkat. Majdnem mindenki odaveszett, Neil is. Én azért menekültem meg, mert éppen a dolgomat végeztem. Ekkor rendeltek minket haza. Itthon leszereltem, és mentem volna, de kiderült, nincs hova. A háború elvitte a szüleimet. Dühös voltam, mert nem volt esélyem se, hogy megvédjem őket. Értelmetlenül ontottam a vért, közben az otthonomat tették a földdel egyenlővé. Ott álltam árván, mindenféle képzettség nélkül. Nem volt hova mennem, és munkát se nagyon tudtam találni. Amikor a kormányhoz mentem panaszommal elkergettek. – miközben beszélt, szeme úgy csillogott, mint régen - Végül betanított gyári munkás lett belőlem, de nem adtam fel a küzdelmet a barátomért és a családomért. Mikor kiderült, hogy haza se hozzák őket, és nem kapnak tisztességes temetést Frankhez fordultam. Egy iskolába jártunk, csak úgy hozta a sorsa, hogy felemelkedett. Azt gondoltam, a történetem nála talán nem süket fülekre talál. Azt mondta, vegyem tudomásul, most már nem kellek senkinek, főleg nem a lázadásommal. Ne próbáljak meg küzdeni az évszázados hagyományok ellen, ez így van jól. Az ember robotol, az ország halad előre. Amikor hazatértem csalódottan, egy levél várt tőle. Azt mondta sajnálja, de ha hajlandó vagyok elhallgatni mindazt, amit láttam és megtapasztaltam, szerez nekem egy jobb állást, ha nem kell, döntsek belátásom szerint. Én úgy döntöttem, hogy visszaadom a bánásmódot. Fegyverrel lőttek ránk, hát fegyverrel harcolok. Ez már nem az a Frank volt, akit megismertem. Az ország robotjává vált. Megváltás volt ez neki, én úgy hiszem.

 A kivégzés napján a foglyot kísérő rendőrre hárult a feladat, hogy megtegye a kötelességét. Bár ő aznap beteget jelentett, az ítélet nem maradt el. A téren hatalmas közönség gyűlt össze, hogy tanúja legyen a rendszer ellenségének kivégzésének. A rendőr is ott volt, civil ruhában, elbújva a közönség között. A fogoly utolsó pillantását rá vetette. Három lövés végzett vele. A vérfoltok ott maradtak a falon, ahogy a közönség szétszéledt.