2014. március 31., hétfő

Tavaszi ár

Amikor végre megérkezett a tavasz, a legszebb arcát mutatta. Nyoma sem volt a hónapokig tartó fagynak, sem a kíméletlen havazásnak. A  népek levették a kabátjaikat, elővették a lenge ruhákat a szekrények mélyéből és csupasz lábszáraikat süttették a napon.
Emma is lerakta a könyveit egy kis időre, hogy kiszabadulhasson a négy fal közül, és egy kicsit elfelejtse az egyre közeledő vizsgáit, és sétára indult a parkban. Immár ötödik éve, hogy a város ezen kis szeglete jelentette számára az otthont, illetve az emlékét gyermekkora falujának. Néha vágyott haza, de már hozzászokott, biztos volt benne, hogy ez a megfelelő hely számára, már nem tudna visszaszokni, mégis jó volt időnként visszalátogatni. A kisfiúk és kislányok itt is olyan lelkesedéssel szaladgáltak a kutyát sétáltató, elmélyedve sakkozó, felhőtlenül piknikező emberek között, amint ők annak idején felfedező útra indultak a folyón túlra a falu határában. Elsétált a faházikó, a munkás emberek által épített és mérnökök által megtervezett szabvány "erőd" mellett, és eszébe jutott gyermekkora hadi bázisa, az elhagyatott vízimalom a település szélén, ahol a többiekkel bújócskáztak, és amikor rettegve lopakodtak végig a szobákon, hogy aztán egy ronda, nagy patkánnyal farkasszemet nézve felnevessenek megkönnyebbülésükben, hogy nincsenek is kísértetek. Emlékezett a késő, nyári alkonyokra, amikor kiszaladtak a többi gyerekkel a határba, ahol haza várták édesapjukat, aki fáradtan, de mosolyát sosem vesztve jött haza a munkából, vállára vetett kaszával. Vasárnap szépen felöltöztek a templomba, ahol mindig olyan izgága volt, nehezére esett a csönd és untatta a pap beszéde is. Alig várta a délutánt, hogy lemenjenek a folyóhoz fürdeni.
Leült egy padra és figyelte a természetet. A fák ledobták virágaikat, és lassan zöldbe borultak. A szökőkutak is működtek már, vizet köpve az ég felé vékony sugarakban. A városnak is megvoltak a maga csodái. Egy csapat kisfiú szaladt el előtte, versenyezve, kiáltozva. Az élen levő szőke fiú már markában érezte győzelmet, majd egy testhosszal vezetett. Emma elmosolyodott a látványra. Maga is jó futó volt, régen maga mögé utasította a falu összes fiúját, akik ezért eleinte kiközösítették, haragudtak rá, de végül heves udvarlásba csapott át érzelmük, amikor kicsit nagyobbak lettek. A szőke fiú "egyeduralma" megdőlni látszott, egy nyurga, hosszú lábú barna hajú legényke érte utol. Fogait összeszorítva küzdött, haját az arcába csapkodta a menetszél. Ekkor történt meg a baj. A nagy erőlködésben egyetlen karmozdulattal a földre taszította a szalmahajú fiút, aki egy sáros tócsában kötött ki. A fiúk mind megálltak, a barna kisfiú arcára pedig rémület ült ki, mikor a vetélytárs hangos sírásban tört ki. Egy anyuka sietett oda, hasonló színű hajkoronával, makulátlan ruhában. Kiemelte fiát a sárból, amitől összemaszatolódott a ruhája. Leguggolt elé, letörölgette a felhorzsolt térdet nedves törlőkendővel, amit a táskájából varázsolt elő. A többi fiú még mindig megszeppenten nézte a jelenetet, amikor is - mire a szőke fiú abbahagyta a sírást, és csak egyenletesen hüppögött - a"bűnös" vette a bátorságát, hogy odasomfordáljon lesütött szemmel és bocsánatkérésre nyújtsa kezét. Pár perc múltán már csak a fiú sáros nadrágja árulkodott a balesetről, a csapat gyerek úgy játszott tovább, mintha mi sem történt volna.
- Elnézést kisasszony, leülhetek? - zavarta meg egy udvarias férfihang a lányt.
- Persze. - felelte és felpillantott a hang gazdájára. Öltönyös fiatalember, aktatáskával és az aznapi újsággal a kezében. Arcvonásai valahonnan ismerősnek tűntek Emmának, de nem szólt semmit. A férfi leült, és csendben lapozgatni, olvasni kezdte az újságot. Kisvártatva felhorkantott, mintegy megbotránkozva. A lány odasandított, hogy meglássa, mi az oka.
- Te jó ég, a falum! - kiáltotta önkéntelenül. Nyomban meg is bánta, de nem tehetett ellene. AZ újságban óriási fényképen egy elöntött völgyben csak a templomtorony magasodott ki a vízből, és a cikk címe is hirdette: ez bizony a lány faluja volt. A férfi ránézett:
- Emma, te vagy az? - kérdezte bizonytalanul.
Azok az átható zöld szemek. Csak most nem sáros, szakadt kisfiú arcáról, akivel a malomba menekült az eső elől, hanem egy érett, felnőtt férfiről néztek rá.
- Hunor? - habozott - Te lennél? - de ahelyett, hogy az ilyenkor szokásos "ezer éve nem láttalak"-kal folytatta volna azt nyögte - A falu...
Azonnal vonatra szálltak, de az úton egy szót sem bírtak szólni, a sokk olyan mély  nyomot hagyott. Nem most volt az órája, hogy az elmúlt 10 évet átbeszéljék, sem hogy a gyermekkori szerelmet felidézzék.
A dombon állva, földbe gyökerezett lábakkal nézték, amint a fénykép valósággá válik a szemük előtt. A  mérgesen kavargó, barna vízből csak a háztetők lógtak ki, és a templom tornya kiáltott sirámokat a magas égbe. Senki sem menekült meg. Az ár éjjel érkezett, amikor mindenki az igazak álmát aludta, békésen távoztak a világról.
Ahogy ott állt Emma egyre csak arra tudott gondolni, amikor zsenge tizenévesként átkozta a helyet, ahol fogolyként volt elzárva a külvilágtól, unalomtól való halálra ítélve. Most is fogolynak érezte magát, a  nagyvilág rabjának, Otthona eltűnt a föld színéről, már nincs hova visszatérnie. Anya és apa, az öccsei, a szomszédok, még az a buta macska is, mind hiányozni fognak. Az egyetlen "túlélő" ott állt mellette, akinek szorosan a kezébe kapaszkodott, hogy el ne vessze.

Az Erdélyi Bözödújfalu emlékére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése