Eszmékért meghalni

A fogoly lehetőséget kapott fürdésre, borotválkozásra a tárgyalás előtt. Még civil ruhái közül is kiválasztottak számára egyet – a szürke, halszálkás öltönyt, élére vasalt világoskék inggel. Ő nem gombolta be teljesen, így látni lehetett a forradásokat. A tükörből félelmet keltő arc bámult rá: sötét, intelligens szemei megnőttek, szinte betöltötték az arcát. Arccsontjai a szokottnál még hegyesebben álltak ki, mint borotvaéles pengék szabdalták arcát. A bőre fakó és vékony, szemei alatt sötét karikák ültek.

Amikor kilépett az utcára szédülés fogta el. Összerogyott és kísérői, a börtönőrök kapták el és ültették kocsiba. Hónapok óta nem látott napfényt, és az legyőzte. Langyos, simogató tavasz nap volt, mely oly szöges ellentétben állt a hideg, zárt, nyirkos cellával, amiben tengette az elmúlt időt. A kocsi ablakán kifelé bámészkodva próbált meg hozzászokni újból a világhoz. Villanó, rohangáló emberek, színek, képek, zajok. Csak őket nem látta sehol. Remélte, hogy eljönnek, csak hogy egy pillantást vethessen rájuk, utoljára magába szívva a képet, de szíve mélyén tudta, hogy nem jönnek majd. A városból biztosan, talán már az országból is elköltöztek. Jobb is így. Ő soha sem tartozott igazán ide, csak vergődött, mint énekesmadár a kalitkában, és fájt néznie. A fiút, őt sajnálta csak igazán. Nála jobb apát érdemelt volna.

Mire az autó megállt, már fel volt készülve az őt érő hatásokra. Kikászálódott az autóból és ingatag, mégis céltudatos léptekkel indult meg a bejárat felé. Beérve rögtön a tárgyalóterembe vezették. A  terem szinte zsúfolásig meg volt telve, hogy az asszonyok és férfiak tanúi legyenek az ítéletnek. Az arcok hangosak és élesek voltak, mégsem jelentettek semmit a fogolynak. Már csak a porondmester, a bíró hiányzott. Mikor végre megjelent a tömeg elhallgatott. A jog képviselője, egy 50 év körüli, köpcös férfi figyelemre méltó gyorsasággal esett át a protokolláris részeken, és felsorolta a vádakat. Vagyis, azt az egyet.

- Mr. Miller, Ön emberölés vádjával került a padra – hangja bezengte a termet – áldozata pedig nem más, mint a néhai kormányzó, Mr. Frank Gale. Beismeri bűnét?

- Beismerem. – mondta a fogoly tisztán érthető hangon – Ami azt illeti, ma is ugyanígy cselekednék.

A tárgyalótermen halk morajlás futott végig. Az emberek rémülten hőköltek hátra, mint amikor igazán veszedelmes fenevaddal van dolguk.

Minden rendesen, zökkenőmentesen zajlott. A vád és a beismerő vallomás megkönnyítette a dolgot. Az ítélet: golyó általi halál. A fogoly nem rémült meg, vagy esdekelt kétségbeesetten az életéért. Megnyugvással fogadta sorsát, csak egy utolsó kérése volt, hogy hadd látogassa meg szülővárosát, ahol ide s tova 10 esztendeje nem járt, és ahol szülei vannak eltemetve. A kérésnek helyet adva három nap múlva ugyanabban az öltönyben, bilincsbe verve, egy rendőr kíséretében indult haza, utolsó útjára. Az úton megpróbálta elképzelni milyen lesz, de nehezére esett, végtére is egy évtizede nem járt otthon. Szülei a háború áldozatai lettek. Néha még ma is látta, ahogy védtelenül, ebéd közben éri őket a bomba.

A külvárosi vasútállomás meglehetősen forgalmas volt. Mióta a fogoly nem járt ott számtalan üzlet nyitott, és mozgólépcső vezetett az emeletre. Csak a szemét, az volt változatlan. A szürke falakat beborította a graffiti, a földön kiköpött rágógumik feketélltek a csempén. Csavargó fiúk rohangáltak, akik majdnem fellökték, de az itt töltött évei alatt megtanult kitérni az útból. Innen gyalog mentek tovább. A szűk sikátorokon biztos léptekkel közlekedett, észre sem vette, hogy a park felé halad. Útjukat tarka, szorosan álló emeletes házak szegélyezték. A rendőr némán követte, neki csak az volt a feladata, hogy el ne szökjön.

A park egy kis szigetnyi dzsungel volt. Nem az a megművelt, virágos, mesterséges, hanem mintha meghagytak volna egy darabot a természetből, és a várost köré építették volna. A régi ösvényen ment, ami egy keskeny hídon ívelt át egy mély árok felett, aminek az alján patak csörgedezett. Itt megállt, és elnézte a távoli felhőkarcolók sziluettjét.

- Tudja, régen gyakran jöttem ide, és ábrándoztam azon, hogy milyen lett volna, ha oda születek. – bólintott a magas házak felé – Akkor talán teljesen máshogy alakul az életem. Sose szolgáltam volna a háborúba.

Elhallgatott. Maga előtt látta a lyukas cipőjű, torzonborz fiút, aki délutánonként egyből ide szaladt, amint kicsöngettek és ledobva a táskáját felmászott egy fára. Zsebében uzsonnával itt ült, volt hogy alkonyatig, és egyre csak ábrándozott. Itt lett azzá, akivé, itt találkozott legjobb barátjával, aki már az első pillanattól megértette. Hol van most már Neil?

- Na, ne nézzen már úgy, válaszolok! Nincs megtiltva, hogy beszéljen, ugye? – szólt a rendőrhöz.

- Miért? – kérdezte az habozva – Miért tette? Egyáltalán nem tűnik őrült gyilkosnak.

- Az eszméimért, barátom. – mosolyodott el, mint aki már várta – Ebben a parkban találtam a legjobb barátomra. Mindketten imádtunk álmodni, azt tervezgettük megváltoztatjuk a világot, hogy egyenlőség legyen, tudja. Hogy ne lehessen több joga az élethez annak a fiúnak, aki a felhőkarcolók közé születik, akit a szülei ki tudnak vásárolni a közkatonai szolgálat alól. Együtt kerültünk a frontra, Neil és én. Épp csak a középiskolát fejeztük be, és Neil egy olyan szép vörös lánynak udvarolt. Sophie, azt hiszem így hívták. A fronton harcoltunk, mert azt kellett, de láttuk, egy védtelen népet támadunk. Az emberek ott is olyan szegények, mint itthon a külvárosban, mert erős diktatúra uralja az országot. Azt mondta a parancsnok, azért jöttünk, hogy felszabadítsuk őket, mégis miért lőttük akkor őket százával? Csak még több szenvedést okoztunk, szorult a hurok körülöttük. Egy nap aztán megbombázták a táborunkat. Majdnem mindenki odaveszett, Neil is. Én azért menekültem meg, mert éppen a dolgomat végeztem. Ekkor rendeltek minket haza. Itthon leszereltem, és mentem volna, de kiderült, nincs hova. A háború elvitte a szüleimet. Dühös voltam, mert nem volt esélyem se, hogy megvédjem őket. Értelmetlenül ontottam a vért, közben az otthonomat tették a földdel egyenlővé. Ott álltam árván, mindenféle képzettség nélkül. Nem volt hova mennem, és munkát se nagyon tudtam találni. Amikor a kormányhoz mentem panaszommal elkergettek. – miközben beszélt, szeme úgy csillogott, mint régen - Végül betanított gyári munkás lett belőlem, de nem adtam fel a küzdelmet a barátomért és a családomért. Mikor kiderült, hogy haza se hozzák őket, és nem kapnak tisztességes temetést Frankhez fordultam. Egy iskolába jártunk, csak úgy hozta a sorsa, hogy felemelkedett. Azt gondoltam, a történetem nála talán nem süket fülekre talál. Azt mondta, vegyem tudomásul, most már nem kellek senkinek, főleg nem a lázadásommal. Ne próbáljak meg küzdeni az évszázados hagyományok ellen, ez így van jól. Az ember robotol, az ország halad előre. Amikor hazatértem csalódottan, egy levél várt tőle. Azt mondta sajnálja, de ha hajlandó vagyok elhallgatni mindazt, amit láttam és megtapasztaltam, szerez nekem egy jobb állást, ha nem kell, döntsek belátásom szerint. Én úgy döntöttem, hogy visszaadom a bánásmódot. Fegyverrel lőttek ránk, hát fegyverrel harcolok. Ez már nem az a Frank volt, akit megismertem. Az ország robotjává vált. Megváltás volt ez neki, én úgy hiszem.

 A kivégzés napján a foglyot kísérő rendőrre hárult a feladat, hogy megtegye a kötelességét. Bár ő aznap beteget jelentett, az ítélet nem maradt el. A téren hatalmas közönség gyűlt össze, hogy tanúja legyen a rendszer ellenségének kivégzésének. A rendőr is ott volt, civil ruhában, elbújva a közönség között. A fogoly utolsó pillantását rá vetette. Három lövés végzett vele. A vérfoltok ott maradtak a falon, ahogy a közönség szétszéledt.