Önkéntes magány

Az ágyában feküdt, pontosabban az ágyán, hiszen a takaró alá volt gyűrve. Meztelen vállai beleremegtek a reggeli hideg levegőbe. Arccal a falnak, háta mögül is tisztán hallotta, ahogy a hideg, simulékony esőcseppek kopognak az ablaküvegen, mintha bebocsátást kérnének. Hát igen, ők bezzeg bebocsátást kérnek – csattant fel a gondolat hevesen fejében. Egyedül volt a lakásban, szinte még érezte a léptek melegét a padlón, hallani vélte, ahogy becsukódik utána a bejárati ajtó, és hirtelen elviselhetetlen lesz a csend.

Egyedül volt, megint. Igazán megszokhatta volna, hiszen úgyis mindig mindenki ott hagyta őt. Egyetlen egyszer sikerült neki előbb elmennie életében, de csak azért, mert elköltözött otthonról. Gondolatai ilyenkor, mint a mai reggel volt, elméjének legsötétebb sarkaiból törtek elő, elhomályosítva a látását, a legváratlanabb pillanatokban újra és újra előtörve, állandóan ismétlődve, erőszakosan előtérbe tolva magukat. Hagyta, hogy erőt vegyen rajta a fájdalom. Magzatpózban feküdt, és ugyanaz a trikó volt rajta, mint előző este. Libabőrös lett, de nem mozdult meg, továbbra is a falra meredt. Szemei szárazak voltak, de biztos volt benne, ha pislogna, ha elengedné a fehér falat, ezt a biztos pontot, a gondolataiba fulladna, sírógörcsben rázkódva, elgyengülve. Kétségbeesetten pillantott a csuklójára, majd szeme kutakodva körbe pillantott. Nem volt semmilyen vágó eszköz a szobában. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A karcolások már elhomályosodtak,  de soha el nem tűnő bűnjelekként emlékeztették a múltra. Utolsó alkalommal tíz éve nyúlt a fájdalom tompításának e kifacsart eszközéhez. Mára már pár órányi elengedett dühöngés elegendő volt, hogy tovább folytathassa mindennapjainak szokványos menetét.

Lassan kelt fel. Ahogy talpai a hideg padlót érintették megborzongott. A szobát betöltötte a hideg, reggeli fény, amitől minden szürkének tűnt. Elkapta a tükörképét, de gyorsan el is fordult. Sose szerette ezt a pillanatot. Tudta jól, sötétlila karikák vannak a szemei alatt, arcán látszanak a takaró gyűrődésének barázdái, és bőre olyan színtelen volt, mintha elhagyta volna az élők sorát. Papucsot húzott, és egy pulóverbe is belebújt, abba a szürke, bolyhosba, amit még tőle kapott. Hogy miért ezt vette fel, nem tudta, valószínűleg mert ez volt elől, hiszen soha nem volt szentimentális. A ruhák csak ruhák voltak a számára.  Vizet tett fel forrni, és közben előkészítette a reggelijét: a csokis croissant-t. Mindenre szánt időt, felöltözött – ma nadrágot viselt – sminkelt, és persze a reggelijét is elfogyasztotta. Mire kilépett az utcára, már csak halvány nyomai látszódtak annak, aki ő volt reggel, annak a lánynak, aki sebezhető és sebzett, aki néha sírva fekszik le aludni, és akinek sérülések csúfítják csuklójának belső oldalát. Soha nem szerette ezt a lányt, ezért elrejtette, otthon hagyta, a gardróbban, eldugva, hogy senki más ne lássa. Nem merte magának se bevallani, pedig régóta tudta: majdnem minden gondnak ez az okozója. Rossz tapasztalatai mégis túlzott hatalommal bírtak felette. Hiszen emlékezett, amikor megmutatta azt a lányt, mindig utána jött a baj. Lassan, majdhogynem észre vétlenül hátrált ki mindenki életéből, hogy ő már csak a hiányukra lett figyelmes. Néha ugyan látta őket elmenni, de úgy érezte magát, mint a fuldokló, a fogoly, aki nem tud kiáltani, mert nem hallják szavát. Vörös rúzst és páncélarcot öltött magára reggelenként, mint ez a mai is, és merev, érzelemtől mentes arccal lépett be a világba. Látott másokat, mindig figyelt, de soha nyújtott először kezet. Ha közelítettek hozzá, nem tolta el őket, látványosan sosem, de mindvégig hideg maradt. Előfordult vele, hogy mikor a magány sötét gondolatai előre tolakodtak elméjében be szeretett volna engedni valakit, be is engedett, de a vége mindig ugyanaz maradt. A csukódó ajtó, ő pedig ismét egyedül, a hideg lakásban. Nem tudta, hogyan lépjen túl önmaga korlátain, sőt, nem is akarta megtenni, hiszen még a problémát sem ismerte. Más láthatta, és látta, de nem tudta mit tegyen. Ma reggel sem azért jött el, hogy ott hagyja szenvedni, egyszerűen csak nem tudta hogyan segíthetne ennek az önmagát lassan romboló, pusztító lánynak. Ez pedig lassacskán őt is felemésztette.