Christopher Paolini: Eragon

Nagyon jól emlékszem a címre: Eragon. Csodálatos hangzású, vérbeli fantasy regénycím. Bár először nem regényként, hanem mint film ismertem meg. S egészen biztosan moziban láttam, de a jelentősége mégis abban leledzett, hogy Avril Lavigne Keep Holding On című száma betétdalként szerepelt benne. Mára már semmire se emlékszem belőle, az előbb említett számon, és a fiú és sárkánya főszereplő kombináción kívül.

A fantasy iránti rajongásom nem titok, az Eragont pedig már hosszú ideje tervezgettem, de csak novemberben sikerült a kezem közé kaparintanom. A rengeteg beadott esszé után élvezet volt valami mást olvasni, nem csak szakirodalmat.

A történet roppant egyszerű, a 15 éves árva, vidéki fiú egy furcsa követ talál a Gerinc nevű hegységben vadászat közben, ami mintha csak ott termett volna. Az olvasó ezzel párhuzamosan bepillantást nyer a kulisszák mögé, s előbb tudja, mint Eragon, hogy valójában sárkánytojás, amit talált, és nem csak egyszerű kő. A sárkány pedig igazi ritkaságként megy Alagäeisában, a valaha a Lovasok otthonának számító országban.  A kikelt sárkányfióka a fiút választja Lovasává, és ezzel hatalmas veszélybe sodorja a közeli falu, Carvahall lakóit, és Eragon „családját”, az őt nevelő Garrowt és Ronant, a fiát. A fiú nem maradhat ott, mikor rá vadásznak, így megkezdi kalandos utazását a birodalmon át Brommal, a falu mesemondójával, aki sokkal több annál, mint aminek látszik.

Paolini összetett világot tár elénk, amiről rengeteg új információt tudunk meg, de szerencsére az egyszeri ránk zúdítás helyett folyamatosan, lassan adagolva tudunk meg egyre többet és többet a valaha a Lovasok által felügyelt és irányított Alagäeisáról, többi lakosáról, a tündékről, törpökről és vardenekről. A birodalom ma azonban sötét árnyéka régi önmagának, és bukását éppen a Lovasok megszelídíthetetlen, mindenki felett álló hatalma okozta. A király, Galbatorix valaha dicső Lovas volt, ám elvesztette sárkányát, és ezzel együtt az őrület szakadékába táncolt. Egymás ellen uszította társait, így történetünk kezdetekor már egyetlen élő Lovas sem maradt. Éppen ezért fontos Eragon feltűnése, és sárkányáé, Saphiráé, hiszen hatalmukkal senki sem érhet fel, ezért fontos, kinek az oldalán áll. S hogyan képes dönteni egy alig felnőtt fiú, akit ide-oda tépnek a hatalomvágyó népek?

A történet ötletes, bár nem nélkülöz a műfajra jellemző kliséket, de még emellett is elgondolkodtató és szórakoztató. Az írásmódja azonban néha bánt, és nem tudom, hogy ez a fordítás bűne-e. Egyes jelenetek részletessége szembetűnően különbözik más, roppant röviden leírt eseményektől. Ilyenkor mindig az első könyves író mentség jut az eszembe, még akkor is, ha ez nem igazán meggyőző. Többet szeretnék olvasni Eragon belső vívódásairól, érzelmeiről, még akkor is, ha ez a pörgős kalandok sorából kilógna.

A karakterek igazán szerethetők, a főszereplők pedig szerencsére nem egysíkúak, hanem izgalmas titkok rejlenek személyiségük mögött magyarázatként, legyen szó akár Aryáról, a tündéről, Bromról, de még Saphiráról is. A sárkány és Lovasa gondolati úton való kommunikációja bensőséges viszonyt tükröz, azonban félelemre adhat okot, hogy az elmékbe más is be tud törni, így „találkozik”először Aryával Eragon, ugyanakkor így idézheti meg őt Galbatorix is. A könyv világa hemzseg a varázslattól, amit egy kitalált ősnyelv hív életre, amin a szavaknak ereje van, és amin nem lehet hazudni.

A kötet végén szinte le is lehetne zárni, talán ezért is készült egyetlen film belőle, ennek ellenére rengeteg nyitott kérdés marad megválaszolatlan, amelyre remélhetőleg a következő kötetekben kielégítő válaszokat kapunk.

Az Eragon szórakozásnak jó, fantasy rajongók számára értékelhető, mégis inkább fiatalabb közönséget céloz. Én már a másodikba is belekezdtem, és bármit is mondjanak, mindet végig olvasom. A tervem legalábbis ez.