Megfagyott

Az óra elromlott, de a lány nem vette észre. Az ablak előtt ült, előtte egy bögre zöld tea gőzölgött. Odakint azok a különös felhők borították az eget, amik havat hoznak. Világító, vibráló, tiszta szürkék. Hidegek és kemények, nem mélabús, lágy eső fellegek, sem haragos, örvénylő viharfelhők. Míg kint ragyogó világosság, bent sötétség töltötte be a teret. A másik ablak redőnye lehúzva, a villany lekapcsolva, mintha megállt volna az idő.

A konyhában rozoga toronyra halmozva álltak a mosatlan edények a mosdókagylóban, üres zacskók, kávés dobozok a pulton. Szétszórt ruhák a nappaliban. Könyvek szerte-szét a hálószoba szőnyegén. Vizsgaidőszak. Tegnap megvolt az utolsó vizsga is, szabadnak kellene éreznie magát, a hedonizmus útjára lépni, elengedni a gondolatot, könnyű léptekkel szállni, egyre csak szállni. De nem oldotta fel az  időcsapdát az utolsó vizsga se. Valami még hiányzott.

Meg se kellett szólalnia, hogy tudja Ő jött meg. Csak az ajtó csikordult és megindultak a jól ismert puha, de határozott léptek, amik itt-ott elméláztak. Most leteszi a táskáját a nappaliban, benéz a konyhába, hogy ott van-e. Csóválja a fejét az edények láttán, megjelenik az a fanyar mosoly az arcán, amiben egyszerre jelenik meg a bosszúság, ugyanakkor a tudat, hogy ő is elmoshatta volna. Kávét főz, hallani a kotyogását. A lány maga elé képzelte, ahogy ott áll zokniba, ujjai még merevek a kinti hidegtől, arcából lassan kifut a pír, és apránként felolvad a kávé gőzétől. Mire kinyitotta szemét már ott ült mellette. Némasága feszültséget sugárzott. Megszokta, hogy nem beszél sokat, de ez más csend volt. Gát, ami az esős évszak idején egyre nehezebben tartja vissza a duzzadó vizet.

- Gyönyörű, nem? - oldotta fel végül.

- Persze, innen bentről - csattant máris fel a kedves hang szokatlan éllel - a 47-es negyed órát késett, ráadásul az ügyfelem el se jött, aki miatt ma külön korábban mentem. A főnöknek persze ez részletkérdés, velem üvöltözött.

Csend lett ismét. Az éles hang elhallgatott. Egy darabig csak nézték a hóesést, és a forró italaikat szürcsölgették. A város, mely reggel még oly sürgő volt, most bénaságra kárhoztatott. Eltűntek a szaladgáló emberek, a dudáló, araszoló autók és száguldó motorosok.  Most szinte néma volt, mozdulatlan, csak a 47-es járt, késve, de biztosan.
A fiú nem várt választ a lánytól. Fölösleges is lett volna, hiszen üres szavai nem hoztak volna megnyugvást. A hallgatása oldozta fel, abban talált megértést.

- De hülye is vagyok! Jól ment? - ezúttal teljesen másként csengtek a szavak. Olyan kedvesség színezte a szavakat, amik csak egy szerelmes embertől származhatnak.

- Igen, jó tételt húztam. - most először nézett rá hosszú napok óta. Az arca fáradtnak tűnt, de a szemében ragyogott az a boldogság, ami a lány szemében is. Olyan jól ismerte ezeket a vonásokat, arca markáns éleit, egyenes orrát, magas homlokát, amibe belelógtak rakoncátlan tincsei.

- Hiányoztál! - mondták egyszerre. Elmosolyodtak. Egyetlen perc alatt feloldották a hetet, ami falként állt közéjük.

Sokáig nem mozdultak, csak ott ültek az ablakban. A hó lassan bevonta a várost, csendben hullottak a pelyhek, csak a 47-es járt rendületlenül. Egymáshoz simultak, miközben a kávé és a tea üres bögréje szomorúan tátongott. Lélegzetük összefonódott. Most a lány nem bánta, hogy megállt az idő. Biztonságban volt Vele, mert ő megértette. Csendje fülre talált, mélázó érintése csodálatos kincsre. Kimerülten hajtotta fejét a fiú vállára. Ő homlokon csókolta, hallgatta egyenletes szuszogását, de nem mozdult. Szeretett szikla lenni. Talaj ennek a cseppnyi, játékos felhőfoszlánynak. Az óra nagyot kongott a csendben. A kismutató elindult.