Mellékvágány

Az ágyamon fekszem, és nyelvtan tételeket magolok háztartási kekszet nassolva. Gyomorrontás, és meglepő módon nem az érettségitől lettem rosszul, hanem egy vírus kapott el. Kint szürke felhők gyülekeznek és egyre csak hűvös az idő. Borús csütörtök délután, mindjárt nyár, június és a hajrának még nincs vége.

Furcsa reggel arra kelni, hogy üres a lakás, kihűlt a tea és a kávé, mosatlanok a reggeli bögrék a pulton. Álmosan üres és szürke a ház, mint egy analóg fénykép. Kenyeret vágok, bekapcsolom a pirítót és tányér után nyúlok a szekrénybe. A hideg teát kiöntöm a bögrébe. Se nem melegítem, se nem cukrozom – lusta vagyok ennyi erőfeszítést bele tenni, mikor még a paplan nyoma is ott van az arcomon, és a fülemben az ébresztő hangja visszhangzik. A gép halk kattanással jelzi, hogy elkészült a kétszersültem. Vajasan majszolom el, közben az okos telefonomon böngészve a világhálót. Mezítlábas talpaim könnyedén tapadnak a konyha hideg kövéhez. Nyár van. Amikor csak tehetem, mezítláb járok, még télen is zokni nélkül bújok a papucsomba, ha itthon vagyok. Imádom a kert füvét érezni a talpam alatt, ami hol bársonyosan puha, hol pedig elszórt, durva csomók, amik között aszott cseresznyék lila színű földi maradványai bújnak meg a gyanútlanok elől. Én is belelépek, de már nem visítok fel undoromban. Először kiráz a hideg ugyan, de hamar megszokom, még ha szúr is egy kicsit. Miért szeretek mezítláb lenni? Talán mert a nyárra emlékeztet, teljes gondtalanságában, kellemes melegében, amikor csak úgy kiszaladhatok cipő és papucs nélkül a házból, könnyedségében és természetességében. Az elmém mosogatás közben kalandozik el, de mikor elzárom a csapot hidegen ölel körül a valóság a konyha félhomályában. Visszamegyek a szobámba tanulni, de fülledt levegő és rendetlenség fogad. A szoba végébe sétálok a redőnyhöz, hogy felhúzzam. Aranysárga fény özönlik be a szobámba, és közben megfordul a fejemben, hogy micsoda díszpéldánya ez a kliséknek. Ennek ellenére szeretem őket. Néha ugyan elfog a félsz, hogy ezeket használva nem leszek egyéb, mint a társadalom puzzle-jébe illő darab, a fogyasztó, és mégis termék, a világszemlélet és a gazdaságpolitika alkotása, a marketingesek kísérleti egere. Hiszen a popkultúráért is rajongok, és ontom magamból a reklámmal is felérő sorozat, mozifilm és könyvkritikákat, ajánló leveleket. Csokrostul vásárolom a közhelyeket és téglaként építem bele a személyiségem műanyag öntőformájába. Fölösleges, az élet ellen lázadni csak halállal lehet. Végül elkeseredésemben eszembe ötlik, hogy hibáinkat felismerni már fél siker, hiszen csak akkor léphetünk fel ellenük, és különben is gondolkozom, tehát mégsem olyan erős a befolyás. Kivéve, ha azt gondolom, amit ők akarják, hogy gondoljak, de akkor már nagy a baj, mert túl sok YA disztópiát olvastam, vagy agyamra ment a sok Doctor Who epizód.

Gyorsan teszek rendet, mielőtt az elmém újabb tévútra vezetne. Minduntalan kerülné a pirosan villogó TANULÁS feliratot, de örökre nem lehet. Összehajtogatom a szétszórt ruhákat és a szekrényembe teszem, a szanaszét heverésző tankönyvekből csinos kis tornyokat építek. Közben kedvenc Spotify lejátszási listám, a Your Favourite Coffeehouse szól. Megakad a kezemben egy furcsa kis kötet, A titokzatos London. Útikönyv. Jaj, nyár! Négy éve ilyenkor az angol főváros utcáin barangolva fedeztem fel a világot. Az indulás előtti izgalmak, a bőröndbe pakolás, New York, Párizs, Milánó! A világ vár, s én itt ülök a szobámban és nyelvtan tételeket tanulok. Illetve tanulnék. A laptop órája 11:28-at mutat. Nincs is igazán nyár, jövök rá, csak ha a tanulásnak végre vége szakad. Az pedig még a jövő zenéje.