Emlékfoszlányok

A történelem a tanítómesterünk, nagyszerű történetek és szörnyű küzdelmek őrzője, a múltunk. Tőle függ a jelenünk, a jövőnk, és mindig itt kell lennie arra, hogy emlékeztessen minket elkövetett hibáinkra, helyes döntéseinkre, egyéni és közös sorsokra, amelyek megváltoztatták az emberiséget. Ma, 2015. január 27-én ünnepeljük a holokauszt nemzetközi emléknapját, a történelem egyik legemlékezetesebb fordulópontját.

Népirtás. Idegen szóval genocídium. Bizonyos bűncselekményeknek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával történő elkövetését jelenti. A holokauszt nem volt az első, és sajnos nem is az utolsó népirtás az emberiség történelmében, mégis, különös jelentőséggel bír a világ szemében, s a sajátomban is. Miért? Miért nem arról beszélünk, hogy irtották majdnem ki az amerikai őslakosokat, az indiánokat. Vagy hogy már az ókori Rómában is keresztényüldözések voltak? Talán az örmény népirtás kisebb jelentőségű lenne? Ez mindössze néhány kiragadott példa. Talán azért a holokauszt, mert oly sok nemzetet érintett, és a technika oly korában történt, hogy az információ már gyorsa(bba)n terjedt. Talán azért, mert nyomai még most is eltörölhetetlenül állnak látogatók milliói előtt, vagy eddigre érett meg az emberiség annyira, hogy belássa saját tetteinek szörnyűségét.

A holokauszt valahogy helyet talált az érdeklődési körömben, pedig kifejezetten félek a horror történetektől, az orvosi létesítményekben pedig a rosszullét kerülget. Élesen emlékszem a napra, amikor megpillantottam az Auschwitz-Birkenau-i tábor helyén létre hozott látogatóközpont bejáratát. Pontosabban Auschwitz I. bejáratát, azzal a bizonyos felirattal. Nem volt tiltva a fényképezés, de összesen egyetlen fotó készítésére voltam képes. A többi beleégett az emlékezetembe. A történet nem volt ismeretlen, hiszen jártam én történelem órákon, s még általános iskolában megnéztünk egy Anna Frank kiállítást is. Mégis, idegenvezetőnk olyan borzalmas részleteket mondott el, amik még a leghidegebb szíveket is megérinthetik. Az egyik legborzalmasabb pontja a látogatásnak mindjárt az elején történt, amikor az egyik barakkban sétáltunk. A hosszúkás épületet középütt folyosó szelte ketté, jobb és bal oldalt különböző szobákkal, ahol mosdó, iroda és a foglyok számára fenntartott hálószoba volt látható, szegényes berendezéssel, katonás rendben. De nem ez volt a legrémisztőbb. A folyosó falán ugyanis megannyi áldozat fényképe nézett rémült, beesett szemekkel ránk. Eleinte ugyanis így tartották számon őket, fényképpel, a tetoválás csak később, nagyobb létszámra rúgáskor váltotta fel a módszert. Rettenetes érzés volt. Mintha a képek emberei beleláttak volna a lelkembe, szemük a reményvesztettség és kimerültség mellett vádló volt, bár ezt csak én képzelhettem bele. Ott sétáltam, és bűnösnek éreztem magam, amiért itt vagyok, amiért élek, amiért (legjobb tudomásom szerint) nem vagyok zsidó. Amiért engem nem vittek oda, hogy kiálljam szenvedéseiket, amiért nem tettem semmit, hiszen még nem is éltem. Mintha én lettem volna a bűnbak, millió véres kezű gyilkos helyett én álltam ott előttük, és bennem testesült meg a megbánás. Egy másik, igen megrázó pillanat akkor ért, amikor már az Auschwitz II-ben - ahova azok a bizonyos sínek vezetnek – jártunk, és több szobán keresztül néztük az üveg vitrin mögé rejtett maradványokat. Halomban állt az emberi haj, a bőrönd, szemüveg, sok-sok pár, és páratlan cipő. Hallani a milliós számokat egy dolog, de látni a törött lencsés, drótkeretes szemüvegeket, amik mint egy óriási szemétdomb, magaslanak és töltenek be egy fél szobát, egészen más. S szégyen, vagy sem, a gázkamrák se keltettek bennem olyan rémes érzéseket, mint azok a fényképek a barakk folyosóján. Üresek voltak és ridegek, még csak szúrós szag se terjengett a levegőben (bár azt hiszem, az komoly baj lett volna). Mindez felkavaró, de az emberek nélkül sokkal kevésbé volt megrázó. Ne érts félre, nem akartam volna ott látni holttesteket, de egy ember szenvedése, mint azokon a fotókon, sokkal élesebb képet ad, mint bármely bemutató eszköz.

Az egyetlen fotóm, bár nem látszik jól a felirat

Remélem egyszer minden ember ezen a földön rájön, mekkora szörnyűséges tett, amikor ártatlanok millióit, sőt, akár csak egyetlen ártatlant is gyilkolnak, hiszen a halál még mindig itt jár, közöttünk. Eltűnt repülőgépek, iskolai lövöldözések, terrortámadások. Charlie Hebdo. 9/11.

A témában több könyvet is elolvastam, s mindegyiket, a maga nemében fantasztikusnak találtam, csak Anna Frank naplójával nem voltam igazán kibékülve, de erről már olvashattál. Ha érdemesnek találod, olvass el egy párat.

Anna Frank naplója (link abejegyzéshez)

Markus Zusak: Könyvtolvaj (link a bejegyzéshez)

Robert Merle: Mesterségem a halál

Könyv nem volt még, ami ennyire felbosszantott volna (a Trónok harcát kivéve). A francia írókönyve egy nürnbergi perbe fogott bűnös, Rudolf Höß, az auschwitzi haláltábor vezetőjének vallomásaiból készült, így a valósághoz igen közeli képet kapunk, csak nevek lettek megváltoztatva. A történet egész fiatal korától követi Rudolf történetét, aki hideg, számító, és jó katona. Az egyes szám első személyben íródott könyv különösen hidegvérű narrátora már fiatal kora óta a hazáját akarja szolgálni, és gondolkodás nélkül teljesít minden parancsot. Ha kell, megházasodik, ha kell, embert öl, százával. Hihetetlen olvasni, ahogy íróasztala felett ülve, a tudósok izgalmával és olthatatlan tudásvágyával próbálja meg kitalálni, hogyan, milyen módszerrel lehetne gyorsítani az elgázosítást. Hihetetlen olvasni, hogy mennyire nem számít neki az emberi élet, és hogyan hihet még ebben az elfajzott eszmében. Földhöz vágós, gyomorforgató, de nagyon tanulságos olvasmány.

Kertész Imre: Sorstalanság

A legutóbbi olvasmányom ebben a témában más, mint a többi. Tulajdonképpen nem volt két egyforma könyv az eddigiek között. Egy fiatal fiú, Köves Gyuri életét követhetjük nyomon, ahogy megjárja az auschwitzi, majd a buchenwaldi koncentrációs táborokat. A tizenöt éves fiú először fel se fogja, mi történik vele, s jóhiszeműsége már-már határtalan, katonák ide vagy oda, haláltábor ide vagy oda. Ő azt hallotta a németek nagyon precíz, becsületes emberek. A munkára képes fiút hamar egy kisebb munkatáborba szállítják, ahol lassan feldereng előtte a valóság, és már a túlélés a cél. Amikor megbetegedik, szinte veszni látszik minden, de szerencsére időben érkezik a felszabadítás.

Eleinte igen zavarónak éreztem a gyermeki kíváncsiságot, naivitást, csak később ébredtem rá, hogy nagyon is valóságos képet fest vele az író. Én már azért tudok róla, mert a történelemkönyv oldalain olvastam, de főszereplőnk megélte. Megélte, hogy sarkaiból fordul ki a világ, és minden, amiben eddig hinni lehetett, megélte, hogy közönséges bűnözőként bánnak velük, sőt, még rosszabban, állatokként. Megélte, hogy titkolják előle a valóságot, s ő hinni akart nekik. Amikor kórházba kerül sérüléseivel, talán csak akkor kezelik emberként, s valamilyen csoda folytán túlélhet. Szörnyű megtörve haza térni „látni”, csak azért, hogy szembesüljön vele, mindent elvesztett. Hihetetlen erejű mű, s legyen büszkeségünk, hiszen irodalmi Nobel-díj járt érte.

Ipszilon

Mostanában többször merül fel bennem, hogy az engem is érintő kérdésekkel foglalkozzak. Mindig túl kicsinek, jelentéktelennek és tapasztalatlannak éreztem magam, ahhoz hogy véleményt formálhassak. Akinek a szavai halkan verődnek szét egy szoba üres falai közt. Most sem érzem magam többnek, jobbnak annál, mint aki korábban voltam, egyetlen vizsgaidőszakkal a hátam mögött. Mégis, hiszek abban, hogy a szónak ereje van, és remélem, hátha ma az enyém is célba talál néhány fület.

Szeretek hallgatni. Mások gondolatait a világról, nézetét a valóságról, elképzeléseit a jövőről, meséit a szenvedélyeiről. Érdekelnek. Mindig valamilyen érzést váltanak ki belőlem, bennem hagynak egy apró parazsat, ami lobogó máglyává hevülhet. Válthatja ki lelkesedésemet, csodálatomat, undoromat, elkeseredésemet, gúnyomat, de közömbösséget sose. Hiszen nincs is annál szebb, ha valaki a szenvedélyéről beszél, amiben igazán hisz, ami az övé teljes egészében. Átadja magát, a szeme csillog, a hangja biztos, sőt, egyre hangosodik. Magamról legalábbis biztosan tudom. Annyira gyönyörű látni, hogy van valami, amiért tenni fog, ami mozgásba lendíti, ami fontos számára. S amilyen csodálatos az ember, ez a szenvedélye annyi mindenkinek más és más, az érzés mégis egyforma. Az életet nem lehet közömbösen élni.

Még éppen a határvonalon, de az Y generáció gyermeke vagyok. Valami más, valami egészen új – a változást pedig nem mindig fogadják tárt karokkal. Sok vád ér minket – már ha beszélhetek egy egész generáció nevében – többek között az is, hogy nem élünk elég minőségi szociális életet, nem ápoljuk megfelelően kapcsolatainkat. Nem érdekelnek minket az emberek, nem tudunk odafigyelni, nem vagyunk elég kitartóak. Itt van például ez a blog jelenség. Öt éve csinálom, különböző platformokon, kisebb (kit áltatok??!)  nagyobb kihagyásokkal. Ez az Y generáció csodája. Évek óta írjuk, szerkesztjük, „nevelgetjük” őket, hogy jobbá tegyük, hiszen ez a szenvedélyünk. Sokan kezdtek bele, sokan adták fel – ez ugyanis bizonyos, a blogolás, ahogy más dolgok, nem való mindenkinek. Ez így van rendjén. A blogokat nem csak írjuk, olvassuk is. Én is, ugyan kevesebbet, mint szeretném, de mégse hagyom ki a napi rutinomból. Azért követem őket, mert érdekelnek mások gondolatai, munkájuk. Ismeretlen ismerősökké válnak, akik velünk tartanak a mindennapokban. Hiszen, miért is írjuk ezeket a blogokat? Egy nyújtózkodás, (segély)kiáltás a világ felé, hogy „Hahó! Itt vagyok! Figyeljetek rám is!”. Azért csináljuk, mert ez a szenvedélyünk, mert hiszünk benne, elismerésre vágyunk, vagy csak szeretnénk megosztani másokkal mit csinálunk, hogy hallassuk a hangunkat. Így válhat egy blog jelentőssé, ha olvassák, és ha szenvedéllyel szerkesztik, a szívüket is beleteszik. Egészen sok féle lehet, szinte bármilyen témában könnyen találunk.

Hát ezek után mondja nekem valaki, hogy közömbösek, érdektelenek vagyunk, hiszen a közösségi média éppen az ellenkezőjét mutatja. Különös gondot fordítunk a tartalomra, arra, hogy mit osztunk meg, kik láthatják, mit fognak gondolni. Van, aki szélesre tárja az ablakot, más csak résnyire nyitja, és alig enged bepillantást az ő világába. Nem mindenki akarja megosztani a világhálón az életét, mert még mindig bizonytalanok vagyunk vele szemben. Legyen ez a kép akármilyen hazug, s a „mit fognak gondolni?” felületessé is teszi, attól még ugyanúgy érdeklődésünket mutatja. Mások életéhez ezek alapján fogjuk hasonlítgatni a sajátunkat. Ezen a blogon én is beengedlek Téged, kedves olvasó. Beleláthatsz a gondolataimba, életem eseményeibe, fotóimon keresztül pedig láthatod a világot az én szemüvegemen keresztül.

Mi az a generáció vagyunk, aki törődik a dolgokkal. A közösségi média egy eszköze ennek, ahol figyelhetünk másokat, amin keresztül tarthatjuk a kapcsolatot, ugyanúgy, mint élőszóban, levélben, telefonon. Sőt, megkockáztatom, ugyan olyanok vagyunk, mint bármely más fiatal generáció, csak az eszközeink, a környezetünk különböző, s mi ehhez alkalmazkodunk. Mi is lázadunk, meg akarjuk váltani a világot, új világrendet állítani: a miénket. Ahol nem nézik ki a tetovált embereket, ahol nem számít a bőrszín és a nem. Ez a szenvedélyünk közösen, még ha egyénileg mindenkinek más és más. Sőt, több szenvedélyünk is lehet egyszerre. Én a szavaimmal szeretnék varázsolni, agytekervényeket megmozgatni, szíveket megdobogtatni. Gondolatokat ébreszteni, hiszen a gondolatnak ereje van. Ez az én szenvedélyem, s remélem a szenvedélyem másban is fellobbanthatja a tüzet.

Szeretek beszélni is, de nem mindenkinek. Introvertált, ez a szakszó. Mielőtt megszólalnék, meg kell győződnöm róla, hogy valóban meghallgat-e, nem csak elengedi a füle mellett. Hogy beszélhessek tisztán, csillogó szemmel a szenvedélyemről.

Kétezer tizennégy

Amikor az idei táncos karácsonyi bulin eszembe jutott hogyan álltam ott, kicsit kevesebb, mint egy éve, akkor éreztem megint milyen sok is ez a háromszázhatvanöt nap. Meg az is, hogy valahogy így kezdtem az óév búcsúztatómat tavaly is. Most azonban csak klisék jutnak eszembe, hogy ezt az évet magam mögött hagyom. Ha kétezer tizenhármat elneveztem, akkor ezt kétezer tizennégynek is megadom. Ez az év a változás éve volt. Hiszen pontosan ez a gondolat ütött meg, a fűtött kulcsos ház félhomályában – egy éve másról se beszéltem, csak a felvételiről, hogy mennyire félek, és mennyire tanácstalan vagyok. Most pedig már úgy álltam ott, egyetemistaként, két sikeres vizsgával a hátam mögött. Most már nem a felvételi, hanem a vizsgaidőszak a rettegett szó. Már nem azokkal táncolok minden héten, akikkel azon az estén együtt szórakoztam, bár ez az év mégis nagy részben róluk, a velük töltött pillanatokról szólt. Ó, azok az elviselhetetlenül forró, fellépésekkel zsúfolt nyári hétvégék! Hiányoztok!

Tettem egy fogadalmat Nektek, de leginkább magamnak tavaly: havonta kétszer posztolok. Bár kimondani, leírni sose mertem, de reménykedtem, hogy az a kettő mindig írott szó lesz, novella, naplójegyzet, kritika, de nem így lett. Ennek ellenére büszke vagyok az elért teljesítményre, és jövőre még jobban fogok igyekezni, magamért és Értetek.

Az év legemlékezetesebb pillanatai az iskolához kötnek: ballagás, érettségi, a „felvettek” pillanat, az első egyetemi napok, a gólyabál. Nagy lépésekben haladtam, sok munka gyümölcse ez nekem – de azt hiszem mindenki életében – és alighanem igazán meghatározó. Emellett a sok fáradozás mellett kellett valami, ami tartotta a lelket bennem, amivel át tudtam vészelni a nehéz időszakokat: legfőképpen a tánccal, de volt itt utazás, és nem csak Budapestre. Csehországai varázslatos tájain barangoltam a családdal, és Prága ismét elkápráztatott. Jó volt találkozni a „régiekkel”, akikre mindig szakítok időt, ha itthon vagyok, de legalább ennyire élveztem, hogy megismerhettem néhány új barátot. S tudom, úgy beszélek, mintha egész évemet az egyetem töltötte volna ki, de még mindig élénken élnek bennem a középiskolás, csodálatos pillanatok.

Zene töltötte ki mindennapjaimat, a három megállónyi villamos és metró utat, de a három órás vasút utazást is. Az év zenei felfedezése részemről George Ezra volt, akinek Budapest című száma megdobogtatja a magyar szíveket, még ha csak szikrányi köze is van fővárosunkhoz. Akinek a koncertje megéri a hosszú sorban állást, a várakozást, meg élőben még sokkal fantasztikusabb, mint felvételről.

Véget ért az elnyújtott Hobbit filmtrilógia, elvesztettünk néhány színészt, de még mindig láthatjuk munkájuk gyümölcsét. Végig söpörte az internetet az ALS Ice Bucket Challange, Ukrajna igazi darázsfészekké változott, ebola járvány pusztít a fekete kontinensen és Malala béke Nobel díjat kapott. Volt itt téli olimpia Szocsiban, foci vébé Brazíliában, az Apple piacra dobta az iPhone 6-ot, és nálunk majdnem bevezették az internet adót. Igen, csakis a popkultúra.

Olvastam, bár az utóbbi időben meglehetősen sok szakirodalmat, de a nyáron és az érettségi időszakában hódoltam a YA iránti rajongásomnak, és hódolatomat tettem a kolumbiai irodalom előtt.

A fotózás sem maradhatott el, a gépem sok havat látott, gyönyörű városokat, és a természet csodáit, ahogy az már lenni szokott. Na, meg a karácsonyt.

Nem érzem különös váltásnak az új évet, nem hiszek abban, hogy csak ekkor változtathatunk, de lássuk be, mégis sokkal motiválóbb, hiszen véget ért valami régi, s kezdődik valami új.

Kívánok mindenkinek sikerekben gazdag új évet, és hogy tartsatok velem az utamon. Remélem egy év múlva ugyanitt, találkozunk!

Írjatok remek könyvet magatoknak!

Christopher Paolini: Eragon

Nagyon jól emlékszem a címre: Eragon. Csodálatos hangzású, vérbeli fantasy regénycím. Bár először nem regényként, hanem mint film ismertem meg. S egészen biztosan moziban láttam, de a jelentősége mégis abban leledzett, hogy Avril Lavigne Keep Holding On című száma betétdalként szerepelt benne. Mára már semmire se emlékszem belőle, az előbb említett számon, és a fiú és sárkánya főszereplő kombináción kívül.

A fantasy iránti rajongásom nem titok, az Eragont pedig már hosszú ideje tervezgettem, de csak novemberben sikerült a kezem közé kaparintanom. A rengeteg beadott esszé után élvezet volt valami mást olvasni, nem csak szakirodalmat.

A történet roppant egyszerű, a 15 éves árva, vidéki fiú egy furcsa követ talál a Gerinc nevű hegységben vadászat közben, ami mintha csak ott termett volna. Az olvasó ezzel párhuzamosan bepillantást nyer a kulisszák mögé, s előbb tudja, mint Eragon, hogy valójában sárkánytojás, amit talált, és nem csak egyszerű kő. A sárkány pedig igazi ritkaságként megy Alagäeisában, a valaha a Lovasok otthonának számító országban.  A kikelt sárkányfióka a fiút választja Lovasává, és ezzel hatalmas veszélybe sodorja a közeli falu, Carvahall lakóit, és Eragon „családját”, az őt nevelő Garrowt és Ronant, a fiát. A fiú nem maradhat ott, mikor rá vadásznak, így megkezdi kalandos utazását a birodalmon át Brommal, a falu mesemondójával, aki sokkal több annál, mint aminek látszik.

Paolini összetett világot tár elénk, amiről rengeteg új információt tudunk meg, de szerencsére az egyszeri ránk zúdítás helyett folyamatosan, lassan adagolva tudunk meg egyre többet és többet a valaha a Lovasok által felügyelt és irányított Alagäeisáról, többi lakosáról, a tündékről, törpökről és vardenekről. A birodalom ma azonban sötét árnyéka régi önmagának, és bukását éppen a Lovasok megszelídíthetetlen, mindenki felett álló hatalma okozta. A király, Galbatorix valaha dicső Lovas volt, ám elvesztette sárkányát, és ezzel együtt az őrület szakadékába táncolt. Egymás ellen uszította társait, így történetünk kezdetekor már egyetlen élő Lovas sem maradt. Éppen ezért fontos Eragon feltűnése, és sárkányáé, Saphiráé, hiszen hatalmukkal senki sem érhet fel, ezért fontos, kinek az oldalán áll. S hogyan képes dönteni egy alig felnőtt fiú, akit ide-oda tépnek a hatalomvágyó népek?

A történet ötletes, bár nem nélkülöz a műfajra jellemző kliséket, de még emellett is elgondolkodtató és szórakoztató. Az írásmódja azonban néha bánt, és nem tudom, hogy ez a fordítás bűne-e. Egyes jelenetek részletessége szembetűnően különbözik más, roppant röviden leírt eseményektől. Ilyenkor mindig az első könyves író mentség jut az eszembe, még akkor is, ha ez nem igazán meggyőző. Többet szeretnék olvasni Eragon belső vívódásairól, érzelmeiről, még akkor is, ha ez a pörgős kalandok sorából kilógna.

A karakterek igazán szerethetők, a főszereplők pedig szerencsére nem egysíkúak, hanem izgalmas titkok rejlenek személyiségük mögött magyarázatként, legyen szó akár Aryáról, a tündéről, Bromról, de még Saphiráról is. A sárkány és Lovasa gondolati úton való kommunikációja bensőséges viszonyt tükröz, azonban félelemre adhat okot, hogy az elmékbe más is be tud törni, így „találkozik”először Aryával Eragon, ugyanakkor így idézheti meg őt Galbatorix is. A könyv világa hemzseg a varázslattól, amit egy kitalált ősnyelv hív életre, amin a szavaknak ereje van, és amin nem lehet hazudni.

A kötet végén szinte le is lehetne zárni, talán ezért is készült egyetlen film belőle, ennek ellenére rengeteg nyitott kérdés marad megválaszolatlan, amelyre remélhetőleg a következő kötetekben kielégítő válaszokat kapunk.

Az Eragon szórakozásnak jó, fantasy rajongók számára értékelhető, mégis inkább fiatalabb közönséget céloz. Én már a másodikba is belekezdtem, és bármit is mondjanak, mindet végig olvasom. A tervem legalábbis ez.

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves Olvasónak, vagyis Neked!

A karácsony nekem...

Az első decemberem Budapesten többnyire vidám hangulatban telt. Amikor december elején először pillantottam meg a kivilágított körutat, úgy éreztem, mintha egy karácsonyi képeslapba csöppentem volna. Az első vizsgaidőszakom ugyan visszavett a karácsony-lázamból, de az első akadályokat sikeresen vettem, és utána igyekeztem bepótolni, amit előtte a tanulás miatt nem tettem. Jártam a Vörösmarty téren az adventi vásárban, fotóztam, majd haza vonatoztam és itthon voltam karácsonyi bulin, szülinapon, és persze a mi kis karácsonyi vásárunkon is. Pihenni nem nagyon volt időm, amióta haza értem, de most már talán néhány nyugis nap áll előttem. Ajándékok becsomagolva, karácsonyi zene szól maximum hangerőn, csak a hó hiányzik a tökéletes hangulathoz. 

Régen fogtam már a kezemben a gépet, úgyhogy az elmúlt napokban megpróbáltam képekben elmondani, mit is jelent nekem, hogyan is telik a karácsony.

Az adventi koszorúnk - évek óta én csinálom

Andrássy út

A nagykörút is ki van világítva

Karácsonyra ezekben a körömlakkokban hangolódom

A fára mindig kell a dekoráció

Kreatív, csináld magad ajándék lehet egy festett bögre

December eleje óta a Diótörőt hallgatom, annyira karácsonyi zene

Ajándékcsomagolás

A mézeskalács sütés is elmaradhatatlan

Hosszú nap után jól esik a forró tea