Kétezer tizenhárom

Tudom, tudjuk, mennyi babona köthető a tizenháromhoz. Rossz ómen, ha péntekre esik katasztrófa sorozatot indíthat. Hallottam egy olyan pletykát is, hogy az angolok egyenesen odáig mennek, hogy vannak olyan utcák, ahol egyszerűen nincs tizenhármas számú ház. Nem, nem azért mert rövidebb az utca, egyszerűen kihagyják. Hogy miért kezdtem ebbe bele? Csak azt akartam mondani, hogy számomra milyen különlegesen jó volt ez a tizenhárom. Kétezer tizenhárom. December 28-án reggel azon gondolkoztam mennyi minden változott ezalatt az egy év alatt. Megint a versikémet írtam a táncos karácsonyi bulira, de hirtelen belém hasított, hogy nem csak a helyszín lesz más: a társaság is. Akikkel tavaly együtt baktattunk a sötétben a 06:24-es távolsági buszra egy hosszú átbulizott éjszaka után, már más utakon járnak.

Magamban csak így neveztem, kétezer tizenhárom, a kockázatvállalás éve. Szerettem volna kilépni a komfort zónámból és emlékezetes dolgokat cselekedni. Ha maradéktalanul nem is sikerült beváltani ezt a fogadalmat, határozottan állíthatom, hogy elindultam a helyes úton, és ez a legfontosabb.

Nehéz egyértelmű győztest választanom az év eseményei közül. Hiszen voltam Amerikában, letettem a Cambridge felső fokú nyelvvizsgáját, egy Trónok harca rajongóhoz méltó nyaraláson voltam a tengerparton, a néptánc táborok leg-jét, Kalotaszentkirályt is megjártam, és beléptem az utolsó középiskolás évembe, és észbe se kaptam és megvolt a szalagavatóm is. 

Amikor arra gondolok, hogy február 14-ig le kell adnom a jelentkezésemet a felsőoktatás portáján, mindig az jut eszembe, hogy én csak utazgatni szeretnék. Megismerni kultúrákat, embereket, világokat. Aki tudja, hol képzik az efféle világcsavargókat: ne hezitáljon, szóljon! Ezért is érzem különösen szerencsésnek az évet, utazgattam - nem is akárhova - ami a kedvenc időtöltésem. Amerika, az álmok földje, New York, a világ egyik legmenőbb városa. Nem tudok elég hálás lenni, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Az utazások sorát Dubrovnikban folytattam, ahova olyan felkészülten érkeztem, mint egy idegenvezető. Itt forgattak, itt állt Sansa, pontosan így, és Joffrey ekkor mondta azt, hogy... Már régóta vágytam vissza a varázslatosan mediterrán horvát tengerpartra, és nem csalódtam most sem. Legalább ennyire vonzott a tánc tábor is, hiszen a két évvel ezelőtti jobbágytelki kiruccanásról is hasonlóan gyönyörű emlékeim vannak. Kalotaszentkirály a magyar népművészeti Paradicsom, mint egy divatbolondnak a milánói Gucci. De erről már mind írtam.

A nyelvvizsga komoly elhatározás volt, de megérte, még akkor is, ha utána majdnem három hónapba került, hogy megszerezzem a papírt a sikeres vizsgáról, és ha egyetlen egy százalékon múlt, hogy C2-es szintet kapjak. Elvileg. Szinte már nosztalgikusan hiányoznak az angol órák, a szombat délutáni nyelvvizsga feladatlap kitöltések, fogalmazás írások. ¿Hablas español?-ra cseréltem a Do you speak English?-t.

Idén táncoltam, mindig csak táncoltam, bevallom, hiányozni fog. Három és fél hónapja készültünk a nagy napra, és olyan gyorsan elillant. Egy villanás, még csak három napig sem tartó csoda.  Ráadásul, csak hogy nyelvemet nyújtsam a világra, közhírré teszem: a szalagavatóm december 13-án, pénteken volt, és tökéletes volt!

Persze az olvasást se hanyagoltam, befejeztem a Tűz és Jég Dala olvasását, kezembe vettem számos klasszikust (például az Üvöltő szeleket, csak hogy egyet említsek) és eközben rákaptam a sorozatokra. Nem is tudom, hogy a kosztümös drámákat vagy a sci-fiket szeretem jobban. Loki, Legolas és Lizzy (Elizabeth) Bennet egyformán a kedvenceim. Hát még a Doktor! Pár a végeláthatatlan listámból a kétezer tizenhármas évből: Trónok harca, Ki vagy Doki?/Doctor Who, White Queen, Death Comes to Pemberley, Szex és New York, Carrie naplója, Egyszer volt, hol nem volt/Once Upon a Time, Odaát/Supernatural... Közben kitört rajtam a Nyomorultak láz és a musical mánia ami rózsaszín felhőbe burkolta a Broadway Theatre Districtjét. 

A zenei kiművelésem új szintre lépett, olyan együttesek dalait hallgatom, akikről valószínűleg soha sem hallottál, és a nevük megjegyezhetetlen. Az indie műfaj, igen. Szóval ezeket jegyezd meg: Bastille, Mumford and Sons, Vampire Weekend, Arctic Monkeys, Lorde... 

Ez a kis keresztmetszet is mutatja mennyire mozgalmas év volt kétezer tizenhárom. Persze a blogolásban továbbra se járok az élen, de nem merek fogadkozni. Inkább arra kérlek tartsatok ki mellettem. Ha jól sejtem, kétezer tizennégy rettenetesen mozgalmas év lesz!

Boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok minden kedves olvasónak!

Anne Frank naplója - a kritika

Kedvelem a naplóregényeket. Mondhatni a műfaj rajongója vagyok, az utóbbi időben pedig azt vettem észre magamon, hogy különösen érdekelnek a provokáló témák. Bármi, amiről lehet vitatkozni érdekes, de az egyik legkényesebb téma a harmadik birodalom és vezérük által elkövetett genocídium (ami nem is a legnagyobb emberirtás a történelemben). A híres neves naplóban egy zsidó bujkáló kislány mindennapja enged betekintést, hogy közelebb hozza a történelmünk egyik legmeghatározóbb mozdulatát az olvasóhoz.

Nem is megfelelő kifejezés a naplóregény erre az írásra, hiszen a klasszikus regény egyetlen vonását sem hordja magán. Nem történik előre haladás a cselekményben, nem lesz megoldás a végén, ami megbocsátható lenne, ha tudhatnánk, hogy vár ránk egy folytatás, de mivel a történet elméletileg valós, ilyesmi nem fordulhat elő. Egyszerűen csak egy kislány feljegyzései, aki megpróbál hű képet festeni koráról és helyzetéről az utókor számára.

A naplóregények sajátossága, hogy a naplóíró szemszögéből nézünk a világra, belelátunk a fejébe, olvashatjuk érzéseit, gondolatait, kommentárjait a történésekre, embertársaira. Ez is az oka, hogy teljesen más, mint „fajtársai”, mert az egyes szám első személy olyan szabadságot ad az írónak, ami más regényben kivitelezhetetlen. Könnyebben azonosulunk a főszereplővel, naplóíróval, tudomásunkra tud hozni az elbeszélő kulcsfontosságú információkat a cselekmény szempontjából. Ugyanakkor befolyásolhat a nézőpont, pontosan azért, amiért jó: egy torzító szemüvegen keresztül nézzük a világot. Önmagában kedvelem ezt a művezetést, hiszen a Neveletlen Hercegnő naplója sorozatot is faltam, és a most oly népszerű Éhezők Viadala trilógiában is megkedveltem a makacs Katniss-t, és hiányoltam is a mozifilmben a személyes hangot. Anne Frank azonban idegesít.

Egyszerűen ennyi a problémám a könyvvel, az író személye. Anne egy 15 éves kislány, és úgy viselkedik, ahogy az ilyen korú gyerekek többsége. Lázadó kiskamasz, természetesen neki van igaza, őt aztán nem értik meg, a szülei pedig bár nagyon kedvesek – illetve inkább édesapja – még sem jön ki velük igazán. Azonban még ezt is elnézném, mondván hogy életkori sajátosságok, ha nem társulna mellé egy magas fokú önbizalom, vagy inkább önteltség. A bejegyzések többsége a huszadik századi írók számára bizonyára igazi gyöngyszem lenne, hiszen Anne folyamatosan a meg nem érettség érzésével küszködik, és csak a szerelem körül forognak a gondolatai. Bár igazán nem is kedveli lakótársát, mégis szükséges a lelkének a legyezgetés, hogyha megerőlteti magát csak megkedveli őt a fiú. Anne-nak mindenről megvan a véleménye – csakúgy, mint nekem – és ezt rögzíti a naplójába, de felülemelkedik a többieken, és lenéző gondolatait inkább csak papíron rögzíti.

A legjobban mégis az dühít, ahogy édesanyját kezeli. Bíráló hangvételű bejegyzéseinek nagy része őt érinti, pedig alighanem egy anya az, aki mindent megtesz, hogy egy családot az ilyen ínséges időkben összetartsa. Egyszer csúnyán össze is vesznek, és ugyan csak Anne szemszögét látjuk, mégsem tudtam teljes mértékben igazat adni neki.

A regény másik felében szerencsére érdekes információkat kapunk a bujkálásról, milyen volt, amikor még nővérének, Margotnak megtiltották, hogy köhögjön éjszaka, milyen szigorú rendszert vezettek be a fürdésre és a mosdó használatára, napfényt csak a sötétített ablakon keresztül szívtak magukba, de a születésnapot még így is megünnepelték, csak amúgy „hátsó traktusosan”.

Nekem kicsit hiányzik egy befejezés is, a lefülelés pillanatáról, de az eziránti áhítozásom sem találhat táptalaja, megint csak emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem fikció. El is érkeztünk a központi problémámhoz. A fikcióhoz edződött olvasóként nehezményeztem a cselekmény hiányát, a váratlan fordulatokat. Mégis, valamiért megkedveltem, hiszem napok alatt elolvastam, mert ha félretesszük a lázadó 15 évest, akkor egy ambiciózus írópalántát rejt az álca, aki a lehető legpontosabb történelmi hűséggel rögzíti a Hátsó traktus életét. Néha még szórakoztató is lehet egy lázadó kislány szárnypróbálgatása. Furcsa érzés, de azt hiszem ezt már kinőttem, vagy az is lehet, hogy sose voltam eléggé lázadó, hogy megértsem Annét, mindenesetre akit nem zavar a lapokba bújt kiskirálynő személyisége, annak mindenképpen élvezetes olvasmány. 15 éveseknek egyenesen kötelező.

Pszichológia avagy óda a limonádé filmekhez

Néha szükségünk van egy kis komédiára és boldog befejezésekre. Jót tesz a lelkünknek, mint a késő őszi vagy kora tavaszi napsütés. Van benne egy olyan kellemes melegség, ami nem hasonlít sem a dermesztően tiszta téli, és a füllesztő nyári testvérére.

Nap mint nap kelünk és tesszük a dolgunk. Kihívásokkal nézünk szembe, amik bátorságot igényelnek. Meg kell tenni őket, még ha nem is könnyűek, hogy az élet menjen tovább. Nem mondhatod, hogy nem írsz meg egy dolgozatot, nem mész el egy tárgyalásra, csak mert ma nincs kedved, és mert nehéz. Eközben könnyű a felszínes kötelességek dzsungelébe merülni, hiszen amit a világnak mutatsz meghatároz. A Facebook profilod, a sminked, ruhád, munkahelyed és a teljesítményed. Egy kép a külső szemlélőnek, ami segít előrejutni, vagy éppen hátráltat. De a legfontosabb, hogy legbelül boldog légy, nem az, amit mások látnak. Klisé, tudom, de szeretem a kliséket. Nem hiába szajkózza mindenki, az igazság attól még nem lesz kevésbé valós, hogy mindenki szájából elhangzik. Ápold a lelked! Nézz meg egy limonádé filmet! A végén mindenki olyan boldog lesz, a főszereplők egymásra találtak. Mosolyt csal az arcra, megnevetett, kikapcsol. Hidd el, hogy számít! Kisimít, megnyugtat és ha másfél órába is kerül, de talán segít továbblendülni a mindennapok nehézségein. Mindenkinek megvan ez a lélekerősítő gyógyszer. Van, aki elmegy és vásárol egy új ruhát, és csak akkor, miután a pénztáros a kezébe nyomta a zacskót száll csak el a zaklatottság. Más leül és benyom egy(-két) tábla Milka csokit. Valaki meghallgatja a kedvenc albumát, miközben a kedvenc plüsstakarójába burkolózva gubbaszt. Sőt, olyan is létezik, hogy elmegy futni az illető, hogy helyre billenjen a lelki egyensúlya. Millió példa és módszer, de talán a leguniverzálisabb a limonádé film. Megmutatja, hogy lehetséges a boldog befejezés, és még ha minden katasztrofálisnak is tűnik, akkor is van kiút. Jönnek még szebb napok.

Alapvetően nem vagyok nagy rajongója a műfajnak, de időnként szükség van, amikor már minden romba dőlni látszik, és a fellegek egyre csak gyűlnek, hogy egy tál pattogatott kukorica vagy egy bögre kakaó társaságában letelepedjünk a képernyő elé és elmondjuk magunkban: ez még nem a világvége, és felszabadítsuk a felgyülemlett feszültséget. Persze ha minden ilyen egyszerű lenne, mint ezek a filmek mutatják nem lenne művészet, irodalom, zene. Ezek olyan bonyolult érzésekből születtek, amikor az embernek szüksége volt, hogy kiadja, ami nyomta belülről, kifejezésre juttassa mit lát és milyen is a valóság az ő szemszögéből. A bonyolult emberek nem azon agyalnának hogyan tudják megfogni ez a bonyodalmat, hanem egyszerűen csak sodródnának és remélnék, hogy a megfelelő ponton kötnek ki, mert a végén minden jól alakul. De semmi sem egyforma és világos, hát járatjuk a tekervényeinket. Egyszer fent, máskor lent. Nem is lehet érteni igazán, mert ami ösztönös nem mindig illik bele a társadalomnak csúfolt játékszabályba. Ezért kellenek a limonádé filmek: a játékszabályok egyszerűek, és csak győztesek vannak!

Ha semmi sem jön össze, és még ez sem segít, akkor csak kiabáljunk a világ arcába, és megkönnyebbülve menjünk tovább. Például így:

Elvágyódás

Van egy gyönyörű kifejezés az angol nyelvben: Wanderlust. A szótár definíciója pedig: erős vágyódás, hogy valahol máshol lehessünk. Fogadni mernék, hogy nem csak az írók, költők és egyéb irodalmi karakterek éreznek így. Én is állandóan ettől szenvedek. Imádok utazni, újat megismerni, újrakezdeni. Mindig valahol máshol, valami mást. Az utazás gyönyörűsége, hogy amikor már megszoknád tovább állsz. Nem töltesz el sok időt ugyanott. Nem mondja azt a pincér, hogy a szokásosat hozhatja-e. Nem válik rutinszerűvé a mindennap, sőt, ki sem alakul. Persze ez telis-tele van búcsúzással, ami nehéz. De mindig jönnek az új ismeretségek, és nincs idő megállni és a búcsúzáson bánkódni. Meg amúgy is, egy idő után könnyebb a búcsú. Ez, na ez lehet, hogy rutinná válik, bár az elválás sosem lehet az. Legalábbis szerintem.

Nem vagyok a földhöz kötve. Sodródnék, mennék, csak vinne már a szél. Messze-messze, ahol érhetnek új hatások, új találkozások, változatosság. Elvágyódom. Nem azért, mert rossz lenne itt nekem. Szeretek itt lenni, hogy ne szeretnék, hisz ez az otthonom. Kényelmes, barátságos, biztonságot adó. Csak az a baj, hogy már meguntam. Oly sok hely van, ahol nem jártam, oly sok kincs, amit fel kell fedeznem, oly sok búcsúzás és találkozás, ami nem történt még meg velem. Mindent meg szeretnék ismerni. Nem egy valamit, mélyrehatóan, hanem mindent, amennyire csak lehet. Röviden és gyorsan. Mindenről pár szót. Mondhatjátok: felszínesség, de valójában csak kíváncsiság és kielégíthetetlen tudásvágy. Szebb mindenről tudni, mert szabadságot ad. Aki sokat akar fogni, az könnyen levegőt kaparinthat meg, de megpróbálom. Át akarom látni a világot, bejárni minden szegletét, elmondani, hogy ott is megfordultam.

Közel lakok a vasúthoz. A tovasuhanó szerelvények zaja szokásos, szinte monoton háttérmorajlássá vált. Néha nézem az elsuhanó kék kocsikat, és elképzelem, hogy közelről látom őket. A fülkékben sétálok, és tudom ki merre tart. El-el, máshová, idegen földre, vagy éppen az idegen földről haza. Kényelmesen ülnek, miközben elsuhan mellettük milliónyi élet és helyszín, az idő pedig versenyt fut vele. Ők tartanak valahová, de közben oly sokat kihagynak, meg se állnak megszagolni a rózsát. 

Az utazás izgalma, hogy sose lehet tudni milyen lesz, ha megérkezel, bárhányszor jártál is ott. Más lesz az idő, mások az emberek, még a "díszletek" is változhatnak. Utazni folyamatos változás. Talán azok utaznak, akik félnek az állandóságtól. Azok, akik mindig újra vágynak, akiknek a lelkét nem egy új telefon, ruha vagy szerelmes melengeti, hanem az élmények: hogy láthatnak és megismerhetnek. Ott lenni, valóban ott állni, amit eddig csak képen láttak. Érezni, megfogni, megörökíteni. Mindig újabb és újabb helyen lenni, sehol sem megállni, mindig csak keresni.

Vajon ezek az emberek belefáradnak az utazásba? Szeretnének-e örökre haza térni, hogy családot alapíthassanak, és állandóságot? Elvész-e az újdonság varázsa? Ha majd bekövetkezik elmesélem.

Reflexiók

Nézem magam a tükörben. Tiszta a kép, éles, hisz a hétvégén mostam le. Látszik minden apró bőrhiba, pattanás és karcolás. Egy folt hidratáló fehérlik az orrom mellett. A szemem barnája ugyanolyan mély, mint máskor. Egy kósza hajszál keresztülmászik a homlokomon. Tüzetesen vizsgálom, elemzem. Szóval ilyen lenne a valóság?

Nem sminkelek. Csak nagyon ritkán, és akkor sem a hétköznapokban. Önbizalom? Nem kifejezetten. Állítólag a saját bőrhibáinkat sokkal kiélezettebben látjuk, mint mások. Egy apró piros folt tízszeresére nőhet a szemünkben, míg mások csak legyintenek, hogy hadd beszéljem a hülyeségeimet. Remélem hihetek ennek. Tehát meg kell, hogy kérdezzem: milyen a tükörkép? A valóság egy torz reflexiója. Legyen bármennyire is hasonló, sosem adja vissza az igazságot. Elveszik benne a tér, minden karnyújtásnyira tőled, de mégsem éred el.

Milyennek látom magam? Kreatív, tökéletlen, ellentmondásos, hangulatfüggő, lelkiismeretes. Határozott, körvonalas személyiség. De ez csak egy kép, egy festmény, de sose naturalista, hanem impresszionista, mint Monet. Attól még, hogy más nem látja ugyanolyan értékes.

Milyennek látnak mások? Okos, unalmas, mosolygós, megbízható, beszédes, csendes, ingerlékeny, stréber. Azonban ezek is csak szavakba öntött reflexiók. Igazak? Bizonyos szempontból igen, hiszen mindenki számára más embernek tűnök. Mindenkinek az a valós, amit látni akar. Skatulyáz, elemez, reflektál. Mindezek csak impressziók, benyomások. Hatással vannak egymásra, hogy ne lennének, de soha sem egyezhetnek meg. A valóság túlságosan is bonyolult, hogy értelmezni lehessen, csak így, egyszerűen, egyértelműen. Nem úgy a matematikában. Ott minden egyértelmű, vannak válaszok és kérdések. A kétszer kettő soha sem lesz öt, netalán három. Mindig, mindenkinek négy. Egyértelmű. Ezért szeretem a matekot.

A tükörképemet nézem, ezúttal a buszon. Nem olyan tiszta az ablaküvegben, mint otthon. Elvesznek a körvonalak, a határozott vonások. Néha egy-egy ház suhan át a homlokomon és összeomlik a fókusz. Magamat nézem vagy a világot? Én tükröződöm a világban, vagy a világ bennem? Reagálok a világra, válaszolok neki. Válasz az, hogy nem sminkelem magam. Nem érdekel a tökéletességről alkotott képe. Persze hazudnék ha azt mondanám nem akarok tökéletes lenni. Mindenki az akar lenni. Csak mindenki a maga módján. Válasz az, hogy a tornacipőmet foszlásig hordom, és nem magassarkút. Az is, hogy írok. Én így reflektálom a világot. Mindenre van gondolatom, válaszom, elképzelésem, amit papírra vetek. Magam alakítom a világot, a világomat. Felépül, de csak én látom, szerkezetét, logikáját. Pedig olyan egyszerű, miért nem látják mások? Mert ők máshonnan nézik.

 A szavaim tartanak tükröt a világnak, a világ pedig nekem. Mi az eredmény? Nagy bizonytalanság, ingoványos talaj, levegőben függő képek, reflexiók. De hol van az a valóság, amiről a képek vetülnek? Nem tudom, nem látom.

Az út

 Az út keskeny volt, szinte járhatatlan. Rücskös, kavicsos. Nem voltak jelző táblák, egyenes szakasz is alig-alig akadt. Ő mégis ezen az úton ment. Miért indult el, hova tartott? Már nem tudta.

Emlékezett, hogy az út elején még sokkal simább volt a talaj, szinte betonhoz hasonló. Játszi könnyedséggel vette a kanyarokat. Táblák is voltak, de nem figyelt rájuk, csak kalandozott céltalan. Valaha voltak útitársai is. Együtt jöttek hosszan, de egy kereszteződésnél szétváltak. Mindenki ment, ki-ki a maga útján. Mitől volt az az ő útja? Miért ezt választotta? Már nem tudta. Csak halványan rémlett neki, hogy volt egy érzés, ami azt súgta ez a neki való. Most is akadtak útitársak, de távolabbiak. Bár ösvényeik párhuzamosak voltak, egymás mellett kanyarogtak, mégsem értek össze.

A kövekbe minduntalan megbotlott, de nem zuhan előre, tovább lépett. Nem baj, a lábán tornacipő volt, nem magassarkú. Ha olykor-olykor kereszteződéshez érkezett, hosszan elidőzött. Ha balra, vagy jobbra megy, talán elér egy másik ösvényt, útitársat talál. Ennek ellenére nem kanyarodott el. Mindig csak egyenesen ment, pedig néha csak karnyújtásnyira volt tőle szomszédja, de karját sose nyújtotta.

Ahogy ment, egyre lassabban lépett. Nehéz volt talpalatnyi biztos helyet találni, ahova letehette a lábát. Meg-megtorpant, vissza-visszanézett. Még látta a régi kereszteződést. Visszaszaladt volna, megkérdezte volna: erre kell mennem? Mégsem merte, félt, hogy nem találna vissza, pedig olyan sokat haladt már. 

Nagy sokára újabb kereszteződést pillantott meg. Óriási volt, igazi csomópont, sokkal nagyobb, mint ahol annak idején elváltak egymástól társaival. Az utasok csak úgy nyüzsögtek benne mint a hangyák. Volt, aki tanácstalanul álldogált, más éppen csak áthaladt, és céltudatosan vetette meg lábát az új ösvényen. Néhány visszatérőt is meglátott: megtörve, elveszve. Ó nem, ő ezt nem akarta! Még egy válaszút? Megtorpant és nem lépdelt tovább. Figyelte a rengeteg zajongó, tétova embert. Másfelé nem mehet, csak visszafelé, de már azt is elveszítette. Mögötte tátongó szakadék, előtte a félelmetes végtelen.

A semmi szélén táncolt, és félő, ha egy rossz lépést tesz lezuhan a mélybe, és nincs aki megmentse. Előre hát, csak ez maradt. De nem indult el azonnal, mégse.

Napsugár

Végül is, ezek azok a pillanatok, amikért élünk - mondom magamnak, amint lejövök a színpadról. Mikor felmentünk még minden olyan csodálatos volt. Fények, ezüstös fényszórók, borvörös bársonyszőnyeg, aranyozott intarzia. A "nagyszínház", ahol a varázslat történik. Ahol semmi sem egészen az, mint aminek látszik, ahol az álarcok mind mosolyognak, és emberfeletti is lehetséges. Végül is, senkinek sem kell tudnia, hogy elvétettem a lépést. Talán fel se tűnt senkinek, csak én alakítottam elefánttá a bolhámat. Másoknak úgyis csak azt mondom: felléptem, ez pedig így elég jól hangzik.

Haza bandukolok. Kihalt a város. Hát persze, vasárnap van, méghozzá dél. Nehéz elhinni, hogy tegnap is ugyanitt jártam. Minden egészen más volt. A szökőkútban kacagó gyerekek fürdőztek - mint egész nyáron. Nem is igazán szökőkút ez, hiszen a víz a járólapokból tör fel. Játékos, hangulatos, hűsítő. Egy szóval: egy három éves számára tökéletes. Ahogy az  utcán ereszkedek lefelé, magam vagyok. A kirakatok sötéten ásítoznak, Hol lehetnek most az eladók? Talán otthon éppen a vasárnapi ebédhez ülnek le és merik a tányérjukba a gőzölgő, aranyló húslevest. Pihennek, játszanak, együtt vannak, vagy talán csak most keltek fel. Álmosan nyújtózkodik, és mosolyogva nézi a redőny apró rácsain beszűrődő napsugarakat. A hatása azonnali jó kedv. 

Itt tegnap egy vizsla ült, a kisbolt előtt. Nem volt kikötve. Az ajtó felé fordulva várta gazdáját, szinte felfelé görbült a szája. Az is olyan melegséget váltott ki a lelkemben, mint a reggeli napfény. Mire a buszmegállóba érek kissé fellendül az élet. az újságárus kedélyesen cseveg a vásárlójával, látszik hogy régről ismeri. Festett vörös haja laza copfba van kötve, frufruja a homlokába lóg. Szeme körül apró barázdák bujkálnak. Nem olyan idős, hogy ez természetes lenne. Kedélyes hanghordozásából könnyű rá jönni, azért vannak, mert sokat nevet. Szeretem az embereket figyelni. Látni a vonásaikat, a gesztusaikat, de legfőképpen: a tekintetüket. Megpróbálok ezekből a lopott pillantásokból jellemeket tenni az arcok mögé. Ártatlan kis játék ez, de foglalkoztat, szeretem. A buszon  is folytatom. A lány velem szemben telefonál. Arca szinte ragyog, mosolyog, nevetgél, fesztelenül cseveg. Úgy köszön el, hogy szeretlek. Bizonyára a barátja volt a vonal túlsó végén. Újra napsugár járja át a szívem. De jó látni, hogy van, aki ennyire boldog. Átlósan egy család ül velem szemben. Fiatalok. Az anya csinos, olyan szomszéd lány módján, az apa az aki igazán különleges. Haja a sok zselétől az égnek áll, mondhatni "antigravitációs", büszkén mutatja melyik szubkultúra képviselője. Mégis, nagyon jól kijön kislányával, kedves szavakat intéz hozzá, megígéri, hogy mindenképpen megkapja az a sellő barbie-t. Eljött az én megállóm, leszállok. Az utolsó métereken már nem találkozom senkivel. Az ebéd illata jár a fejemben.

Otthon első utam a szobámba vezet. Hanyagul ledobom a táskámat a földre, egy kupac frissen becsomagolt füzet mellé. Igen, a naptáramra siklik a tekintetem. Szeptember 1. Indulnom kell Roxfortba, nem késhetek! A 9 és háromnegyedik vágányon várnak a barátaim. Persze... Elhúzom a számat, és elmegyek ebédelni. Engem is vár a forró húsleves. A napsugár már nem melegíti a lelkem. Megjegyzem, hogy újra be kell kapcsolni a reggeli ébresztőt, majd mosolyogva belépek az ebédlőbe. Legalább a családi ebéd, az napsugár.

Az Eszterházyak nyomában: Vártúra

Minden kastély mesebeli. A toronyszobában ott várakozik a hercegnő, a titkos ajtó mögött intrikák ülnek. A portréknak szeme, a falaknak füle van. Történetek és mondák lappangnak a könyvtárban, szerelmek lehelete az istálló rejtett zugaiban. Mesélnek a falak, a bútorok, festmények és ablakok. Egy kastély maga a tündérmese. Hercegnő lehetsz, ha csak néhány órára is, s a szalonban előbukkan a herceg, hogy karját nyújtva eme utazáson végigvezessen. 

 Fertőd:

Eszterházy-kastély, Fertőd

Az óriási kovácsoltvas kapunk belépve ugyanaz az érzés fog el, mint mindig, ha kastélyt látok. Megszeppenek és elámulok a hatalmasságán és eleganciáján. Már a park is vakító, centire nyírt pázsit, színes virágok, antik szobrok és szökőkutak szolgálnak az újonnan érkezők lenyűgözésére. Belépve az épületbe csak fokozódik az ámulatom. A legszebb barokk díszítések kacskaringóznak a hófehér falakon. Elragadtatásomban több mint száz fotót készítettem. Minden apró részletet meg akartam örökíteni a kedvenc barokk kastélyomról. Egy sarkot, tollat, bilit, csészéket. Más szobákban a falakat életnagyságú, szigorú portrék borítják. Az Eszterházy család tagjai, a története elevenedik meg. A zeneteremben láthatatlan vonós négyes „idézett” Haydn-től, a művészről elnevezett teremben azonban nem csendül fel dal az óriási versenyzongorán. A legfontosabb vendég, Mária Terézia portréja is helyet kap a családi képtárban. Megtudjuk, hogy tiszteletére tűzijátékot is tartottak: az elsőt Magyarországon. Hitetlenkedve hallom, hogy a herceg ülve aludt, mivel a fekvő póz a halál szimbóluma, és ajándékot kellett küldenie a felségének, ha együtt akarta vele tölteni az éjszakát. A hölgy erre párnája visszaküldésével válaszolhatott. Fürdeni csak évente 5-6 alkalommal fürödtek, mert féltek a víztől. Egy tükrük is volt, amiről azt tartották, hogy ha belenéz, az ember rögtön megszépül. A kastély felvirágzását a pompakedvelő néven emlegetett Eszterházy Miklósnak köszönheti, aki a mindössze hatvan szobás kis vadászkastélyból megépítette a mai, százhuszonhét szobás épületet. Egyik legelhíresültebb mondása szerint ostobaság semmit sem tenni, csak, azért mert nem tehetünk meg mindent. Miklós nem is tétlenkedett, a külföldön tanult férfi szenvedélyesen gyűjtötte a műkincseket, gyönyörű festményekkel díszítette a kastély falait, és Haydn-t is meghívta udvari karmesternek. Halála után azonban a fertődi kastély végleg elcsendesült. Már a parkja sem akkora, mint régen, így gyalogszerrel is könnyen bebarangolható, de szép időben még mindig látni a középső ösvényről a szomszédos falu templomtornyát.

Fraknó vára:

Fraknó vára/Forchtenstein, Ausztria (forrás: wikipedia)

A festői helyen megbúvó erőd igazán Ausztriát idézi. Erős falai láttán nem csodálkozik el senki, hogy soha nem vette be idegen haderő.  A várban (majdnem) a herceg vár, még ha nem is szőke, de az idegenvezetés után már elég meggyőzőnek találom. A főkapun belépve egy krokodil meresztgeti ránk szemeit a fejünk fölül, megtudjuk, hogy az idén 303 éves állat védelmi célokat szolgált, azért is van keletnek tájolva, hogy a korszak legnagyobb fenyegetését jelentő török hadak elől védelmet nyújtson. A belső udvaron Eszterházy Pál lovas szobra áll. Bár ilyet csak a királyoknak állítottak, az illető úriember mégis rendelkezik, egyel, amit maga állíttatott. Nemes egyszerűséggel azt gondolta, hogy megérdemli, hogy efféle megtiszteltetésben legyen része. Az Eszterházy „raktárban” találhatunk fűt és fát, sőt még egy ütött-kopott sárkányt is. De az idegenvezető elárulja, hogy valójában egy mumifikált vidra, szárnyak vannak rávárva. Kis kínai porcelán, fésű elefántcsontból, és a legkülönfélébb relikviák pihennek a kincstárban. Harry Potterbe illő kellék is ül a vitrinben, egyenesen egy kecske gyomrából: valódi bezoár kő. Belegondolni is szörnyű, hogy az italaikba rakták méregtelenítés céljából. Utolsó állomásként az irattárba érünk, ahol megtudjuk, hogy nem csak vidámságból áll az itt dolgozók élete. Bizony bizony, néha meg kell számozniuk az iratok oldalait, teljes védőfelszerelésben. Előfordult már, hogy egyikük rég elfeledett betegséget kapott el a dokumentumok lapjairól. Szerencsére némi kórházi kúra után makkegészséges lett.

A várban már a herceg nővére vezet körbe, ahol egy teljes ezredre való felszerelés van vitrin mögé dugva. Bepillantást nyerünk a konyhába, ahol megremegünk egy korabeli füstjelző berendezésen. A dalos madár kalitkája ma már üres, nem énekel, és nem hallgat el, ha mérgező a levegő. Itt azt is megtudjuk, hogy vizet inni sem mertek, egy háromszáz fős társaság könnyű szerrel elfogyasztott hétszáz liter bort. Azután jót nevettünk egy sor disznólábon a tábori sátrak között.

Az ősgalériában a számtalan családi portré között egy igazi különlegességgel is találkozunk. Nevezetesen III. Vlad tepesttel, azaz Drakulával. Eszterházy Miklós nádor rendelte meg a család őstörténetének elkészítését, és mint akkoriban olyan sokan, nagyszerű ötletnek találta, hogy legendás alakokkal töltse ki a hiányzó lyukakat. Így került a felmenők közé a vámpírgróf, sőt még Attila, hun király is.

Eszterházy-kastély, Eisenstadt (Kismarton), Ausztria

A Fraknóban szerzett információk után Eisenstadtba látogatunk, ahol egy még a fertődinél is nagyobb, barokk kastély pöffeszkedik a város központjában. Azonnal beszaladnék a kapuján, de már későn érkezünk.  De felkerült a listámra, és ha most csak kívülről is, de hamarosan egészen biztosan belülről is meglátogatom.

Mesterségek Ünnepe

"Négy varázslatos nap a Budai Várban – kavargó forgatag, a népművészet kitűnő mesterei, színpadi programok, népi játékok, gasztronómiai csábítások. Ez csak egy szelete mindannak, amelyet évről évre augusztus 20-a körül kínál a Népművészeti Egyesületek Szövetsége szervezésében az év várva várt nyári családi fesztiválja, a Mesterségek Ünnepe..."

Ezen szavakkal üdvözli a látogatókat a Mesterségek Ünnepe portálja. Nagy örömömre szolgált, hogy idén már második alkalommal, bár ezúttal nem fellépőként, hanem látogatóként eljöhettem és egy napot Budapesten töltöttem.

Aki ismer, tudja, hogy nagy rajongója vagyok a magyar népművészetnek. Ide s tova 10 éve néptáncolok, életem szerves részévé vált a népi kultúra, és igenis sértésnek veszem, amikor valaki azt mondja hogy ez nem más mint "hujuju és kettőt jobbra kettőt balra". Szerencsére sokan nem így gondolják, ezért is van létjogosultsága, és évről évre növekvő népszerűsége a Mesterségek Ünnepének. Élvezem, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek ugyanaz érték, mint nekem, és örömmel látom, hogy nagyon-nagyon sokan vannak. Egészen meglepett azonban amit a Palota színpadon láttam. Külföldi Magyar Fiatalok Találkozója címen olyan együttesek mutatkozhattak be a várban, akik bár nem itt élnek, mégis ápolják a magyar kultúrát. A műsor során argentin és Uruguay-i magyar néptáncegyüttesek is felléptek. Egészen lenyűgöző volt számomra, hogy arrafelé is így ropják a mezőségit, ilyen igényes viseletben, még ha saját zenekarral nem is rendelkeztek. Furcsa utána velük szembejönni, és hallani ahogy egymással spanyol nyelven beszélgetnek.

Nagy örömömre egy különleges baráttal is találkozhattam, aki kicsit körbevezetett, így nem csak a rendezvényt, hanem a várat is megcsodálhattam. Ezúton is nagyon köszönöm, élmény volt. Nem is én lennék, ha nem fényképezőgéppel a nyakamban töltöttem volna ezt a napot, így szerencsére mindent megmutathatok nektek.