devil

bee

little pierrefonds

lila

thriller

eper

Colourful

The Princess Alice

Az eső monoton zajjá szelídülve vonta be az őszi London utcáit. Eldugott sikátorok, ahol senki sem jár, ahol a közvilágítás helyett villódzó neonfeliratok világítják meg a lehúzott rolójú kirakatokat. Közeledve a belváros felé egyre kevesebb a szemét, de még mindig félelmet keltően alvilági a szűk utcák képe. Ilyen helyen található a The Princess Alice.  A kívülről lepukkant, rózsaszín neonfeliratban fürdőző szórakozóhely belülről igazi angol kocsma. Intim hangulatú, füstös félhomály fogadja az ide betérőket. Tölgyfapult márványlappal, bárszékek körös-körül, kicsiny tölgy asztalok. A pult mellett alacsony színpad.

Erőteljes női hang duruzsolása tölti be a kocsmát, táncol a zongora billentyűin és a gitárakkordokon, végül felröppen a levegőbe és bekúszik az alkoholtól bódult hallgatóság fülébe. Tűzvörös ajkak, hófehér bőr. A vörös koktélruhából kibuggyannak a mellei, formás lábain fekete tűsarkú. Megsemmisítő pillantás. Maga a tökély áll a színpadon. A zongorista tizedszerre is belekezd a dalba, de a bódult közönségnek fel se tűnik. A nő hangja varázsol. Lelép a színpadról, a világos fröccsök kilöttyennek és a ragacsos padlóra csöppennek. Ujjait végigfuttatja a férfiak vállán és ördögi mosolyt küld feléjük. Az egyik részeg vendég feláll és imbolyogva közelít felé. Odaérve összeér a kezük, fémes csillogás villan fel, a férfi azonban továbbmegy és távozik. Az utolsó pillanatban még egy gyanús vigyor suhan át az arcán szinte észrevehetetlenül. Az énekesnő a pulthoz sétál és egy koktélt rendel. A szünetben felerősödik a zsibongás. Az önmagukat megtartani is alig bíró vendégek türelmetlenkednek, artikulálatlan kiáltások hagyják el a szájukat. A nő leteszi a pultra a poharat és lassan visszasétál a mikrofon mögé. Int a zongoristának, az pedig jazzes dallamba kezd. A zene újra betölti a kocsmát, bár már aligha jut el a fülekhez. A cigaretta füst körbevonja a halványan megvilágított színpadot. Távolról hallatszik a Big Ben zúgása, ahogy elüti az éjfelet. A dalnak vége. Pár nehezen kivitelezett taps felhangzik a közönség soraiból, ahogy az énekesnő köszönetet mond és lelép a színpadról. A helység sötét sarka felé veszi az útját, ahol gyanús alakok a sörüket kortyolgatják. Mindössze egy villanás és a három férfi néma csendben, holtan borul az asztalra. Megvillan a tőr. majd eltűnik egy pillanat alatt. Semmi nem változott a kocsmában. Ugyanaz a zaj, ugyanaz a bűz, ugyanaz a romlott légkör füstje. Pár köteg pénz is előkerül az áldozatok zsebeiből. Az énekesnő a kijárat melletti fogashoz sétál higgadtan és belebújik a kabátjába.

- Viszlát, Hugo! - veti oda a pultosnak, ahogy meggyújtja a szájába helyezett cigarettát és kilép az éjszakába. Egy darabig még látni a kecses, távolodó alakját, de a következő sarok után eltűnik az éj leple alatt. Csak egy fekete macska szemei villannak fel, ahogy átszalad az úton. Az éj sötétje eltakar mindent, akárcsak az eső.

Falmászó

Amióta az eszemet tudom mindig is menekültem a problémáim elől. Nem szerettem szembenézni velük.  De aztán egyszer csak nem tudtam tovább.

A nap már lemenőben volt, aranysárga sugarai meleg barnára festették az amúgy fekete szemeimet, de még mindig csak ott álltam, mint aznap reggel. Hangyányit se mozdultam, csak letáboroztam és néztem az előttem tornyosuló akadályt.

A hegy pontosan olyan volt, mint amikor először megpillantottam:  robosztus és fenséges. Óriási szürke tömbjei csupaszan nyújtóztak az  ég felé, körös-körül egy szál fa sem állt, csak a hegy meg én voltunk ott. Cikornyás csúcsai jóval a hóhatár fölé értek, de porcukorral hintett tetejét már nem lehetett látni, ködös felhőfoszlányok ölelték körül. Keskeny utak vezettek rajta, mélyen szántott árkok barázdálták sima felszínét. Hűvös volt, hívogató és elrettentő.

Egy hegymászó bizonyára hatalmas késztetést érzett volna rá, hogy azonnal megmássza, de én világ életemben szerettem a biztos talajon járni. Ki akartam kerülni az akadályokat, nem fejjel nekimenni, megmászni. Nem, egyre csak kerülgettem őket, menekültem előlük mígnem itt állt előttem egy akkora, amit már nem lehetett kikerülni, mert az egy életbe telne. Nekem pedig közel se volt annyi időm, de mint begyöpösödött menekülő, most már egy napja itt ültem és vártam, hogy az egérút felfedje magát, de nem tette. Holnap tovább kell mennem.

Másnap reggel a nap csiklandozó sugarai keltettek, de amint kinyitottam a szemem már el is szontyolodtam: még mindig ott volt a hegy. Nem volt mit tenni, mászni kezdtem. Nehéz volt, elképesztően nehéz. Teljesen volt mindez számomra, de a hegy nem volt könyörületes. Sokszor zuhantam vissza, és kezdtem újra a nulláról a kapaszkodást. Néha nem volt mibe fogódzkodnom, máskor nem láttam a tovább vezető utat. Nyúltam egyre feljebb, az izmaim megfeszültek és kiürítettem az elmém. Csak arra koncentráltam, hogy mi lesz a következő lépés, hogyan fogom megtartani magam három végtaggal, míg a negyedik új helyet keres. Lassan haladtam, évekig tartó küzdelem árán jutottam egyre feljebb. Bár egyre edzettebb lettem, az út mindig nehezebbé vált. Amikor másztam már nem kerestem a célt, a mozgás öröme vitt előre. Sokat zuhantam, megsérültem, volt hogy hetekig egy helyben ültem és egyre csak a megoldást kerestem. Volt, hogy azt hittem itt a vége, teljesítő képességem határára értem, nincs tovább, ez lehetetlen. Ám mindig jött valami, ami arra késztetett, hogy sose adjam fel. Azelőtt gyenge voltam és gyáva, a hegy megtanított küzdeni.

Egy reggelen, évek munkája nyomán végre felértem a csúcsra. Mielőtt még tovább álltam volna megtorpantam pár pillanatra. Mesés volt a kilátás. A felkelő nap aranyló sugarai életre keltették a tájat. Megmozdultak a völgyek, a mezők, faluk, tavak, erdők és városok, de mind aprónak tűntek. Én voltam a csúcson, minden alattam terült el. Zöldellő dombok, csicsergő madarak, bégető nyáj, táncoló, daloló emberek. Visszanéztem, mögöttem a kopár, magányos puszta az országúttal. Könnyű volt a döntés: előre megyek.
Évek teltek el azóta, hosszú, boldog évek és még mindig hegymászó vagyok. Minél több akadályt küzdök le annál szebb és teljesebb lesz a világ, de ma már nem ez hajt előre. Boldog vagyok, hogy mászhatok, mert ettől leszek önmagam. Már nem félek szembenézni vele, mert tudom, hogy milyen szép küzdelem lesz, még ha nehéz is lesz. Nekem nem kell csoda, arany, ezüst, gazdagság, elég az, ha csak mászhatok.

Péntek 13.

A péntek a szabadság napja. Az emberek mosollyal az arcukon ébrednek, és miközben a reggeli müzlit kanalazzák elgondolkodva merednek a papírdobozára. "Túléltem ezt a hetet is, már csak pár óra és teljesen átadhatom magam az édes pihenésnek."

Fél nyolc felé beindul az élet, megmozdul a város. Autódudálás zavarja meg a lustálkodókat, sértések széles skálája helyett ma "Jó reggelt!"-ek hallatszanak. Indulás előtt felteszek egy kis szájfényt, a tükörbe mosolygok, és felkapom a táskám. Hát ez a nap is elindult. Lassan sétálok, a kora reggeli félhomályban. Napok óta most van először világos reggel. Eddig mindig szürke esőfelhők borították az eget, mögülük próbált hősi harcosként előtörni a nap, de csak délutánra sikerült neki.
Most azonban reggel fél nyolckor lassan megjelentek az első aranyszín fénynyalábok  az ég alján, piszkos sárgára festve a kóborló bárányfelhő foszlányokat. A tornacipőm csendesen csikorgott a köveken, amint befordultam a sarkon, hogy a főútra térjek rá. Már méterekről megcsapott a saroktól nem messze levő kávézóból áradó, frissen sült fánkok édes illata. Furcsán kellemes illatot alkotott ez a friss kávé illatával. A város lassan mozgolódott. Autó suhantak el mellettem, vagy dudáltak dühösen a piros lámpa előtt kialakult forgalmi dugóban. Aktatáskás üzletemberek siettek el mellettem ügyet se vetve a világ apró szépségeire. A kirakatok redőnyei lassan kúsztak fel a felkelő nappal és egyre több helyen tűnt fel a "Nyitva" táblácska. A zöldséges szorgosan pakolgatta ki a ládákat a kopasz állványokra, tele friss répával, almával. Már meg is érkezett az első vásárlója, a virágos szatyros nénike képében. Kedvesen mosolyogva köszöntötte régi ismerősként a zöldségest és beszélgetésbe elegyedtek. Továbbhaladva elsuhanok a kis, zöld újságosbódé mellett. A friss újságok címlapjain kiabálnak a hatalmas feliratok: Földrengés Japánban, Új felsőoktatási tervezet...stb. A munkába igyekvők meg-megállnak, megnézik a lapokat, vesznek is egyet. Már nyüzsög minden, az emberek mosolyognak. Mielőtt még bekanyarodnék a sarkon két kisfiú szalad el mellettem, majdnem fel is löknek. Mire visszanyerem az egyensúlyomat már messze járnak, de még hallom a kiabálásukat: - Már nem érünk odaaa!!!!
Megbocsátón elmosolyodok. Hát persze, sietnek az iskolába...Micsoda? Előhalászom a telefonomat a zsebemből, közben megjegyzem jól jönne egy karóra. Hát igen,  háromnegyed nyolc. Becsöngettek. Te jó ég! Észbe kapok, gyorsan visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt és rohanni kezdek. A táskám szinte lobog a hátamon, előregörnyedek, kalimpálok is a kezemmel, hogy segítsem az előrejutásomat. Már megint elkések! Három perc múlva kifulladva lépek be az iskola kapuján. Már nincs ott az ügyeletes, hogy felírja a későket, majd a tanár az órán megteszi helyette.
Leveszem a kesztyűm és a sapkám. Borzasztó kócos a hajam, de próbálok nem tudomást venni róla, amint csendben osonok az üresen kongó folyosón. Bedobom a kabátom a szekrénybe, közben persze a nyakamra tekeredik a sálam nagy sietségemben, de csak sikerül kibogoznom. Lassan megindulok felfelé a lépcsőn, a másodikra, törire. Ahogy felérek, már látom a termet. Húú, na most milyen mesét találjak ki? Miért késtem? De nincs sok időm gondolkozni, ugyanis feltűnik az  igazgató és felém közeledik. Ajjajj...péntek 13. van!

Egy füzet margójára

Hát ma dupla irodalom óra volt. Amúgy se a kedvenc tantárgyam és sose volt, bár talán ez egy író-palántától furcsán hangzik. Vagy a tanár tehet róla, vagy az a szimpla tény, hogy engem mindig is jobban vonzottak a természettudományok, de ez családon belül maradt. Beültem az órára, füzet elő, szokásos csoportmunka, mindent feldolgozunk. A mai téma: a felvilágosodás, Rousseau. Eleinte még csak figyelgettem, szorgosan jegyzeteltem, lélekben ott voltam, magamban ugyan néha vitatkoztam az elmélettel, de egész érdemesnek találtam a témát arra, hogy 100%-ban ott legyek. Csak aztán elkövettem a végzetes hibát: kinéztem az ablakon. Mindig is érdekesebbnek találtam a körülöttem levő világot holmi tananyagnál (kivéve a föciél), szóval másodperceken belül a tanár magyarázata monoton háttérzajjá szelídült, a mellettem beszélgetők már nem zavartak, és amikor hozzám szólt a padtársam, mintha meg se hallottam volna. Furcsa volt az ég. Reggel még havazott is, de ennek már nyoma se volt a fakó szürke földön,  de az egekben még ott kavargott a nyoma. Szürke ködfelhőbe vonta a város fölé tornyosuló Mecseket,  a jól megszokott TV torony látványát is csak halvány sziluettje váltotta fel. Sejtelmes volt és egy csöppet félelmetes. Azt az érzést keltette bennem, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy hurrikán, vagy hatalmas vihar keletezhet: Talán váratlanul hadihajók serege repül ki a menedéket nyújtó fellegek közül. De benne volt a remény is az egyre felerősödő széllel. Képzeletemben már ott ugrándozott a világ megváltására készülő egyszerű fiúcska. Hosszú, barna haja a szemébe hullott, fekete, kapucnis pulcsi és farmer volt rajta. Versenyzett a széllel, a hátra ült, meglovagolta, segítségül is hívta. Sárkánnyá változott alatta a jeges fuvallat. De ez a sárkány nem tüzet okádott, levegőt fújt ki hatalmas szájából, azzal kényszerítette meghátrálásra mérges-szürke ellenfelét. Együtt küzdöttek a vihar ellen: a fiú és a sárkány.

Az ablak mellett hatalmas fa terpeszkedett. Kopasz ágai fenyegetően az egekbe nyúltak, míg vékony gallyaik az ablakon próbáltak benyúlni. A gonosz erők küldötte volt, törzsét átjárta az ördög ereje...

- Vitassátok meg Rousseau elméletét!

Ez az utasítás visszaránt a valóságba. Erőtlen próbálkozás, percek csak a siker aranycseppjei. Mire visszanézek elült a vihar, csak a horizonton kerget még pár ádáz harcost a szél. Még látom a fiú távolodó alakját, de már minden újra békés. Szomorkodom, hogy lemaradtam a döntő csatáról, de legközelebb mindenképpen megnézem! Most már boldogan gyönyörködöm a vidámságát visszanyert kék égben. Gondtalanul lustálkodnak rajta a bárányfelhők, színt visz a napsugár a természetbe, elzúg egy busz a főúton. Hát ismét itt vagyok, a zord valóságban. Lehet, hogy holnap már megint az álmaimmal táncolok majd, de ezt könnyen elfelejthetem. Vagy mégsem? - kérdezem magamtól, miközben mosolyogva a margómra rajzolt fiúcskára pillantok. Megüli a szelet, a felhők elé megy, és győz!

Keserédes forgatós

Karácsony volt, gyönyörű, fehér karácsony. Odakint, a szürke ég alatt csendben ült a kristályos hó a fenyők árnyékában. Néma volt az erdő.

A kis házból vidám zeneszó szűrődött ki, táncosok mulatsága volt bent. A vidáman lobogó tűz félhomályba vonta a szobát. A hegedű húrjain villámgyorsan, kecsesen táncolt a vonó, hangjait csengő ének kísérte. Minden tökéletes volt. Zsúfoltan voltak, mégis alig lehetett morgást hallani. Vidáman daloltak, beszélgettek a jól összeszokott párok. A fal mellett szinte üres a széksor, egy lány ül csak ott. Hátát a támlának veti és keserédes pillantásával kíséri a táncosokat. Boldog, mert velük lehet meghitt a hangulat, népzene tölti be a szobát és olyan szépen táncolnak. Szomorú, mert ő is táncolna, de nem kérte fel senki. Egyedül ül. pedig ez a kedvenc tánca. Sóhajt egy nagyot és megpróbálja elhessegetni a negatív gondolatokat. Ekkor ül le mellé egy másik lány. Csak most érkezett, de máris vidám csevegésbe kezdenek, megvitatják a párokat, a  lányok ruháját. Ha egy ismerős dallam szólal meg énekelnek, közben a másikra mosolyognak erőt adva egymásnak vagy a párokat nézik. Mindketten közéjük vágynak, mégse mondják. Ekkor belép egy fiú. Nem a legjobb táncos, de legalább itt van. A lányok mindketten reménykedve pillantanak fel, megigazítják a hajukat, szépen mosolyognak, szemezni próbálnak vele. A fiú eleinte csak lődörög, de végre észreveszi a lányokat és feléjük indul. Mindkettő szíve hevesen ver, mégse ellenségeskednek, hanem mindketten a legjobbakat remélik. Nem vetnek be gonosz trükköket a másik ellen. A fiú odaérve felkéri a már régebb óta ülő lányt. Ő csak úgy ragyog és mosolyogva engedi, hogy felsegítse, kezét nyújtja és táncolni kezdenek. Miközben boldog, hogy táncolhat, szomorkodik is egy picit a másikért, hiszen ő is megérdemelne egy párt. Néha néha odapillant, majd mosolyogva nyugtázza, hogy már őt is felkérték. Most már teljes a boldogsága. Hát ilyenek a táncosok, egy közösség, egy lélek. Csak akkor boldogok, ha a másik is velük együtt élvezi, amit csinál,  ha mindenki vidáman énekel és utána megbeszélhetik mennyire jó volt ez és ez. Már percek óta táncolnak, amikor felgyorsul a zene, a forgatós következik. Oda kell figyelnie, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, de boldog. A legszélesebb mosoly húzódik az arcán, mert örömből csinálja, még ha el is rontja a figurát. Ez nem fellépés, ez a tánc most az  örömé teljes egészében. Egyre gyorsul a tempó, már alig lehet követni, ez már csak a legjobbaknak meg. Sokszor megbotlik a lány, azt se tudja néha mit csinál, csak vakon követi a fiút. Szinte vibrál a levegő a virtuóz mozdulatoktól, a hangulat a tetőfokra hág, már szinte a levegőben érezni mindazt, ami a táncosok szívében motoszkál. Hangosan, egyre hangosabban szól az ének, a hegedű nem pihen, egyre gyorsulva táncol a vonó is a húrokon, félő, hogy egy pillanatban minden elszakad, összedől és mindennek vége. A határig feszítik erejüket, tudásukat. Már csak néhány pár bírja, de ők kitartanak. Már semmit sem láthatnak a világból. körülöleli őket a szeretet és minden, amiért élnek, számukra alighanem tökéletes a pillanat. A lány is táncol még, bár sokszor megbotlik, de a párja nem hagyja elesni. Bőszen csapásol, minden erejét beveti, de a tánc a végére ér. Szédelegve rogynak le a székekre, de a szívük még dalol, táncol és repked örömében. Ezért élnek és ez köti össze őket. A halálig kitart velük, a dallam, a népzene, a lépések, mind a szívük mélyén ott lesznek, örökre.

Vihar előtti csend

A fülledt májusi levegő fojtogató lepedőként telepszik rá a városra, szürkés felhők borítják az eget, a Nap csak helyenként pislog ki köztük. Feszültek az emberek, a madarak sem csicseregnek, még a virágok is összehúzzák szirmaikat, jön a vihar.

Az erkélyről nézek végig a városon. Mintha még a tornyok is összehúzták volna magukat, félnek a közelgő zuhétól. Virágok édesen súlyos illatát hordja elém a feltámadó szél, egy kis fecske erőtlenül küzd röptében, egymagában a város felett. A hajamat is figyelmeztetően cibálja a vihar előjeleként a szél, de nem hátrálok meg. A fenyegető felhők egyre csak sokasodnak, hébe-hóba dörög egyet az ég, néha villám cikázik át rajta. Mentőautó szirénája harsan  fel és távolodik el tőle. Ijedten hátrálok az erkélyajtó felé, fejemben szörnyűséges rémképek villannak fel. Na nem, ez nevetséges! Holmi kis villám nem félemlíthet meg ennyire!

A forróság után jól esik a hűvös szél, ahogy játszadozva körülölel, mintha azt mondaná, nyugodjak meg, nincs mitől félnem. A távolban felcsendül a tejeskocsi gyermeki dallama. Elmosolyodok. Furcsán beleillik ebbe a groteszk képbe, pedig máskor az idegeimen táncol minden egyes hangja.

Ismét villámlik, és a dörgés is egyre esősödik. Újból felsikít a sziréna, de ezúttal méginkább beleremegek az égzengésbe. A szél feltámad, egy hatalmasat nyög az erkély mellett álló cseresznyefa, elhalóban még hallatszik a tejeskocsi zenéje. A felerősödő világvége hangulatnak azonban az első esőcseppek vetnek véget. Felszáll a fülledt levegő, és a bőrömet érinti az immár csendesen hulló, jótékony eső.

Gondolatok óceánja

Megborzongok, amint kilépek a kapun. Miért most kell nekem hazamenni? 

Sötét van, s én egyedül koptatom az utcát. Ilyenkor szokásosan különböző gondolatok árasztanak el. Tél van, hullik a hó. Kavargó apró kristályokként köröznek, már a látványukba is beleszédülök. Egy pillanatra meg kell állnom. Behunyom a szemem, majd pár másodperc múlva kinyitom. Így már sokkal jobb. A lépteim konganak a síri csöndben, ahogy haza igyekszem. Egy lámpa alá érek, és a tompa, sárgás fényben úszó világ körülölel. Most még jobban kirajzolódik a kavargó hóförgeteg. Ismét émelygés fog el, de az előzőnél sokkal erősebb. Megismétlem a korábbi mozdulatsort, de most majdnem egy percig tart, mire újra stabilan állok. Szöget üt a fejemben, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt az érzést. Ahogy így gyalogolok, olyan, mintha egy óceánban úsznék, árral szemben. Ahogy a hópihék megérintik az arcomat és elolvadnak, mint az emlékek. Amint hozzámérnek felvillannak, majd el is merül, amint elolvad.

Úszom, bolyongok a Gondolatok óceánjában, és félő, nem találom meg a kiutat, a célt.

Csak mi ketten

Sötét csend honol a hatalmas báltermen. Most magányos, pedig tegnap még százak nyüzsögtek benne. Belépek, s amint a lábam a padlót érinti érzem, hogy vonz magához a csendes, magányos sötétség. Ahogy lépdelek: kip-kop - kopognak ezüst topánkám sarkai, és suhog a hosszú, türkiz báli ruhám tökéletes reneszánsz pompájában. Az arcomra helyezem a maszkom és lebegek tovább némán.

Hirtelen felvillannak a reflektorok! Az erős fénytől hunyorítva látom meg, hogy a hercegem ott áll a terme közepén. Vajon ki az? Most halk, lágy zene szólal meg, s a fiú táncba hív. Lágyan suhanunk a teremben, közben van időm alaposan megnézni. Arcán ezüst maszk, finom, szabású, mélykék öltönyt visel. Pontosan olyan, mintha az én ruhám párja volna. Sötét, barna szemeiben szinte elveszek, csak a megcsillanó fény vezet. Pont olyan, mint az enyém.

A zene tökéletes. Harmonikus, mintha valami természeti jelenség volna. Táncolunk, olyan könnyedén, mintha a vérünkben volna.

A zene elhallgat és mi egy picit megpihenünk. Elfáradtunk! Leemelem a maszkját. Hihetetlen, ez Ő!

Dühödt kiáltások

Klikk! Már oly sokadszorra, értelmetlenül kattan a zár, kint vagyok. Aztán lépek párat és üvöltök, ahogy csak a torkomon kifér, és sírok is, folynak a könnyeim. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan letörlöm az arcom és visszafutok a házba. Klikk!  Ezúttal a záródó ajtó kattan mögöttem. Közelítek a világos nappali felé.Tömény a levegő. Édes parfüm, erőltetett vihorászás, sütemények, alkohol szaga tölti meg a házat. Nem bírok belépni a szalonba, ismét kirohanok. Klikk! Újra a napsütéses udvaron vagyok. Meddig csinálom ezt még? Csak be kéne mennem, és egyszerűen nemet mondani. Hát miért nem teszem meg? Mert félek. Félek a haragjától. Belém van kódolva, az agyamba égették tüzes vasakkal, tartozom neki ennyivel. De már hallom ahogy kiált értem. Mennem kell, szorítanak a láncok. Még egy utolsót üvöltök, letörlöm a könnyeket az arcomról ismét és újra nyitom az ajtót. Klikk! Émelyegve lépek a szalonba, szinte látni vélem  a rózsaszín ködöt, amit a sok élvezeti cikk alkot. Kényelmesen ül a karosszékében, kezében egy pohár vörösbor, a rajta átcsillanó napfény játékot vet a falra.

- Sophia! - szólal meg - Még be se mutattalak Mr. Cleveland fiának. Roger, ő a lányom, Sophia!

A megszólított fiatalember feláll. Jól fésült, barna hajú és szemű, enyhén borostás férfiú. Nemesemberhez méltóan, peckes járással jön oda hozzám és kezet csókol.
- Örülök, hogy megismerhetem, Sophia kisasszony! - mondja lágy hangján, közben mélyen a szemembe néz, majd apámhoz szól - Mr. Nobili, miért titkolta ilyen soká gyönyörű lányát?  - tréfálkozik, de bujkál valami komolyság a hangjában. Félelmetes! Nem kedves bók van a szavak mögött, hanem kapzsi vágyak. Estig ülünk ott és jelentéktelen dolgokról társalgunk. Apám a házról mesél, Roger mindvégig engem néz és faggat. Az örökkévalóság pora lepi el a szobát, amíg hatot nem üt az óra és vendégeink távoznak. Jóleső szellő járja át a lelkem, hogy  megszabadulok jelenlétük terhétől. Talán ez kavargott mindvégig a levegőben is, ugyanis végre felszáll a nehéz köd és esni kezd a szürke eső. Csengetnek. Vacsora. Most az oly csendes ház magányában csak ketten ülünk az étkezőben, hallgatjuk, ahogy az óra  ketyeg és farkasszemet nézünk a félelmeinkkel. Már három éve nem beszélgetünk az asztalnál- A halál baljós árnya lebeg felettünk, csendben fogyasztjuk el az ételt, majd kölcsönös udvariassággal, a formaságoknak eleget téve visszavonulunk saját kis birodalmunkba. Ő a földszintre, én az első emeletre. Ahogy megyek fel a lépcsőn a fordulóban megpillantom a portrét. Hollófekete hajú, porcelán bőrű, nemes arcú szépséget mutat. Szája halovány, elegáns mosolyra húzódik, apró ráncok gyűlnek köré. A vastag, mahagóni kereten apró aranytáblácska mutatja nevét.Mair Amelia Warwick. Egy percig elidőzőm előtte arra gondolva milyen jól is állt neki ez a méregzöld ruha.
- Sose hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor már csak a képedet nézem válaszra várva...anya! - suttogom neki. Szívszaggató fájdalom hasít belém, mint mindig, ha ezt a képet nézem. A tudat, hogy már nincs köztünk felemészt- Ennél már csak apám viselkedése dühít jobban. Feladott mindent, ami ehhez a világhoz köti őt. El akarja adni a villát mindenestül. Gyáva féreg módjára menekül, fél küzdeni, elvág minden szálat, ami még ehhez a romlott világhoz láncolja! Szánalomra méltó!
Egy óra elteltével átöltözve, higgadtan sétálok át a szalonba. Csípős, kora őszi este van, a kandalló lángjai vígan lobognak. Apám ott ül a karosszékében, valami ódon könyvet olvas. A borítóján arany betűkkel a Malory név díszeleg. Valami hajdanán élt író volt, aki a kelta mondákkal foglalkozott. Vékony, ezüst keretes szemüvege mögül éppen csak felpillant, amikor a szobába lépek. Folytatja az olvasást. Én némán leveszek a könyvem a fotel mellett álló kis asztalkáról és lekuporodom a báránybőr szőnyegre, közvetlenül a kandalló elé. A zöld, bársony borítású könyv gerincét ezüstös betűk díszítik. Jane Austen: Értelem és érzelem Remek olvasmány, a nehézkes nyelvezetétől eltekintve. Ám ma sehogy se akarnak értelmet nyerni a szavak a fejemben. Üres tekintettel bámulom a lángok táncát, közben megannyi problémán töprengve. Dühít apám, aki itt ül, karnyújtásnyira tőlem, mégis távolinak érzem. Nem szólt, csak falakat emelet lassacskán maga köré, hogy elzárkózhasson a fájdalom elől.
- Sophia! - szól hozzám váratlanul, és leteszi a könyvét - Szeretném ha minél hamarabb hozzámennél Roger Cleveland-hez.
- Komolyan ezt gondolja, apám? Ez lenne a helyes? - hebegem döbbenten percek múlva. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy tiszteletteljesen válaszoljak.
- Roger rendkívül jómódú, kifinomult úriember. Hamarosan házat is vesz Derby-ban. Egy három emeletes, modern villát nézett ki, amihez hatlovas hintó is dukál. Csak háziasszonyra vár. Emellett szép jövedelme garantálja az élete végéig az előkelő életmódot is. - magyaráz komolyan - Valamit az irántad érzett erős vonzalma se elhanyagolható. Összességében azt hiszem minden okod megvan a boldogságra, hiszen én közel se tudnék ilyen fényes életet biztosítani, amikor elhagyjuk Hamsworth-ot.
Szinte remegtem dühömben. Hát tessék, már velem se akar érintkezni! Végleg feladná életét! Ráadásul annak a rémes Rogernek akar odaígérni, akibe egy csepp tisztesség se szorult. Öntelt, kapzsi alak. Egyetlen jó tulajdonsága jóképűsége, meg a hatalmas vagyona, bár azt se önmagának köszönheti.
- Édesapám!Mindössze 19 éves vagyok, s Mr. Cleveland már 32. Nem tartom túl jó partinak se. Kérem, kérem gondolja át még egyszer! - feleltem olyan higgadtan, ami csak tőlem tellett - Ami pedig Hamswortot illeti, szomorúan hallom, hogy így lemondana róla.
- Nincs más választásom. Sophia, kérlek érts meg! - felelte bágyadtan.
- Anyám miatt van ez az egész, jól tudom! - kiáltottam dühösen. Elviselhetetlen volt lemondása - Már másfél éve így megy!Megállt ön fölött az idő, édesapám! Elzárkózott, összeomlott, feladott mindent, ami kedves volt valaha önnek! Nem vigasztalt sem a temetésen, sem utána! Önmagát sajnálta, amiért idejekorán elragadtál öntől anyámat! Meg se próbált felállni, újrakezdeni! Nem kértem, hogy házasodjon újból, csak, hogy engem ne hagyjon magamra. Egyedül küzdöttem az életemért! Nem volt, ami erőt adjon, csak William próbált segíteni az elmúlt nyáron. Itt volt három teljes hónapig és apámnak fel se tűnt, hogy szeretem! Ahelyett, hogy marasztalta volna inkább elküldte, és helyette Cleveland-éket hívta, hogy vegyék a házat, a drága Hamswortot, a egyetlent, ami anyámra emlékeztet! Benne van a levegőben az emléke, a park fáiban a mosolya, az ablakokban a tekintete és minden egyes bútor az ő érintését hordozza! Soha nem szabadna elhagyni ezt a helyet!
Mire befejeztem arcomon már patakokban folytak a könnyek, hangom rekedten csengett a kiabálástól és kiviharzottam a szobából tűzbe lökve könyvem. Hangosan sercegve égett a díszes borítás, lassan az utolsó szavak is szénné váltak a papíron. Gyorsan átöltöztem és kirohantam a házból. A fejembe csaptam a lovaglósapkát,a mi azon nyomban leesett, de nem törődtem vele. Már hajnalodott. Az istálló felé futottam, ahol felpattantam hófehér lovamra, Hercegre és vágtatni kezdtem, keresztül a hatalmas parkon. A monumentális tölgyfák ágai arcomat karcolták sekély sebeket vágva bőrömbe. Minden feszültséget ki akartam adni magamból, így sikítottam is, teljes erőből. Izzottak a hangszálam a torkomban, őrültnek tűnhettem bárki számára, aki hallott. Lassan pedig el is hittem magamról. Ez volt az első alkalom, hogy szembeszálltam apámmal. Bátornak éreztem magam, ebben a pillanatban mégis remegtem a félelemtől. Mi van, ha nem változtatja meg a véleményét? Mi lesz ha minden erőfeszítésem reménytelennek bizonyul?
Két órát lovagolhattam, már nem a hajnal vöröslött az ég alján, hanem a ragyogó nap mutatta képét a kristálytiszta ég közepén öntelten. Elhatároztam, hogy visszamegyek és szembe nézek a következményekkel. Leszálltam az istállónál a kifulladt Hercegről és köszönetképpen megpaskoltam a nyakát. A tegnapi esőtől még sáros talajon baktattam a kastély felé kialvatlanul. Mielőtt beléptem volna üvöltöttem egyet. Mintha elszakadtak volna a hangszálaim abban a pillanatban. Égető fájdalom volt a torkomban, de megpróbáltam nem törődni vele. Klikk! Kattant mögöttem a zár jól meg szokott hangja. Levettem a lovaglócsizmámat és otthagytam az ajtóban. A szobámba siettem. A képnél azért most is megálltam.
- Szerinted helyesen cselekedtem, anya? - kérdeztem tétován tőle. A szívem mélyén éreztem, hogy hamarosan választ kapok. Fent forró fürdőt vettem, felöltöztem abba a bordó ruhába, amit utoljára kaptam anyámtól. A hajamat csinos kontyba fogtam és reggelizni mentem. Úgy éreztem mindez most erőt ad, mintha ő lenne velem. Nem kis bosszúságomra az étkezőben apám mellett a teljes Cleveland família is várt.
- Jó reggelt, Sophia! - köszönt apám. Hangja közönyös volt, mintha mi sem történt volna. A társadalom béklyói kötötték. Roger felállt, kezet csókolt és hellyel kínált. Szinte hányingert éreztem tőle.
- Hát akkor mi megyünk is, Arthur! - szólt Mr. Cleveland és feleségével együtt felállt - További jó étvágyat! Rorger, te maradhatsz, ha Mr. Nobili megengedi.
- Roger várakozón pillantott apámra, aki beleegyezően bólintott. Ennek örömére ő nyomban mellém szegődött és hosszasan ecsetelte milyen remek idő van a sétához, és reméli megtisztelem a társaságommal egy röpke út erejéig a parkban. Nem mondhattam nemet. Délig sétáltunk, ám szerencsére az ebédet bent fogyasztottuk el. Nem örülhettem ennek sokáig, mert még utána is igényt tartott társaságomra, és ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt a parkban uzsonnázzak. Csak ezután indult haza.
- Remélem legközelebb is ilyen kellemesen töltjük időnket és majd megcsillogtatja azt a híres lovaglótudását is.
- Ne aggódjon, biztos lesz rá alkalom. - feleltem bágyadtan - De most, ég Önnel! - búcsúztam. A fáradtság ólomként nehezedett a vállamra. Már két napja nem aludtam. A szobámba lépve rögtön lerogytam az ágyra és csak a vacsorára hívó csengő szavára ébredtem fel. Zúgott a fejem a kialvatlanságtól, még jobban, mint előtte, de lementem vacsorázni. Szokás szerint csendben, rettegve minden apró nesztől fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd visszavonultunk szobánk oltalmazó magányába. Egy óra elteltével a szokásos rutin szerint mentem le a szalonba, ahonnan vidáman szólt a tűz sercegése. Ez eszembe juttatta mi lett a könyvemmel, de mégsem fordultam vissza.
A szobába belépve apámat pillantottam meg, amint elgondolkodva bámulta a lángokat ügyet se vetve jöttömre. Közelebb érve vettem csak észre, hogy éget valamit. A szerződés volt az. Halk, meglepett sikkantást hallottam, mire ő rám nézett, fáradtan elmosolyodott és azt suttogta:
- Köszönöm lányom, köszönöm!

Csodaország romjai

Minden reggel elmegyek a régi játszótér mellett. Vetek egy pillantást a porosodó-korosodó mászókákra, hintákra és tovább állok. Mindig ilyen, mit nézzek rajta? De ma, ahogy a felkelő nap narancsos fényében feltűnt a játszótér ködös sziluettje és megcsapott az az édeskés, langyos, barnuló leveleket idéző őszillat minden más volt.

Mint egy kihűlő csata helyén, úgy állt ott a magányos vasparipa és szemlélte az elesetteket bús, rozsdás tekintetével. Mellette a csodálatos héttornyú kastély, legfelső ablakából pedig a hercegnő integet, túltekintve a vizes árkon. Arrébb a magaslesek tetejében őrszemek kuksolnak, nézik a távolodó ellenséget, csak a jó öreg hinta áll eredeti pompájában, és nevetve lengedeznek rajta a gyerekek, innen nézik végig mesebirodalmukat. De egy hirtelen jött jeges fuvallat visszaváltoztat mindent. Már csak egy kékre festett rugó lovacska dülöngél, ringatva még utolsó lovasának emlékét. A vár, az ócska fa építmény deszkái a földön hevernek a dicső múlt romjaiként, a vizes árok immár homokozó, amibe egy girhes kóbormacska piszkít. A játszótér széli padon a jóízűen beszélgető anyukák helyett komor tinédzser gubbaszt, kezében hanyagul lóg a cigaretta, ő pedig lomhán kifújja a füstöt. Táskája csapzottan ül mellette, nem siet az iskolába. A jó öreg hintát csak a szél himbálja nyikorogva, közben lassan pattog le róla a piros festék, helyét rozsdavörös veszi át.

Hol vannak a mai gyerekek? Hova lett gyerekkorom Camelotja? S nincs válasz, csak hallgat a tér, a hinta csendben nyöszörög. Amikor elhalad mellettem két kis elsős az okostelefonjukat, iPodjukat szorongatva a legújabb internetes játékról beszélnek furcsán rám néznek, miközben az arcomon egy könnycsepp gördül le és virágként ér földet a varázslatos játszótér nyirkos sírján.