Minden reggel elmegyek a régi
játszótér mellett. Vetek egy pillantást a porosodó-korosodó mászókákra,
hintákra és tovább állok. Mindig ilyen, mit nézzek rajta? De ma, ahogy a
felkelő nap narancsos fényében feltűnt a játszótér ködös sziluettje és
megcsapott az az édeskés, langyos, barnuló leveleket idéző őszillat minden más
volt.
Mint egy kihűlő csata helyén, úgy
állt ott a magányos vasparipa és szemlélte az elesetteket bús, rozsdás
tekintetével. Mellette a csodálatos héttornyú kastély, legfelső ablakából pedig
a hercegnő integet, túltekintve a vizes árkon. Arrébb a magaslesek tetejében
őrszemek kuksolnak, nézik a távolodó ellenséget, csak a jó öreg hinta áll
eredeti pompájában, és nevetve lengedeznek rajta a gyerekek, innen nézik végig mesebirodalmukat.
De egy hirtelen jött jeges fuvallat visszaváltoztat mindent. Már csak egy kékre
festett rugó lovacska dülöngél, ringatva még utolsó lovasának emlékét. A vár,
az ócska fa építmény deszkái a földön hevernek a dicső múlt romjaiként, a vizes
árok immár homokozó, amibe egy girhes kóbormacska piszkít. A játszótér széli
padon a jóízűen beszélgető anyukák helyett komor tinédzser gubbaszt, kezében
hanyagul lóg a cigaretta, ő pedig lomhán kifújja a füstöt. Táskája csapzottan
ül mellette, nem siet az iskolába. A jó öreg hintát csak a szél himbálja
nyikorogva, közben lassan pattog le róla a piros festék, helyét rozsdavörös
veszi át.
Hol vannak a mai gyerekek? Hova
lett gyerekkorom Camelotja? S nincs válasz, csak hallgat a tér, a hinta
csendben nyöszörög. Amikor elhalad mellettem két kis elsős az okostelefonjukat,
iPodjukat szorongatva a legújabb internetes játékról beszélnek furcsán rám
néznek, miközben az arcomon egy könnycsepp gördül le és virágként ér földet a
varázslatos játszótér nyirkos sírján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése