Péntek 13.

A péntek a szabadság napja. Az emberek mosollyal az arcukon ébrednek, és miközben a reggeli müzlit kanalazzák elgondolkodva merednek a papírdobozára. "Túléltem ezt a hetet is, már csak pár óra és teljesen átadhatom magam az édes pihenésnek."

Fél nyolc felé beindul az élet, megmozdul a város. Autódudálás zavarja meg a lustálkodókat, sértések széles skálája helyett ma "Jó reggelt!"-ek hallatszanak. Indulás előtt felteszek egy kis szájfényt, a tükörbe mosolygok, és felkapom a táskám. Hát ez a nap is elindult. Lassan sétálok, a kora reggeli félhomályban. Napok óta most van először világos reggel. Eddig mindig szürke esőfelhők borították az eget, mögülük próbált hősi harcosként előtörni a nap, de csak délutánra sikerült neki.
Most azonban reggel fél nyolckor lassan megjelentek az első aranyszín fénynyalábok  az ég alján, piszkos sárgára festve a kóborló bárányfelhő foszlányokat. A tornacipőm csendesen csikorgott a köveken, amint befordultam a sarkon, hogy a főútra térjek rá. Már méterekről megcsapott a saroktól nem messze levő kávézóból áradó, frissen sült fánkok édes illata. Furcsán kellemes illatot alkotott ez a friss kávé illatával. A város lassan mozgolódott. Autó suhantak el mellettem, vagy dudáltak dühösen a piros lámpa előtt kialakult forgalmi dugóban. Aktatáskás üzletemberek siettek el mellettem ügyet se vetve a világ apró szépségeire. A kirakatok redőnyei lassan kúsztak fel a felkelő nappal és egyre több helyen tűnt fel a "Nyitva" táblácska. A zöldséges szorgosan pakolgatta ki a ládákat a kopasz állványokra, tele friss répával, almával. Már meg is érkezett az első vásárlója, a virágos szatyros nénike képében. Kedvesen mosolyogva köszöntötte régi ismerősként a zöldségest és beszélgetésbe elegyedtek. Továbbhaladva elsuhanok a kis, zöld újságosbódé mellett. A friss újságok címlapjain kiabálnak a hatalmas feliratok: Földrengés Japánban, Új felsőoktatási tervezet...stb. A munkába igyekvők meg-megállnak, megnézik a lapokat, vesznek is egyet. Már nyüzsög minden, az emberek mosolyognak. Mielőtt még bekanyarodnék a sarkon két kisfiú szalad el mellettem, majdnem fel is löknek. Mire visszanyerem az egyensúlyomat már messze járnak, de még hallom a kiabálásukat: - Már nem érünk odaaa!!!!
Megbocsátón elmosolyodok. Hát persze, sietnek az iskolába...Micsoda? Előhalászom a telefonomat a zsebemből, közben megjegyzem jól jönne egy karóra. Hát igen,  háromnegyed nyolc. Becsöngettek. Te jó ég! Észbe kapok, gyorsan visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt és rohanni kezdek. A táskám szinte lobog a hátamon, előregörnyedek, kalimpálok is a kezemmel, hogy segítsem az előrejutásomat. Már megint elkések! Három perc múlva kifulladva lépek be az iskola kapuján. Már nincs ott az ügyeletes, hogy felírja a későket, majd a tanár az órán megteszi helyette.
Leveszem a kesztyűm és a sapkám. Borzasztó kócos a hajam, de próbálok nem tudomást venni róla, amint csendben osonok az üresen kongó folyosón. Bedobom a kabátom a szekrénybe, közben persze a nyakamra tekeredik a sálam nagy sietségemben, de csak sikerül kibogoznom. Lassan megindulok felfelé a lépcsőn, a másodikra, törire. Ahogy felérek, már látom a termet. Húú, na most milyen mesét találjak ki? Miért késtem? De nincs sok időm gondolkozni, ugyanis feltűnik az  igazgató és felém közeledik. Ajjajj...péntek 13. van!