Megborzongok, amint kilépek a kapun. Miért most kell nekem hazamenni?
Sötét van, s én egyedül koptatom az utcát. Ilyenkor szokásosan különböző
gondolatok árasztanak el. Tél van, hullik a hó. Kavargó apró
kristályokként köröznek, már a látványukba is beleszédülök. Egy
pillanatra meg kell állnom. Behunyom a szemem, majd pár másodperc múlva
kinyitom. Így már sokkal jobb. A lépteim konganak a síri csöndben, ahogy
haza igyekszem. Egy lámpa alá érek, és a tompa, sárgás fényben úszó
világ körülölel. Most még jobban kirajzolódik a kavargó hóförgeteg.
Ismét émelygés fog el, de az előzőnél sokkal erősebb. Megismétlem a
korábbi mozdulatsort, de most majdnem egy percig tart, mire újra
stabilan állok. Szöget üt a fejemben, hogyan is fogalmazhatnám meg ezt
az érzést. Ahogy így gyalogolok, olyan, mintha egy óceánban úsznék,
árral szemben. Ahogy a hópihék megérintik az arcomat és elolvadnak, mint
az emlékek. Amint hozzámérnek felvillannak, majd el is merül, amint
elolvad.
Úszom, bolyongok a Gondolatok óceánjában, és félő, nem találom meg a kiutat, a célt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése